Van a magyar értelmi és érzelmi univerzumnak egy különös sajátossága: ha valaki – bárki – e két örökösen szintagmába rendeződni óhajtó elemet, hogy Petőfi és forradalom megérinti, az majdnem azonnali hőemelkedéssel jár szellemi környezetében. Ha olyasvalaki teszi ezt, aki a gyanakvó közfigyelem fókuszában áll, nos, az kisebb kockázatot vállal, ha egyszerűen csak darázsfészekbe nyúl.
Sokan kárhoztatják ezt a jelenséget, mert idült baj tünetének vélik, én nem teszem.
Az elmúlt néhány év szorongató aggodalmai és torokkaparó veszteségei fogalmaztatják most meg egy élet sok-sok történésének tanulságát, miszerint az igazi baj, az igazi életveszély éppen a lanyha közönyben, a fel nem ismert ártó szándék iránti langyosságban rejtezik.
Ugye nem kell felemlegetnem a koronavírus még el sem múlt éveinek szorongásait? Nemrég még tanárbácsis tudomány-népszerűsítésbe kellett volna kezdeni, hogy ezt a metafora-félét – az immunrendszerünk által fel nem ismert fenyegető társadalmi vírus képét – a falra fessük. Ma már inkább az a veszély fenyeget, hogy egy unalmas közhellyel operálunk.
De ha elfogadjuk, hogy az emberi közösségek – jaj, istenem, mondjuk ki vakmerőn! – például nemzetek élő szervezetekhez hasonlóan működnek, (Na, jó, mielőtt a bojociaiak leordítanák a fejünket: nemzetek születnek, felnőnek, gyarapodnak, elöregednek, sőt megbetegszenek és jaj, meghalnak, akár az egyéb organizmusok.) akkor feltételezhetjük, hogy van nekik jobb-rosszabb immunrendszerük is. A jól működő védekezés jár a lázzal (ha akarjátok, forradalom), ennek hiánya a már közismert végső nyugalom.
Eltöprenghet néha az ember, ha visszanéz, hogy hová lettek a punok, a besenyők, s annyi más, ma már csak történetekben és földrajzi nevekben élő népek. Mert nem az erő hiányzott ezekből, hiszen valaha Hannibál Róma kapuit fenyegette, a besenyők elől – ha igaz – még a mi honfoglaló őseink is menekültek. Élhetünk a gyanúperrel, hogy valamely föl nem ismert rejtőzködő ártalom végzett velük. Az ókor minden tapasztalatát jó fantáziával összegző mitológia megerősít ebben a feltevésben, hisz az emblematikus trójai történet éppen erről szól. Laokoón, Apolló papja, hiába figyelmezteti a várbelieket az álcázott pusztulásra, nem hallgatnak rá, és így osztozik városa végzetében. Talán nem is értesültünk volna tragikus sorsáról, ha az önmagát a túlélő Aeneas utódaként meghatározó Vergilius nem idézné az immár latinul szállóigévé vált szavait: „Timeo Danaos et dona ferentes”. Ezzel persze Vergilius, mint minden politizáló költő, aktualizál is, azaz kisajátít, maga felé hajlik a keze.
Nagyon magasról nézvést a mi történelmünk is – mint minden népé egyébként – a sorozatban érkező veszélyeknek és azok hárításának krónikája. Nagy birodalmi túlerők jönnek a bekebelezés szándékával, és néha több, némelykor kevesebb erőnk van a védekezésre. S az a tanulság, hogy amíg erő ellen erőt mutatsz, addig, ha veszteségek árán is, de megmaradsz. „Megfogyva bár, de törve nem”, ugye?
Amíg olyan kórokozók fenyegetnek, melyeket immunrendszered bizton felismer, megúszod némi lázzal, vérveszteséggel, gyengüléssel. De a világ bonyolódik, s amikor váratlanul, a jó ég tudja, honnan – őserdők mélyéből?, a felolvadó jégpáncél alól?, titkos laboratóriumokból?, kamarillák dolgozószobáiból? – olyan vírusok állnak elő, amelyekkel szervezetünk sohasem találkozott, akkor valóban nagy a baj, akkor csak egy isten áldotta oltás segít, ha van oltóanyag.
Pár száz éve már, hogy a zsarnoki szándék a képlékenyen hasznos gyurmává olvasztás vírusát hordozó túlerő nem karddal és ágyúval jön, hanem barátságos grimasszal az ábrázatán.
S ilyenkor az a kérdés, riadóztat-e elkopott immunrendszerünk? És ha nem, de feltámad bennünk a kétely, van-e életmentő oltóanyag?
Gyors pillantást vetve arra az elmúlt kétszáz esztendőre, amely mostanában figyelmünk előterében áll, azt kell mondanunk bizakodóan, hogy van. Úgy tűnik, szerencsésebbek vagyunk, mint a trójaiak. Aki minálunk lándzsáját a perfid ajándék fájába belevágta, a mi Laokoónunk korlátlan hitellel bír köreinkben.
Úgy hívják: Petőfi Sándor.
Azt a különös, rejtélyes szubsztanciát, amit az élők világából való eltűnésével miránk testált, én körünkben mindenütt és folyamatosan jelenlévőnek érzem. Földi létét túlélő kortársaitól kezdve, minden magyar nemzedék szószólói ehhez a rejtelmes és rozsdamentes etalonhoz méretkeznek s úgy találják, hogy legalábbis egy fő erényben még növekedniük kell. S miközben szemmel láthatóan kisajátítják maguknak a példaképet, roppant érzékenyek mások kisajátító szándékára, amely egyébként az örökös jogán épp annyira legitim, mint az övék.
Egy percig sem vonnám kétségbe Ady sodró erejű, ma is megrendítő vallomásának igazát a nagy elődről, aki nem alkuszik. A Rohanunk a forradalomba költőjétől korántsem meglepő, hogy épp ezt látja a leglényegesebbnek a Petőfi-jelenség hihetetlen összetettségében. Mint ahogy önnön céljainak fel nem adására való buzdítást hall Illyés Gyula nemzedéke is, akárcsak az utána következők mind ebből a patetikus szimfóniából.
Mert ennek a védelmező szubsztanciának a fő sajátossága az, hogy a részleteiben csupa megfoghatatlan sejtelem, az egészet illetően pedig a kétségbe vonhatatlan bizonyosság.
Ez a Petőfi-paradoxon. És egyben a forradalom paradoxona.
Ezért hagyjuk hát meg mindenkinek az ő élete nagy céljaihoz kapcsolódó Petőfijét. Személyes védelme lesz az neki, de a mi immunitásunk része is. Lehet, hogy van akinél valami rendszerhiba téves riasztást ad, autoimmun bonyodalmakat okoz. Igaz, van akiben túlzott reakciókat csihol, váratlan és indokolatlan lázas állapotot.
És igaz: a forradalmi láz akár szimulálható is. Némely kétes jellem vagy balkörmű gaz érdekcsoport eljátszhat ilyesmit.
De egy nép, egy nemzet sohasem.
Ezt is tanítja Petőfi. Petőfi és minden forradalmak.
