2023. augusztus 25., 09:35
A 19. században a fordítás gyakorlata elfogadott, sőt erkölcsös, honleányi tevékenységnek számított a nők irodalmi munkásságában, ami hozzájárul a nemzeti értékek, illetve a magyar nyelv építéséhez is. A líra-, a regény-, valamint a novellaírás a korabeli kritikusok, a „szakma” (azaz a férfi írók) megítélése szerint egyértelműen kívül esett az említett honleányi szerepmintázatból, melynek oka a szubjektív önkifejezésre módot adó műfaji sajátosságokból ered. S míg az előző, a Szendrey Júlia fordításairól szóló rész betekintést engedett egy írói életpálya egyéni alakulásába; főként abba, hogy a fordítások hogyan is járultak hozzá a tudatos karrierépítéshez, hogyan értelmeződnek egyes lefordított irodalmi művek egy – egyébként meglehetősen problematikus életet megélt – nő írói identitásképzésében, ugyanez egy színésznő esetében teljesen más színezetben tűnhet fel. Hiszen – Gyimesi Emese szavaival élve – „igen különböző pozíciója volt egy verseket publikáló nőnek, egy regényírónőnek és egy szerkesztőnőnek a korszakban, ahogyan a más, kulturális foglalkozást űző nők, például a színésznők szintén más típusú státuszt töltöttek be a városi társadalomban”.
S bár ahogy azt Bartha Katalin Ágnes is hangsúlyozta, nincs egyértelmű sikerrecept a 19. századi színészvilágban, mégis „ennek legfontosabb összetevőihez tartozik a jó kapcsolatok teremtése intézményen belül és kívül, a jó publicitás szervezése, a színésznői név állandó nyilvánosság előtt való futtatása – ennek egyik eszköze a fordítói/átdolgozói és irodalmi tevékenység –, megfelelő színpadi szerephez való jutás, s a megfelelő szerepkör sikere után az azon belül való működés”. Ahhoz azonban, hogy kellőképpen érthetővé váljék, hogy miért is volt fontos Bulyovszkynénak, hogy fordítóként is fellépjen, érdemes megfigyelni azt is, hogy milyen szerepkörökben játszatták őt leggyakrabban, illetve ő maga milyen szerepkörök eljátszására vágyott. Bulyovszkyné Nemzeti Színházban töltött éveit a folyamatos viszálykodások, az intendatúrával és a színiigazgatósággal vívott harcok jellemezték; a felek rendszerint nem értettek egyet abban, hogy a színésznőnek milyen szerepkörökben kellene színpadra lépnie. A kritikusok, illetve az igazgatóság a kacér, „grisette” karaktereket részesítették előnyben, míg Bulyovszkyné a bensőséges, intellektuális szerepekért harcolt.
Bár a szerepkörök apropóján kialakult perpatvar valóban a már korábban bemutatott híres Márványhölgyek-perben csúcsosodott ki a legszembetűnőbben, mégis már jóval korábban, egy 1854-ben megjelent terjedelmes (válasz)cikkben a színikritikusok egyértelműen kihangsúlyozták: „Minthogy véleményünk ez, e mellett őszintén kimondjuk, hogy a szerepkörre nézve nézeteink a t. művésznő nézeteitől egészen különböznek. Mi őt ép saját érdeke, és a magyar dráma érdeke miatt nem ohatjuk felléptetni oly szerepekben, melyek bensőséget; melegséget, érzést kívánnak; a t. a. inkább a hideg kedélyek, a piquant jellemek, az intriguant szerepek előadására bir hivatással.”
S minekutána a korban egyedül a színházi igazgatóság és az intendatúra döntött a szerepek kiosztásáról, Bulyovszkyné kénytelen volt különféle stratégiákat alkalmazni, hogy hozzáférhessen az általa kedvelt szerepkörökhöz, melynek egyik kudarcos példája a fentebb említett Márványhölgyek-per. Ám még mindig ott volt az idegen nyelvű színpadi darabok fordításának lehetősége, mely meglehetősen praktikus terepnek bizonyult az önálló szerepválasztás, a karakterek egyéni megformálása tekintetében. Egy sor kudarcos drámafordítás után – ilyen volt például A kesztyű és legyező, illetve a Dicsvágy a konyhában című francia vígjáték – Bulyovszkyné végtére is rátalált arra a műre, melynek adaptálása mondhatni telitalálatnak bizonyult karriertörténetében; ez volt – magyar címén – A kaméliás hölgy.
Fordítói s színészi pályafutásának legnagyobb sikerét tehát Marguerite Gautier karakterének életre keltésével érte el, mely több szempontból is érdekessé válik Bulyovszkyné szakmai életútjának ismeretében. A történet szerint ugyanis Marguerite Gautier, a dráma főszereplője beleszeret az ifjú Armand Duvalba, akiért felhagy addigi életével és előző szeretőjével, majd vidéki házba költöznek, ahol a szerelemnek élnek. Később Armand édesapja – a fiú távollétében – ellátogat Marguerite-hez, akivel megígérteti, hogy elhagyja Armandot, ugyanis botrányos kapcsolatuk veszélyezteti lánya férjhezmenetelét. Marguerite belemegy az egyezségbe, elhallgatja az apának tett ígéretet, és visszatér korábbi életéhez. Armand haragjában még a nyilvánosság előtt is megalázza korábbi szerelmét, mígnem a férfi halálos ágyánál az apa elárulja Marguerite önzetlen cselekedetét. A drámáról és a benne szereplő női alakról a következőképp vélekedtek: „érzelmes története által a tisztaszívű és jólelkű kurtizán alakja nyert polgárjogot az irodalomban, a nőé, akit kivet és megvet a társadalom, holott ő erkölcsileg különb, mint képmutató környezete”. Ennek fényében pedig csöppet sem véletlen Bulyovszkyné választása, ugyanis egy olyan drámai művet ültetett át magyar nyelvre, illetve egy olyan női karaktert jeleníthetett meg, amely főként erkölcsösségében tűnik ki a társadalomból. Méghozzá egy olyan társadalomból, mely minduntalan megveti őt, s melyet voltaképpen Bulyovszkyné is számtalanszor megtapasztalt. Mindemellett ez a szerep tovább erősítette a Bulyovszkyné által képviselt intellektuális színésznői képet.
A drámát többször is előadták a Nemzeti Színházban; a későbbiekben pedig – ahogyan Bartha mondja – Marguerite Gautier szerepe primadonnák becsvágyának tere, és Felekyné, Bulyovszkyné és Prielle Kornélia versengésének tárgya is lett.
Felhasznált források:
Gyimesi Emese: Versíró nők a 19. században – Török Zsuzsa (szerk.): Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok, Reciti, Budapest, 2019., 155–183.
Bartha K. Á., Újraképzelt Színház – Török Zsuzsa (szerk.): Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok, Reciti, Budapest, 2019. 135–151.
[sz. n.], Fővárosi és vidéki ujdonságok, Pesti Napló, 1854. nov. 3., 1395. sz., 5. évf.
