„A pápai csizmák” topik végleges változata: Két pár csizma (Puskapor, Zászlónk, 1913)
Az eddigiekben bemutatott eredeti francia anekdotával és magyar változataival véget ért a „pápai csizmák” topik keletkezéstörténetének első szakasza. A Jókai-féle változattal kezdetét veszi a keletkezéstörténet második szakasza, amelyben a cselekmény helye Pápa városa, a csaló egy „a szegény furfangos pápai diák” (feltehetően Petőfi) és a műfajváltozás során az anekdotából novella születik. Ezzel a nemzetközi vándoranekdota nemzeti jelleget ölt és az összes későbbi változat a Jókai-szövegre épül, akárcsak a Két pár csizma, mely 1913-ban, a Zászlónk című ifjúsági lapban jelent meg, Puskapor aláírással. Ebben az új szövegben három jelentős változás található: a szerző részlegesen ugyan, de vállalja a szerzőséget (Puskapor); új motívum jelenik meg (a csizmák árának megtérítése), és végül Petőfi Sándor neve is bekerül a történetbe.
Az országos cserkészmozgalom csaknem harmincezres példányszámú lapjaként, a Zászlónk szövegváltozata felgyorsította a „pápai csizmák” topik országos elterjedését, elindítva a téma folklorizációját. Ez a szövegváltozat is, akárcsak a Jókaié tökéletesen megfelelt olyan diákolvasói elvárásoknak, mint például az igényes és olvasmányos nyelvezet és stílus, a valószerű cselekmény és az ismert nemzeti hős, Petőfi megjelenítése.
Farkas Jenő | Egy Petőfi-monda keletkezéstörténete IV.
A francia–német anekdotából született Jókai-féle briliáns mininovella elsőként jeleníti meg a „pápai csizmák” topik hiteles pápai hátterét és a diák Petőfi erős vonásokkal megrajzolt portréját, mely Az Üstökös első magyar nyelvű, Jókai által alapított irodalmi élclapban látott napvilágot. Ha ezt a mininovellát Jókai Egy magyar költő életéből című kötetében olvasnánk, valószínűleg nem jönnénk rá, hogy ennek az ismeretlen írásnak más a szerzője, mint a neves regényíró. Nála senki sem ismerte jobban Petőfit, a diákot és Pápa városát.
Feltételezésünk szerint a szerzőség Sárándy Istvánt (1876–1942), katolikus ifjúsági írót, a Zászlónk munkatársát illeti meg, aki Puskapor álnéven jegyzett több írást a lapban és gyűjteményes novelláskötetekben. Sárándy jó érzékkel igazítja a „pápai csizmák” témát az olvasók érzelmi és intellektuális szintjéhez: egyrészt a hírlapi folklórban itt tűnik fel először nyomtatásban Petőfi Sándor neve („ez a sovány, haloványarcú diák lett később hazánk lánglelkű dalosa: Petőfi Sándor!”). Sárándy másik ötletes újítása „a pápai csizmák” történetben az átvert csizmadiákat ért kár megtérítése, ami gyökeresen megváltoztatja a történetet. A megerősödött Petőfi-kultusz a „furfangos csaló” immáron nemzeti hőssé válhat: „S a csizmadiák legnagyobb bámulatára, az első dolga az volt, hogy becsülettel kifizette mind a két pár csizmát.” A szerző új elemmel (a debreceni kitérővel) gazdagítja a cselekményt. Sárándy a diákköltő zaklatottságát jellemezve még sötétebb színekben láttatja Petőfi alakját: „hamarosan megunta a diákéletet; nyugtalan lelke űzte, kergette, hajszolta. Szűk volt néki a pápai iskola, ahol órák hosszat kellett padban ülnie s – óh, jaj ! – engedelmeskednie.”; ”De nem sokáig tetszett neki a festett élet, a cifra nyomorúság”.
A szöveg stílusa változatos, olyan kifejezések, mint „majszt’ram” a német származású pápai csizmadiákra céloz, a Meister jelentése eredetileg is „iparosmester”; a „szegény tatár” (pórul járt ember) ma már kevésbé ismert szállóige székely anekdotára utal (a székely nézi, amint a tatár elrabolja szekáns feleségét, és egy idő után csak annyit mond: „szegény tatár”), vagy a „bagariacsizma” eredetileg bolgár marhabőrből készült csizma; a téns régies kifejezés a tekintetes rövidítése. Az „Aujnye a teremburáját” kifejezés a diák-költő nem is olyan enyhe szitkozódását érzékelteti. Az izgalmas és fordulatokban gazdag cselekményt (a furfangos csizmalopást) továbbra is a francia ősanekdota szolgáltatja.
Két pár csizma
Egy szegény, rongyos, lázas obsitos baka érkezett a pápai főgimnáziumba, lesoványodva, haloványan, az 1841 év tavaszán. Zágrábból jött, az apostolok lovain. Nem volt ez az utolsó útja s nem is a legkeservesebb. Mégis, a ruhája rongyolódott, a bakancsa szétmállott. Ruhát csak szerzett nagy nehezen, de csizmára sohasem tellett. Pedig a vándornak nemcsak erős lélekre van szüksége, de erős csizmára is! S a mi vándorunknak különösen nagy szüksége lett vón’ egy pár csizmára, mert hamarosan megunta a diákéletet; nyugtalan lelke űzte, kergette, hajszolta. Szűk volt néki a pápai iskola, ahol órák hosszat kellett padban ülnie s – óh, jaj! – engedelmeskednie.
