A vándoranekdota első „novellásított”, „pápaiasított” és „petőfiesíetett” változata : Hogyan tett szert Gubányi Máté csizmára (Az Üstökös, 1887)
A francia–német anekdotából született Jókai-féle briliáns mininovella elsőként jeleníti meg a „pápai csizmák” topik hiteles pápai hátterét és a diák Petőfi erős vonásokkal megrajzolt portréját, mely Az Üstökös első magyar nyelvű, Jókai által alapított irodalmi élclapban látott napvilágot. Ha ezt a mininovellát Jókai Egy magyar költő életéből című kötetében olvasnánk, valószínűleg nem jönnénk rá, hogy ennek az ismeretlen írásnak más a szerzője, mint a neves regényíró. Nála senki sem ismerte jobban Petőfit, a diákot és Pápa városát. Nem zárható ki, hogy az aláírás nélkül közölt Hogyan tett szert Gubányi Máté csizmára történet maga Jókai írta. Az ősanekdota „gazfickójából” „szélhámosából”, „utazófélben lévő vendégéből”, „angol baronetjéből” Jókai honosítása során Gubányi Máté lett, hiszen 1887-ben a furfangos csalót még nem lehetett azonosítani Petőfi Sándorral, a nemzet költőjével, ami a Petőfi-kultusz megerősödésével csupán két évtized múlva, 1913-ban következik be.
Miért éppen Pápa? Hiszen létezik egy kevésbé ismert szövegváltozat is, melyben Petőfi Debrecenben csapja be a csizmadiákat. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Pápa egyike a „legpetőfibb” városoknak. Jókai így emlékszik vissza a diákkori évekre: „A pápai nagy kollégium mellett volt egy kicsiny ház, abban egy még kisebb fehér szoba. Ennek a háznak kis szobájába szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három diák, kiknek kicsiny volt az egész világ. Az egyik Orlai Soma, a másik Petőfi Sándor, a harmadik én voltam. Mindenikünknek volt saját kedvenc szenvedélye. Orlaié a költészet, Petőfié a színpad, enyém a festőecset.” (Jókai Mór: Egy magyar költő életéből.). Pápa a költő életének sorsdöntő állomása: 1841-ben ide érkezik leszerelt obsitos bakaként, itt fogadják be a református gimnáziumba és válik belőle megbecsült diák és ígéretes költő. Pápáról küldte első verseit Bajza Józsefnek, aki 1842 májusában megjelentette A borozó című költeményt, Petrovics Sándor aláírással. Úgyszintén Pápán lett Petrovicsból Petőfi, a Tolvaj huszár című verssel, 1842. júniusában és ezt követően Pápáról gyalog indul el, hogy beálljon színésznek.
Farkas Jenő | Egy Petőfi-monda keletkezéstörténete III.
Ismereteink szerint a francia–német anekdota magyar változatát elsőként a kolozsvári Magyar Polgár című napilap közölte 1868-ban, ami összefügg azzal, hogy a városok fejlődésével a cipészmesterek száma is megnövekedett, és egyre gyakrabban váltak a csalók áldozataivá, ők lettek a városi legendák szereplői és a tréfás hírrovatok célpontja. Eszerint „a pápai csizmák” témát városi folklórnak is tekinthetjük, hiszen szerzői ismertelenek, bár többnyire írók és újságírók voltak.
A mininovella első részében az átverés indoklása és a ravasz csel előkészítése során a pápai diák színészi tehetségét csodálhatjuk meg (mérgesen húzta össze szemöldökét, s rákiáltott a csizma tudós készítőjére). A második részben következik a csattanó: a trükkös csalás végrehajtása azaz a két fél pár „hibás” csizma elutasítása. A cím formai és tartalmi változásokra utal: a történet középpontjában Petőfi alakja és a pápai diákokra jellemző furfang áll. A mininovella szerzője aránylag hosszú expozíciót szentel a szegény és töprengő Petőfinek és a pápai diákoknak: „P‒i diák volt ő is, mint igen sokan, szegény fiú volt ő is, mint a p‒i diákok legnagyobb része; de volt ám olyan fifikus esze, hogy olyan szintén csakis p‒i diáknak képzelhető.” A kifizetendem ige az -and/end időjeles jövő (függő jövő idő) régi nyelvi használata, mely esetlegességet fejez ki. Ez az igealak jól érzékelteti Máté ígéretének esetleges voltát. Édesanyához írott leveleiben Jókai többször használja a kifizetendem, küldendem igei alakokat. A tréfás kifejezésről, lábtyűművészről Mikszáth Kálmán azt állítja, mivel az iparos szégyelli mesterségét, keveselli a neki járó címet, és a rang- és címkórság miatt „lett a suszterből »lábtyű-művész«, a szabóból »öltöny-készítő«, az órásból »óra-művész«, a kántorból »professzor úr« stb”
Írott hagyományként a „pápai csizmák” téma csaknem végleges formát kapott − Petőfi neve nélkül − noha az utalások alapján a magyar olvasó számára nyilvánvaló a csínytevő pápai diákköltő kiléte.
Hogyan tett szert Gubányi Máté csizmára
P−i diák volt ő is, mint igen sokan, szegény fiú volt ő is, mint a p‒i diákok legnagyobb része; de volt ám olyan fifikus esze, hogy olyan szintén csakis p‒i diáknak képzelhető. ‒
Az év vége felé járt már. A diligentiából [szorgalmi időből] mindössze néhány nap volt hátra csak. Máté ott ült szobácskájában, s gondolkozott az édes otthonról, hogy milyen boldog lesz már egy hét múlva odahaza, övéinek szerető karjai között. Eközben rongyos csizmájára vetette bús tekintetét. Ilyen csizmában lehetetlen haza menni, megszól érte a világ!
