Variációk A pápai csizmák-témára
Nehéz eldönteni, milyen hatást gyakorolt az 1858-as káprázatos Donati-féle üstökös a magyar irodalomra, de annyi bizonyos, hogy Jókai Mór róla nevezte el a saját szerkesztésű és kiadású irodalmi élclapját, az Az Üstököst. Hatvanéves fennállása alatt (1858–1918) jórészt ez a folyóirat végezte el a magyar anekdotakincs gyűjtését és terjesztését.
Jókai a néphumorról
Akárcsak európai kortársai, Jókai már az 1850-es években felismerte a népi adomák, a „néphumor” kulcsfontosságú szerepét a nemzet művelődéstörténetében. Jókai a magyar néphumorról tartott akadémiai székfoglalójában krédóját így fogalmazza meg: „Semmi népleírás oly jól nem rajzolja a nép életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint ahogy az képes önmagát rajzolni adomáiban.” Ugyanezt a modern szemléletet Friedrich Nietzsche még rövidebben írja le két évtizeddel később: „Három anekdota meg tudja rajzolni egy ember képét.” (Fr. Nietzsche: Ifjúkori görög tárgyú írások.) Előadásában Jókai kilencvenegy regényénél fontosabbnak tartja a magyar néphumor „elszórt adalékainak” az összegyűjtését és kiadását, amit saját maga valósított meg A magyar nép adomái (1856) című többszörösen bővített kiadásokban megjelent munkájában. Jókai a német és magyar anekdotakincs és gondolkodásmód páratlan összehasonlító kultúrtörténeti elemzése során jutott arra a következtetésre, hogy:
„Minden adoma egy kerek történet, mely egyént, osztályt, népfajt, kort és néha egész nemzetet jellemez; annyira, hogy akármit lehet travesztálni, csak adomát nem, anélkül, hogy észre lehessen venni, hogy ez más nemzet életéből van átvéve; vagy korábban történtet az újabb korba áttenni; igen nehéz pedig újat teremteni, ami meg nem történt.”
Ezzel párhuzamosan a XIX. század utolsó harmadában virágzó népi romantika jegyében kezdődött el a Petőfiről szóló anekdoták, mondák, regék, mesék és történetek tudatos gyűjtése és kiadása, ami nagyban gazdagította az egyre szélesebb népi szellemi műveltségben kialakuló Petőfi-kultuszt. A korabeli irodalmi sajtóban divatos irodalmi népiesség szívesen nyúlt a Petőfi-mondákhoz. Újságokban és könyvekben megjelent szövegváltozatokat a városi folklór részének is tekinthetjük, hiszen szerzői ismertelenek, bár többnyire írók és újságírók voltak. A folklorizáció eredményeként a Petőfi-mondákkal párhuzamosan alakultak ki a költő életének különféle szakaszaihoz kapcsolódó történetek, novellák, mesék (és tündérmesék), közös vonásuk az erős történeti beágyazottság. A költő ifjúkora, a szabadságharc eseményei, a költő részvétele a hadjáratokban, halála, mesebeli feltámadása és a halott hős visszatérése jelentős identitásképző funkciót töltöttek be.
Dienes András: A legendák Petőfije (1957)
Dienes A legendák Petőfijében írja, hogy a költő pápai csizmáit „igazán nem tudom hová tenni: az első fele idegen, de a befejezés döbbenetesen Petőfi.” Ez arra késztetett, hogy alaposabban szemügyre vegyük a monda kialakulásának történetét. A kiváló gyűjtő és Petőfi-kutató nem feltételezte, hogy az anekdotának több magyar fordítása is megjelent és hogy ennek az egyszerű, helyi legendának tűnő történelmi monda két igényes irodalmi változatban is napvilágot látott különféle lapokban és a szövegváltozatok még napjainkban is szaporodnak. Dienes András talán azt sem gyanította, hogy a monda népi változatai az egész Kárpát-medencében elterjedtek.