El is határozta magában, hogy elhagyja Pápát. Csak csizmája lenne! Hogyan kerítsen magának?
Szegény tatár sokat ólálkodott a csizmadiák körül. Szeretett volna egy pár csizmát rendelni a hitelbe. Becsülettel megfizetné, ha visszatér. De ki hitelezett volna neki?
Lakott vala pedig a városban két híres-neves csizmadia is! A furfangos diák – aki különben kitűnő rajzoló is volt – gondolt hát egyet. Rajzolt hát egy pár csizmát, pontosan, szabályosan, az akkori divat szerint és elhívatta először az egyik csizmadiát.
– No, majszt’ram! – szólt előkelően a mesterhez – Most erős próbára teszem ám! Készítsen nékem egy pár bagariacsizmát, de annak pont olyannak kell lennie, mint ez a rajz! Az ára mellékes! – azzal megmutatta neki a saját rajzát.
A csizmadia jól megnézte, megfigyelte a mintát, hümmögött hozzá egyet, kettőt, de végtére is mértéket vett és megígérte, hogy pontos munkát fog végezni. Azzal elment és mindjárt dologhoz látott.
Most a másik csizmadiát hívatta a mi diákunk.
– Nézze csak, mester – szólta meg leereszkedően a csizmadiát – nékem szükségem volna egy pár bagariacsizmára, de annak szakasztott olyannak kell lennie, mint ahogyan itt meg vagyon rajzolva. Megfizetek érette! – és ismét előmutatta a rajzot.
Ez a csizmadia is megfigyelte a rajzot, mértéket vett a téns’ diákúrfi lábairól, azután nagy hajlongva köszönt s hazasietett, hogy kellő időre elkészítse a csizmákat. Néhány nap múlva beállított az első csizmadia. Meghozta a munkát, de persze a diáknak nem volt pénze. Mégsem esett kétségbe, hanem felpróbálta a csizmát.
– Pompás…! Pompás…! – mondogatta, amikor a jobb lábára próbálta. De mikor a balogot húzta fel, savanyú arcot vágott:
– Aujnye a teremburáját…! Ez egy kissé szorít…! Különben ez is jó lenne…! Tudja mit, ajszt’ram? Ezt a bal lábra valót vigye haza, verje fel három napra a kaptafára és akkor ez is jó lesz!
A csizmadia megfogadta a szót, a jobb lábra valót ott hagyva, hazavitte a pár csizma másik felét. Az árát akkor kéri, ha minden rendben lesz!
Alighogy kitette a lábát, jött a másik csizmadia. Hozta a portékát. Mindjárt próbához is láttak. A téns diákúrfi most a bal lábára próbált először.
– Pompás! Nagyszerű! – mondogatta ismét. Hanem mikor a jobb lábra valót húzta fel, nagyot szisszent: – Ejnye, a mindenit, de kár, hogy ez szorít…! Tudja mit, mester? Emezt itten verje fel három napra a kaptára, akkor ez is jó lesz! Ez a csizmadia a bal lábra való csizmát hagyta ott, a másikkal haza sietett, hogy minél előbb kireperálva a hibát, megkapja a pénzét.
A mi diákunknak sem kellett több! Amint a csizmadiák elmentek, felhúzta a két különböző műhelyből származó, de mégis teljesen egyforma csizmákat, nyakába kanyarította a batyuját, megmarkolta vándorbotját s azzal neki Debrecennek. Ott felcsapott színésznek. Mikor pedig szerét tehette, verseket írogatott, hogy megszerezze a két pár csizma árát. Szerzett is néhány pengő forintot.
De nem sokáig tetszett néki a festett élet, a cifra nyomorúság. Visszatért Pápára diáknak, a szűk padba engedelmeskedni, tanulni. S a csizmadiák legnagyobb bámulatára az első dolga az volt, hogy becsülettel kifizette mind a két pár csizmát.
Igaz, hogy eleinte bosszankodtak, azután is dörmögtek a majszter uramék, de mikor pénzükhöz jutottak és megtudták, hogy miként jutott a szegény furfangos diák a csizmákhoz, akkor félrenyalták a bajszukat és mosolyogtak és kacagtak.
Hátha még azt is tudták volna, hogy ez a sovány, haloványarcú diák lett később hazánk lánglelkű dalosa: Petőfi Sándor! Puskapor. (Zászlónk, 1913. március 15., 7. sz.)
Ezáltal kialakult a „pápai csizmák” téma végleges írott szövegváltozata, mely 1910-as évektől szájhagyomány útján terjedt el és került a Dienes András 1957-es Petőfi-mondákat tartalmazó gyűjteményébe. A Jókai- és Sárándy-féle írott és kitalált, irodalmi értékű hírlapi szövegváltozatok jóval megelőzték a „Petőfi csizmáinak” a folklorizációját. Ezzel befejeződik a keletkezéstörténet második szakasza és kezdetét veszi a harmadik, a népmonda kialakulásának és változatképződésének a szakasza.
(Lásd bővebben Dienes András: A legendák Petőfije, Magvető, 1957 és Magyar Zoltán: Halhatatlan és visszatérő hősök. Egy nemzetközi mondatípus Kárpát-medencei redakciói, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2001)
