Farkas Jenő: Egy Petőfi-monda keletkezéstörténete VI.

Az első történeti monda A pápai csizmákról Dienes András gyűjtésében  

Négy évtizeddel a Zászlónkban megjelent Két pár csizma című végleges szövegváltozat után, elsőként Dienes András Pápán gyűjtötte a Petőfi csizmáiról szóló mondát. Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy ez a történet a csaknem százéves magyar hírlapirodalomból átlépjen a néphagyományba. 1955-ben Dienes pápai adatközlője hűen követi a vándoranekdota cselekményét (a furfangos csizmaszerzést) és a hírlapirodalomban kialakult három magyar motívumot: az ifjú Petőfi portréját, Pápa lokális hagyományként való megjelenítését és Sárándy István roppant ötletes invencióját (a csizmák árának megtérítését). 

A szóbeli hagyomány

A pápai csizmák történeti monda – mint szóbeli hagyomány – százhuszonhárom Petőfi-mondával együtt, 1957-ben látott napvilágot Dienes András A legendák Petőfije című könyvében. Ezzel a monda keletkezéstörténete harmadik fázisába lépett, ami egy tudatos „refolklorizációs” folyamatot indított el. Ennek eredményeként az alább olvasható A pápai csizmák című folklórszöveg újabb és újabb változatokban jelenik meg a magyar nyelvterület különböző részein. Ezt nevezik a folklórszöveg „visszatanulásának”, tudatos újra alkotásának és terjesztésének, egy szóval a „refolklorizációnak”. Csupán négy év múltán az erdőgyaraki tanító egy ifjú gyűjtőnek adja elő a Petőfi csizmái című történeti mondát. 1972-ben Gyergyószerhegyen bukkan föl a „székelyesített” népmonda. Tíz évvel később Géczi Lajos, tanár és néprajzgyűjtő Ung-vidéken jegyzi le a sajátos nyelvjárásban született Petőfi csizmáit. Felmerül a kérdés: irányíthatták-e az adatközlőket a néprajzgyűjtők? Ugyanis egyes néprajzkutatók szerint nem állítható bizonyossággal, hogy „a pápai csizmák” topik bekerült a néphagyományba. Dienes ilyesformán töpreng:

…a költő pápai csizmáit – igazán nem tudom hová tenni: az első fele idegen, de a befejezés döbbenetesen Petőfi. Valószínű, hogy egy diák- vagy mesterlegénytréfának adott ilyen véget a pápai csizmadiacéh.

Dienes nem ismerhette a két évszázados francia–német vándoranekdotát (és magyar fordításait), sem a hírlapi szövegváltozatokat (Jókai, Sárándy), melyek beépülhettek a kulturális emlékezetbe, hiszen évtizedek múlva tovább gyarapodtak írott formában vagy szóbeli hagyományként.

A hírlapi szöveg – szóbeli hagyomány

A hírlapi szövegváltozatoktól (Hogyan tett szert Gubányi Máté csizmára, Két pár csizma) eltérően a pápai Petőfi-monda rövid, könnyen érthető mondatokból áll, a cselekmény leírása vázlatos, nehézség nélkül emlékezetben tartható és továbbadható, -mondható. A mondában a tér- és időbeli környezet jól azonosítható és valósnak tűnik a csizmadiáiról híres Pápa városa, a Varga és Flórián utca, vagy a magyar olvasó könnyen felismerheti Petőfi pápai életperiódusát. A költő portréja az összes szövegváltozatra jellemző bevezetővel kezdődik: Szegény diák volt Petőfi, rongyos volt nagyon, se csizmája, se cipője, se pénze. Továbbá az okos, furfangos pápai diák pénzszűke miatt átveri ugyan a csizmadiákat, de becsületes ember lévén végül megfizeti a csizmák árát.

 A mondában a hitelesség jelentős szerepet játszik: a „pápai csizmák” téma úgymond családi történet, hiszen a hatvanöt éves adatközlő felmenői között is előfordulnak régi pápai csizmadiák. A „mi” „királyi többes” pontosan körülírja a pápai csizmadiák közösségét, melyben tovább él a monda: Mi régi pápaiak vagyunk, férjem is csizmadia volt… E kijelentés birtokviszonyt tartalmaz: régtől fogva a „mi” mondánk a „mi” városunkban a „mi” Petőfinkkel. A szövegben elmesélt történet alanya forrásként jelöli meg az adatközlő családját: Berta nagyapám mesélte és mindig nevette, hogyan tréfálta meg Petőfi a két híres pápai csizmadiát. Ezen kívül fontos az érzelmi hitelesség a többször idézett mondásban: egyszer csináltatott Petőfi egyszerre két csizmát, azt is azért, mert egyre nem telt…, ami ebből a történetből született. A monda teljes szövege:

A pápai csizmák

Mi régi pápaiak vagyunk, férjem is csizmadia volt, de anyai nagyapám – Berta Imre – az is az volt. Elmesélte nagyapám, hogy Petőfi Pápán járt iskolába, aztán, hogy járt túl a pápai csizmadiák eszén.

Szegény diák volt Petőfi, rongyos volt nagyon, se csizmája, se cipője, se pénze. Télvíz idején egyszer el kellett neki menni Pápáról, gondolkozott, hogyan utazzon most mezítláb. Addig gondolkozott, míg eszébe jutott valami, mert esze az volt.

