Cselenyák Imre Eliramlik az élet… című könyvéről
Servus humillis! Megható, hogy van egy ember, aki képességeit, tehetségét arra fordítja, hogy a magyar irodalom legnagyobb költőiről írjon regényes életrajzot! Ezenkívül, hogy személyesebbre szőjem írásom szálait, elégedetten állapítottam meg magamban, hogy már nem hiába éltem ezen a sárgolyóbison, mikor Cselenyák Imre barátom Petőfi Sándor életéről szóló Eliramlik az élet… című, az idei könyvhétre megjelent kötetét olvashattam.
Tavaly ilyenkor ugyanis éppen erdőn-mezőn kóboroltam, amikor Imre felhívott telefonon, és arról mesélt, hogy a Lazi Kiadó felkérte egy Petőfiről szóló regényes életrajz megírására, de ő nemet mondott. Hogy Arany János kétkötetes élete (Áldott az a bölcső, Tölgyek alatt), meg persze Tinódi (Hej, Tinódi!) és József Attila után (mostanáig csak az első rész jelent meg Tiszta szívvel címmel) nem akar újabb életrajzi regényt írni.
– Más nem írhatja meg ezt a regényt, csak te! – győzködtem Imrét, hiszen az Aranyról szóló műben sem lehetett kikerülni a modern magyar irodalmi nyelv egyik megteremtőjét, az első magyar „celebet”, a mindenkit szerető és egyben mindenkivel halálosan összevesző, modern garabonciás Petőfi Sándort.
– Ráadásul – érveltem tovább – vannak olyan remek jelenetek az Áldott az a bölcsőben, amit most megírhatsz a másik szemszögből is, vagyis Arany után Petőfiéből. Például amikor a János vitéz költője váratlanul betoppan Szalontára, s Arany éppen a kertjében ültetett növendék diófát nézegeti.
„Addig éljen a gazda, míg abból a fából telik ki a koporsója!” – rikkantott rá Petőfi, vagyis az emberi kor legvégső határáig, hiszen köztudomású: a dió az egyik leglassabban növekvő fa a Kárpát-medencében.
Természetesen nem ezért az egyetlen részletért kellett ezt a könyvet megírni.
Nagy hiba lett volna, ha Cselenyák Imre megmarad a visszautasításnál! Az ő fordulatos stílusában ugyanis olyan remek mű született, amely egyrészt odaszegezi a könyvhöz olvasóját, másrészt személyes ismerősévé, barátjává avatja, s ha fiatal, akkor példaképévé varázsolhatja Petőfi Sándor alakját.
Pedig kegyetlenül őszinte is ez a könyv, melyben az író bemutatja a sok esetben nem csupán indulatos, hanem egyenesen hisztériás, önuralmát elveszítő költőt, és mégis vonzó a törékeny figura és benne az óriás lélek. Azonkívül Cselenyák különös megjelenítőerővel tárja elénk a reformkor pezsgő, zúgó életét, a forradalmi napokról nem beszélve.
Mondhatná a Petőfit jól ismerő olvasó, hogy mindez nem annyira új. Ez talán még igaz is lehet, viszont sikerült az életrajzi regénynek egy olyan megkapó ívét megalkotni, mely egy négytételes szimfóniára hajaz. Első tétel: Gyermekként korán kiszakad a szerető közegből, a szülői házból, (Kecskemétre, majd más iskolákba küldi apja). Később a bohém, ifjú embert látjuk, aki akkor még jómódban élő apja akarata ellenére vándorszínész és/vagy költő akar lenni, és ezért rengeteg nélkülözést vállal.
Második, lassú tétel: a költői kibontakozás évei, első megjelent versek, első honoráriumok, barátságok Vahottal, Jókaival, Vörösmartyval stb. Felhők-ciklus. Itt még sokkal kedvesebb az alakja, mint a további tételekben, csak a mélyben, fedő alatt forrnak az indulatok.
Harmadik tétel: szerelmek, küzdelem Júliáért, közben majdnem elveszi Debrecenben Prielle Kornéliát, csak nem talál papot, aki összeadná őket. Talán egy ember marad, akivel nem vész össze, ez a költő barát, Arany János. Ekkor már nagyon ambivalensek az olvasó érzései, és a negyedik tétel elejére már szinte el is megy a kedvünk ettől a fura alaktól. Igaz, mindvégig megmarad annak a büszke és öntudatos ifjúnak, akit a regény elején megismertünk, de hogy sokszor a szerető barátokkal vagy éppen katonai feljebbvalókkal rúgja össze a port, erre hányatott ifjúkora, megalkuvást nem tűrő jelleme vagy fáklyaként világító tehetsége és az úri népek őt lenéző magatartása közötti fájó szakadék megléte adhat magyarázatot. A hosszú zárótétel végén viszont az érzékenységébe és büszkeségébe belepusztuló, a „harc mezején” elhulló Petőfi minden korábbi rossz cselekedetét annulálja.
Zárójelben megjegyezve, ha elolvassuk Az apostolt, akkor megvilágosodik előttünk a „Petőfi-jelenség”, vagyis az önmaga és költészete fontosságának táltosi-váteszi tudata, az „apostoli” elhivatottság, mely miatt minden rosszat, nélkülözést elszenved, s nekünk, a megbocsátó utókornak szintén el kell egy kicsit felejtenünk azt az embert, a porhüvelyt, aki egykor a zseniális költő halhatatlan lelkét hordozta.
És ha mégsem felejtünk, akkor itt van egy újdonság: a Petőfi életét kutató Cselenyák Imre olyan történet birtokába jutott, mely egyértelműen megmagyarázza a költő halálát. Ennek a Barguzin-elmélet hívői nem fognak annyira örülni, de roppant logikusnak látszik. (Itt most nem részletezzük, akit érdekel, olvassa el a könyvet!)
A másik új, ami azért csak valószínűsíthető, de lélektanilag jól megalapozott, az a fiatal pár szexuális ügyetlenkedése, amit csak sejtetve, néhány mondattal ír le a szerző, de mindjárt más fényt kap az eddigi szinte kizárólag váteszinek gondolt és néhol kísértetiesen hátborzongató Szeptember végén egyik sora: „Elhull a virág, eliramlik az élet...” Nem véletlenül lett ez a könyv címe is.
A regény végén pedig megválaszolhatjuk az írás elején feltett kérdést, hogy miért csak költők-, miért nem prózaírók életrajzait írta meg Cselenyák Imre. A válasz közhelyes, de valószínűleg ennél jobban nem lehet megközelíteni a szerző motivációját: a költői lét, a költői ihletettség magában hordozza a szokványostól szélsőségesen eltérő személyiséget, és ez mindig lázba hoz műértő olvasót és szakértő irodalomtudóst egyaránt.
Amúgy meg: „Megemlékeztek a győzök ezekről, s a diadalnak örömébe szőtték Szent neveiket koszorú gyanánt, S elvitték őket a Dicsőség templomába, De hol keressék, hol lelik meg őket? Rég elhamvadtak a bitófa mellett!” (Az apostol)
Melyik volt az igaz Petőfi? A hőbörgő ifjú vagy a világirodalom legszebb költeményeinek egyik szerzője?
Csak a művek maradnak meg örökké és a bennük élő halhatatlan lélek.
Cselenyák Imre: Eliramlik az élet... – Az igaz Petőfi. Lazi Könyvkiadó, 2023. 388 oldal, 3990 Ft