– Újat fogok csináltatni! Igen ám, de egy garas nem sok pénz, de annyinak sem vagyok ura. Most pedig világért sem csinálna hitelbe P‒nak egyik susztere sem, tartván attól, hogy soha többé sem a diákhoz, sem a csizmához, sem az árához nem lesz szerencséje.
Lehajtotta fejét s gondolkozott.
Egyszer csak elmosolyodik, homlokára üt s örömmel kiált fel: megvan!
Veszi pálcáját, kalapját, s megy M. suszterhez:
– Csizmára van szükségem mest’ram!
– Jól van kérem! De az év vége felé járván, csak készpénzért lehetséges.
Gubányi Máté mérgesen húzta össze szemeit, s rákiáltott a csizma tudós készítőjére hogy: »mikor hiteleztem még magánál?« készpénzzel fizetek most is!
A mest’ram hajlongva ismerte el, hogy úrral van dolga. Máté aztán kiválasztotta a bőrt, meghagyta, hogy milyen állású legyen, s megegyeztek 12 frtban.
Hanem szombaton délután 2 órakor nálam legyen a csizma, mert 3 órakor megyek P‒ról. Akkor kifizetendem az árát.
M. lábtyűművész esküdözött, hogy készen lesz.
Gubányi Máté pedig vette a pálcáját és kalapját s ment egyenesen egy másik suszterhez, B.-hez. Ott is nagy hangon előadta, hogy egy pár csizmára volna szüksége.
– Készpénzért mindig szolgálok, − felel a mester kezét dörzsölve.
– Holmi csizmadiáknál nem is szoktam hitelezni, válaszol kevélyen Gubányi. Mondja meg, mi az ára egy pár finom csizmának, nem is alkuszom, tudja meg, hogy úrral van dolga.
B. meste’ram 12 frtot véleményezett.
Gubányi ekkor kiválasztotta a bőrt, meghagyta, hogy milyen állású legyen, (éppen, mint a másik suszternél) s aztán megparancsolta, hogy szombaton délután 3 órakor ott legyen a csizma, mert az esteli vonaton elszándékozik menni.
*
A szombat délután megérkezik. Először is jön M. suszter, hozza a csizmát. Gubányi otthon ül s lábait lógázva olvasgat.
Felpróbálja az új csizmát. − Pászol gyönyörűen a lábára… de mégis, nézze csak mesteruram, ez az egyik a tyúkszememet véghetetlen szorítja, ezt így el nem viselhetem. Ha nem tudja mit mest’ram? Vigye vissza ezt az egyiket, s ekkor lehúzza a ballábán lévőt (sámfázza ki jól, ez éjjel még hadd álljon a sámfán), már úgy sem megyek el P‒ról.
A suszter semmi rosszat nem gyanítva, visszavitte a fél csizmát kisámfázni.
Gubányi pedig az ott maradt másik felet elrejtette ládájába, s nyugodtan várta a másik suszter megérkezését.
Nemsokára jött is B. suszter, kezében a szép új csizma. Máté felemelkedett helyéről, s felpróbálta, az irigység sem tehetett volna ellene kifogást, oly szépen állt. A mester elégült mosolyával tekintett alkotására.
Jól állani, jól áll ‒ mond Gubányi ‒ de a jobb lábamat annyira szorítja, égeti, hogy így lehetetlenség elviselnem. Hanem hát tudja mit, vigye vissza azt, amelyik szorít kisámfázás végett, tágítsa ki jól s reggel hozza vissza, akkor majd kifizetendem.
B. sem gyanítva semmi rosszat, bú nélkül vitte haza kisámfázni a fél csizmát.
Gubányi pedig felhúzva a két felet ‒ mely különben nagyon illett egymáshoz ‒ az esteli vonattal ellépett P‒ról.
Gondolta magában, hogy sokkal könnyebb lesz azoknak a susztereknek ahhoz a félhez még egy felet csinálni, mint neki egy egész párért fizetni. (Az Üstökös, 1887. május 22.)
Talán az „új pár csizmával” indult el Petőfi Pápáról Székesfehérvárra 1842. november elején is, hogy beálljon színésznek. Szuper Károly színészeti naplója szerint „Petőfi, Borostyán Sándor néven… tegnap lépett fel először a színpadra a »Párisi naplopó«-ban egy inas szerepében.” A párizsi színpadokon sikerrel játszott zenés bohózatot, francia nevén vaudeville-t (Le gamin de Paris/Párisi naplopó) Bayard és Vanderbruch szerzőpáros írta. Az eredeti szövegben a II. inas szerepe (a Petőfié) mindössze néhány mondatból áll. Noha a magyar irodalomtörténet silány darabként említi, szülőhazájában másfél évszázad alatt gyakran játszották, később négy filmváltozatot is készítettek a bohózatból. Ebből született Yves Montand Le gamin de Paris világhírű dala.
Ebben a Jókai-féle változatban a szegény fifikus eszű p‒i diák jellemzéséből még mindig hiányzik Petőfi neve és a költő erkölcsi nagyságát bizonyító cselekedet, a csizmák árának a megtérítése. Annyi bizonyos, hogy a két évszázada nyelvgyakorlatokban előforduló anekdotából Jókai faragott maradandó Petőfi-mondát, mely a kulturális emlékezet becses darabja.