Akkor régen Pápán két utcában laktak a híres, gazdag csizmadiák, messze földre hordták innen a csizmákat a vásárokba. Az egyik utca volt a Varga utca, a másik a Flórián utca. Elment először Petőfi a Varga utcába, betért egy híres csizmadia boltjába, mondja neki: „Mester úr csináljon nekem egy pár szép csizmát, de nagyon szép legyen, passzent legyen, mégse szorítson. De sietős, szombat délelőttre meglegyen!” –  „Meglesz – mondta neki a Varga utcai csizmadia –, de ennyibe meg ennyibe fog kerülni.” – „Jóvan” – mondta Petőfi. Azzal elment a Flórián utcába, ott is betért a leghíresebb csizmadia házába, mondta neki: „Mester úr, csináljon nekem egy pár szép csizmát, de remekbe. Aztán nehogy szorítson, mert fájós a lábam. De sietős, szombat délutánra meglegyen!” – „Meglesz – így a mester –, de ennyibe meg ennyibe fog kerülni.”  – „Jóvan” – mondta Petőfi.

No, eljött a szombat, hozza a szép csizmát a Varga utcai csizmadia. Felpróbálja Petőfi, nyomogatja a bütykivel a lábfejét, azt mondja: „A ballábas jó, a jobblábas szorít. Vigye vissza a jobblábast, tágítsa meg, de hétfőre meglegyen!” – Még aznap délután hozza a másik pár Csizmát a Flórián utcai mester. Felpróbálja Petőfi, nyomogatja, azt mondja: „A jobblábas jó, a ballábas szorít. Vigye vissza a ballábast, tágítsa meg, de hétfőre meglegyen!” – Így aztán maradt neki egy jobblábas, meg egy ballábas csizmája, csak egy pár csizma az, ha két utcában is csinálták. Felrántotta a lábára Petőfi az új csizmát, azt se mondta fapapucs, elment még aznap Pápáról.

Hétfőn aztán hozta a félcsizmát a Varga utcai csizmadia is meg a Flórián utcai is. Összeütköznek szinte a kapuban, hallják, elment Petőfi. Mérgesek voltak nagyon, hogy így megjárták, de mit csinálhattak? – Azt nem lehetett tudni, hová ment Petőfi, járta az egész országot.

Hát egyszer csak levelet kapott mind a két csizmadia, pénz volt a levelekben, a csizmák ára. Petőfi küldte, azt írta, hogy már ne haragudjanak rá, télben-vízben csizma nélkül mégsem mehetett el, pénze, hitele nem volt, azért csinálta, amit csinálta, de most pénzhez jutott, küldi az árát. A két csizmadia meg utána küldte Petőfinek a fél csizmákat. Mondták is a pápaiak, hogy egyszer csináltatott Petőfi egyszerre két csizmát, azt is azért, mert egyre nem telt.

Hogy igaz volt-e ez a csizmadolog? Igaz volt, mert Berta nagyapám mesélte és mindig nevette, hogyan tréfálta meg Petőfi a két híres pápai csizmadiát... De okos ember volt, mint a tűz, olyan esze volt, de kár, hogy olyan fiatalon meghalt. (Özv. Réffi Istvánné, 65 éves, Pápa, Garbai utca 45., 1955) (Dienes A.: A legendák Petőfije, 262–263.)

„A pápai csizmák” a mesekatalógusokban

A csizmaszerzés trükkös története más népeknél is ismert. Az ősanekdotát a nemzetközi mesekatalógus AaTh 1541 számon tartja nyilván (The Student betrays the Shoemaker – A diák becsapja a susztert). A magyar népmesekatalógus „a cigány rászedi a susztert” típust a „tréfák és anekdoták” közé sorolja. Az erdélyi néprajzkutató Vöő Gabriella (1937–2006) gyűjtésében a ravasz cigány túljár a csizmadia eszén, de más módszerrel: a bánsági szentmártoni vásárban a suszter élcelődve felajánlja a cigánynak, „…ha te ezen a sáros úton úgy mész keresztül a csizmával, hogy egy szemet sem lesz sáros, akkor tied a csizma”. Erre a cigány felhúzza a „lakkos szárú csizmát” és kézállásban átmegy a sáros úton – „A suszter meg mérgében a haját tépte, hogy ilyen marhaságot csinált: odavan a drága csizma, elnyerte a cigány”.  A suszter felesége vonja le a tanulságot: „Úgy kell, ha ilyen marha vagy, tudhattad volna, hogy milyen ravasz eszű a cigány”. Vöő G.: Lakkos szárú csizma). 

Magyar Zoltán tizenegy kötetes monumentális munkájában, A Magyar történeti mondák katalógusa motívumindexében Petőfi csizmáinak – a következő részekben bemutatásra kerülő – két variánsát jelöli meg. Magyar Zoltánnak a nemzetközi folklorisztikában páratlan monográfiája a Kárpát-medence történelmi és kulturális emlékezet alapját képező összes történeti monda típus- és motívumindexét foglalja magában. Olyan „szellemi katedrális”, ami nem hiányozhat egyetlen magyar középiskola könyvtárából sem. 

Idézett források:

Dienes András, A legendák Petőfije (Táj és emlékezet), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1957.;

Magyar népmesekatalógus, 7B, Szerk. Kovács Ágnes, 1988, Budapest,  https://nti.abtk.hu/images/adattar/mese/mnk7b.pdf  Letöltés ideje: 2023.11.07.;

Vöő Gabriella: Lakkos szárú csizma, In: Többet ésszel, mint erővel. Mesék, tréfák, anekdoták a romániai magyar népköltészetből, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.; Magyar Zoltán: A magyar történeti mondák katalógusa. Típus- és motívumindex, I–XI. kötet, Kairosz Kiadó, Budapest, 2018.