Dicsőséges nagyurak…
A sok-sok különleges Petőfi-költemény közül a számomra talán legeslegkülönösebb a Dicsőséges nagyurak…, vagy eredeti címén: A mágnásokhoz. Mivel elégettették vele ezt a költeményt (és ezt meg is tette!), Egressy Gábor – s nyomában mások – lejegyzésében maradt csak fenn, csodával határos módon, hiszen az első felelős magyar minisztérium is meg akarta kaparintani, hogy hatálytalanítsa, főként azután, hogy még az erélytelen V. Ferdinánd osztrák császár is szerzőjének letartóztatását és börtönbe juttatását követelte. Keletkezés- és fogadtatástörténetét is viharok kísérik. S az előzőekből látni: nem is akármilyenek. Maga Petőfi is megdöbbent ezen, s ezért írta meg két-három nappal később a Nemzeti dalt, mely a Dicsőséges nagyurak… enyhítettebb változatának nevezhető. Mondhatni, két Nemzeti dalunk van, egy előbbi, elvetélt, s egy utóbbi, mely viszont átütő erővel adott verbunkos toborzót rögtön esküformával sarkantyúzva, elmondása napjától (legalább fél tucatszor hangzott el csak Petőfitől, majd Vasvári Pál, Egressy Gábor tolmácsolásában csupán 1848. március 15-én!) mindmáig a Himnusz és a Szózat mellé (fölébe?) emelkedve… S egyben utótörténetét se felejtsük: mélyebb hangolásban Ady intonálja tovább: „Hős uraink Majtényt is elaludták” (Nincs itt ország). Nem kevés ország sorsát, köztük a mi nemzetünkét is dicsőséges nagyuraink játszották el.
De tartsunk rendet, és tegyük föl a kérdést: mi váltotta ki Petőfiből ezt a lávaként kiömlő költeményt, melynek indulatiságát a megbocsátás és a nagyurakkal való együttműködésnek a nagyon is a Nemzeti dal felé szelídülő tufája jelzi, egyben példát nyújtva a hétköznapi életben is olyannyira szükséges megengesztelődésnek és lehiggadásnak?
1848. március első napjaiban Petőfi feleségével, Szendrey Júliával látogatást tett Városlődön dolgozó és éppen betegeskedő István öccsénél, akitől pár hónapja nejével közösen vették át az idősödő szülők gondozását. Valószínűleg elbeszélhették az egyelőre Vácon tartózkodó szülők állapotát; oda Júlia mellett Sass Istvánnal, egyik (Sárszentlőrinc óta) legjobb és orvosi pályára lépő barátjával is lerándult a költő, hogy megvizsgáltassa őket. Rendben levőnek találta mindkettejüket. Ki tudhatta akkor, hogy alig másfél éven belül meg kell majd írnia a Szüleim halálára című versét? (E váci találkozás emléke az Anyám tyúkja.)
Pestre visszajövet Veszprémben értesül Petőfi a február 22–24. között kitört párizsi forradalomról. Lelkesültsége határtalan, miként Kossuthé is, aki vigyázó szemét Petőfihez hasonlóan Párizsra veti, és a pozsonyi országgyűlés elé terjeszti felirati javaslatát (a néhány nappal későbbi 12 pont csíráját), mellyel viszont a felsőtábla nem akar kiegyezni. Az obstrukció módja, hogy István nádort Bécsbe rendelik. Erre forr föl Petőfiben a vér: micsoda aljasság, micsoda gonoszság! Akik évszázadok óta elnyomnak bennünket, továbbra sem kívánnak még meghallgatni sem?! Innen az élcelődő gúnnyal, késleltető iróniával való lávakiömlés, mely forradalmi felhívásba átcsapva a cselekvés, méghozzá a megtorló, véres cselekvés mezejére hívja, mit hívja? szinte ráncigálja a kunyhók milljom népét! Költői szó nem hangzott földünkön soha ilyen félelmetesen, mintegy az isteni igazságszolgáltatás trombitájaként. Híre is ment, hogy Petőfi Rákos mezején negyvenezer paraszttal áll, mint egykor Dózsa György, akiről Petőfi már verset is írt, jóllehet a cenzúra jóvoltából még csak íróasztalfiókjának. A legenda úgy tartja, a vers első sorait felidézve lépett be Széchenyi István a felsőtáblára. Még radikális barátai, a márciusi ifjak is elhűltek a költeményt hallgatva. Vörösmarty szelíd fejcsóvással mondta: mágnás Széchenyi gróf is, Eötvös József báró is, mégis mennyit tettek a hazáért! Mire Petőfi: Kettőért tegyek kivételt? S itt most nem volt, lehetett jelen Teleki Sándor gróf, akivel költőnk 1846 szeptemberében Nagykárolyban nem akart kezet fogni, mondván, hogy még élő gróffal sohasem parolázott, mire ő: Döglöttel igen? – s azóta lettek a druszák barátok, s köszönhetjük a Gróf Teleky Sándorhoz episztolát…
