Farkas Jenő: Egy Petőfi-monda születéstörténete II.

  „A pápai csizmadiák” eredete: A két csizmadia (Les deux cordonniers, 1810)

A „becsapott csizmadiákról” szóló két évszázados francia–német vándoranekdota (A két csizmadia) tekinthető „a pápai csizmák” monda forrásának. Első magyar fordítása csupán százötven évvel később  jelent meg a sajtóban, a második fordítás 1899-ben. Közben az anekdota első „pápaiasított”, „petőfiesített” és „novellásított” szövegváltozatait hírlapokban. A „pápai csizmák” történet a napjainkig tartó folklorizálódás során, Petőfi-mondaként bukkan fel a múlt század közepén Dienes András 1955-ös pápai gyűjtésében, és két év múlva A legendák Petőfije (1957) c. kötetében jelenik meg.    

A Petőfi-monda eredete

A francia forradalom elől Frankfurtba menekült Dominique Joseph Mozin abbé, zeneszerző, szótáríró és nyelvtanár még ma is korszerűnek mondható francia nyelvkönyvei és szótárai már a 19. század első évtizedeiben eljutottak Bécsbe és magyar iskolákba is. Egy magyar származású német nyelvész, Karl Szeleczky, pozsonyi tanársága alatt a magyarok számára átdolgozott J. D. Mozin-féle francia nyelvkönyvet adott ki 1813-ban és 1816-ban. Erről írta a korabeli sajtó:

„Ezen cím alatt bírunk hazánkban egy francia nyelvtanító könyvet, melynek méltó becsére az olvasókat figyelmetessé tenni ezen gyűjteményben el nem mulaszthatunk” (Eifert Károly, Tudományos Gyűjtemény, 1820).

Valószínű, hogy Jókai és Petőfi is ismerhette az említett nyelvkönyveket, az irodalmi szemelvényekkel együtt, hiszen mindketten ─ Habsburg-ellenes érzelmeik miatt is ─ élénken érdeklődtek a francia nyelv és irodalom iránt. A pápai református gimnázium könyvtári állományának 1902-es repertóriumában szerepel D. J. Mozin francia nyelvtana is.  A francia nyelvű vándoranekdotát Abbé Mozin: Anecdotes françaises-allemandes zum Übersetzen in beide Sprachen, Tübingen, 1810 (Francia-német anekdoták mindkét nyelvre való fordításhoz) című könyvében találtuk. Íme a francia nyelvű anekdota fordítása. 

                                                                A két csizmadia

Egy gazfickó csizmát akart venni, amire nagy szüksége volt, ezért elment egy csizmadiához, és megkérdezte tőle, hogy másnap hét órára tudna-e neki egy párat készíteni. Onnan elment egy másik csizmadiához, úgyszintén egy párért, és kérte, hogy másnap kilenc órára feltétlenül kapja meg. Az első cipészmester másnap hét órára elhozta a pár csizmát. A szélhámos felhúzta az egyiket, jól illett rá, de a másik kissé szorította, azért, mert – mint mondta – azt a lábát már korábban eltörte. Elfelejtette megemlíteni a cipésznek, hogy valamivel bővebben szeretné ezt a csizmát, hogy kényelmes legyen a lábának.  „Nem nagy dolog” – tette hozzá: „menjen, és húzza a kaptafára és hozza vissza délre. A másik tökéletes, megtartom.” Mintegy két óra múlva a másik mester is megérkezett a pár csizmával. Hasonlóképpen zajlott, mint az előző mesterrel. Az egyik csizma rendben volt, és megtartotta, a másikat a visszaküldte azzal a kikötéssel, hogy délre hozza vissza. A szélhámos felhúzta mindkét csizmát és azzal eltűnt. A két csizmadia délre meg is jelent, kezükben egy-egy csizmával és azonképpen elképedtek. „Milyen furcsa, hogy egyszerre érkeztünk!” – néztek egymásra értetlenkedve. Hamarosan kiderült az igazság, de az átverés dacára jót nevettek a gazfickó furfangján. „Íme, tanulságos lecke a jövőre nézve” – ismételgették egymásnak. Mivel azonban szégyellték, hogy csak egy csizmával térnek haza, megegyeztek, hogy sorshúzással eldöntik, kié lesz a pár csizma; azután elváltak, az egyik elvitte a pár csizmát, a másik pedig átkozta a szélhámost, aki átverte őket. (Farkas Jenő fordítása) 

A vándoranekdota kizárólag a furfangos átverést, csattanót, erkölcsi tanulságot és a kommentárt tartalmazza, anélkül, hogy valamit megtudnánk a történet helyszínéről, időpontjáról, az országról, városról vagy a szélhámos nemzeti hovatartozásáról. Nincs információnk az átvert csizmadiákról, csupán annyit, hogy a történet középpontjában a két félrevezetett csizmadia és a csaló áll.  Nem ismerjük az elbeszélőnek szövegen kívüli vagy belüli álláspontját, véleményét a történtekről, sem a hivatkozásokat. Annyi bizonyos, hogy az anekdota szerzője a cím és az erkölcsi tanító szándék szerint is a csizmadiákat részesíti figyelemben. Az irodalom és a folklór határán található anekdota csupán tréfás csínytevésnek minősíti a cipészmesterek félrevezetését: „az átverés ellenére [a csizmadiák] jót nevettek a gazfickó furfangján”.

Erre a rövid anekdotára épül a több mint kétszáz éves kitalált és írott magyar hírlapi hagyomány, amely jóval később kerül a Kárpát-medencei magyar folklórkincsbe.