A pápai csizmák topik
Dolgozatunkban két alapvető kérdésre keresünk választ: miként született meg a pápai csizmák topik és hogyan terjedt a tucatnyi szövegváltozat írásos formában és a néphagyományban? Feltevésünk szerint az anekdotából kialakult szövegváltozatok gyarapodása és terjedése azt bizonyítja, hogy a pápai csizmákra vonatkozó írásbeliség és szóbeliség egymás után alakult ki és terjedt el, ugyanis az írásbeliség időben jóval megelőzte a szóbeliséget. Hogyan és mennyi idő alatt következik be az írott és orális szövegek terjedése és folklorizálódása? A kérdés megválaszolásra támpontot nyújthat az alapszöveg és szövegváltozatainak közlése: helye, időpontja és feltételezett vagy valós szerzője szerint az utóbbi százötven év alatt. A szövegváltozatok gyarapodása jóformán évnyi pontossággal követhető.
A francia–német anekdotából született Jókai-féle briliáns mininovella elsőként jeleníti meg a „pápai csizmák” topik hiteles pápai hátterét és a diák Petőfi erős vonásokkal megrajzolt portréját, mely Az Üstökös első magyar nyelvű, Jókai által alapított irodalmi élclapban látott napvilágot. Ha ezt a mininovellát Jókai Egy magyar költő életéből című kötetében olvasnánk, valószínűleg nem jönnénk rá, hogy ennek az ismeretlen írásnak más a szerzője, mint a neves regényíró. Nála senki sem ismerte jobban Petőfit, a diákot és Pápa városát.
Ismereteink szerint a francia–német anekdota magyar változatát elsőként a kolozsvári Magyar Polgár című napilap közölte 1868-ban, ami összefügg azzal, hogy a városok fejlődésével a cipészmesterek száma is megnövekedett, és egyre gyakrabban váltak a csalók áldozataivá, ők lettek a városi legendák szereplői és a tréfás hírrovatok célpontja. Eszerint „a pápai csizmák” témát városi folklórnak is tekinthetjük, hiszen szerzői ismertelenek, bár többnyire írók és újságírók voltak.
A „becsapott csizmadiákról” szóló két évszázados francia–német vándoranekdota (A két csizmadia) tekinthető „a pápai csizmák” monda forrásának. Első magyar fordítása csupán százötven évvel később jelent meg a sajtóban, a második fordítás 1899-ben. Közben az anekdota első „pápaiasított”, „petőfiesített” és „novellásított” szövegváltozatait hírlapokban.
A 19. században a fordítás gyakorlata elfogadott, sőt erkölcsös, honleányi tevékenységnek számított a nők irodalmi munkásságában, ami hozzájárul a nemzeti értékek, illetve a magyar nyelv építéséhez is. A líra-, a regény-, valamint a novellaírás a korabeli kritikusok, a „szakma” (azaz a férfi írók) megítélése szerint egyértelműen kívül esett az említett honleányi szerepmintázatból, melynek oka a szubjektív önkifejezésre módot adó műfaji sajátosságokból ered.
A sok-sok különleges Petőfi-költemény közül a számomra talán legeslegkülönösebb a Dicsőséges nagyurak…, vagy eredeti címén: A mágnásokhoz. Mivel elégettették vele ezt a költeményt (és ezt meg is tette!), Egressy Gábor – s nyomában mások – lejegyzésében maradt csak fenn, csodával határos módon, hiszen az első felelős magyar minisztérium is meg akarta kaparintani, hogy hatálytalanítsa, főként azután, hogy még az erélytelen V. Ferdinánd osztrák császár is szerzőjének letartóztatását és börtönbe juttatását követelte.
Servus humillis! Megható, hogy van egy ember, aki képességeit, tehetségét arra fordítja, hogy a magyar irodalom legnagyobb költőiről írjon regényes életrajzot! Ezenkívül, hogy személyesebbre szőjem írásom szálait, elégedetten állapítottam meg magamban, hogy már nem hiába éltem ezen a sárgolyóbison, mikor Cselenyák Imre barátom Petőfi Sándor életéről szóló Eliramlik az élet… című, az idei könyvhétre megjelent kötetét olvashattam.