Őszintén szólva, nem értem, miért is támadtak Petőfire még elvbarátai is. Miért kérték költeménye megsemmisítését? Hiszen a vers jól nyomon követhető gondolati pályát fut be a maga kétségkívül csibészes, dévaj és a várva várt történelmi igazságszolgáltatás hangnemében. Illetve értem, persze, nem nagyon lehet elvonatkoztatni az akkori idők túlfűtött és robbanásig feszült légkörétől. Petőfi készségének nem mindennapi bizonyítéka az elégetés gesztusa, cáfolatául máig sokat hangoztatott makacsságának. Használni akart, nem tündökölni, ahogy a későbbiekben ezekkel a szavakkal bocsánatkérésre kényszerítették. Micsoda skandalum az irodalomtudományra nézve, hogy a máig (sajnos) legjobb Petőfi-monográfia szerzője, Horváth János egyenesen megkerüli e verset! Pedig lehetne mit mondani a Vörösmarty Fóti dalának különös ritmusképletében (8-asok váltakozása 3-as szótagszámú sorokkal) íródott költeményről és az ebben rejlő, máig az előadó színészeknél ki nem aknázott humorról! Egyetlen vigaszom, hogy ez a költemény az interneten ma a legtöbb nézőt-hallgatót vonzó magyar vers, Mácsai Pál 1994-es budapesti koncerten elhangzott konzseniális megszólaltatásában, melybe sajnos az ördög annyira betette a lábát, hogy a nyolcadik versszak kimaradt belőle…
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
A francia–német anekdotából született Jókai-féle briliáns mininovella elsőként jeleníti meg a „pápai csizmák” topik hiteles pápai hátterét és a diák Petőfi erős vonásokkal megrajzolt portréját, mely Az Üstökös első magyar nyelvű, Jókai által alapított irodalmi élclapban látott napvilágot. Ha ezt a mininovellát Jókai Egy magyar költő életéből című kötetében olvasnánk, valószínűleg nem jönnénk rá, hogy ennek az ismeretlen írásnak más a szerzője, mint a neves regényíró. Nála senki sem ismerte jobban Petőfit, a diákot és Pápa városát.
Ismereteink szerint a francia–német anekdota magyar változatát elsőként a kolozsvári Magyar Polgár című napilap közölte 1868-ban, ami összefügg azzal, hogy a városok fejlődésével a cipészmesterek száma is megnövekedett, és egyre gyakrabban váltak a csalók áldozataivá, ők lettek a városi legendák szereplői és a tréfás hírrovatok célpontja. Eszerint „a pápai csizmák” témát városi folklórnak is tekinthetjük, hiszen szerzői ismertelenek, bár többnyire írók és újságírók voltak.
A „becsapott csizmadiákról” szóló két évszázados francia–német vándoranekdota (A két csizmadia) tekinthető „a pápai csizmák” monda forrásának. Első magyar fordítása csupán százötven évvel később jelent meg a sajtóban, a második fordítás 1899-ben. Közben az anekdota első „pápaiasított”, „petőfiesített” és „novellásított” szövegváltozatait hírlapokban.
Nehéz eldönteni, milyen hatást gyakorolt az 1858-as káprázatos Donati-féle üstökös a magyar irodalomra, de annyi bizonyos, hogy Jókai Mór róla nevezte el a saját szerkesztésű és kiadású irodalmi élclapját, az Az Üstököst. Hatvanéves fennállása alatt (1858–1918) jórészt ez a folyóirat végezte el a magyar anekdotakincs gyűjtését és terjesztését.
A 19. században a fordítás gyakorlata elfogadott, sőt erkölcsös, honleányi tevékenységnek számított a nők irodalmi munkásságában, ami hozzájárul a nemzeti értékek, illetve a magyar nyelv építéséhez is. A líra-, a regény-, valamint a novellaírás a korabeli kritikusok, a „szakma” (azaz a férfi írók) megítélése szerint egyértelműen kívül esett az említett honleányi szerepmintázatból, melynek oka a szubjektív önkifejezésre módot adó műfaji sajátosságokból ered.
Servus humillis! Megható, hogy van egy ember, aki képességeit, tehetségét arra fordítja, hogy a magyar irodalom legnagyobb költőiről írjon regényes életrajzot! Ezenkívül, hogy személyesebbre szőjem írásom szálait, elégedetten állapítottam meg magamban, hogy már nem hiába éltem ezen a sárgolyóbison, mikor Cselenyák Imre barátom Petőfi Sándor életéről szóló Eliramlik az élet… című, az idei könyvhétre megjelent kötetét olvashattam.