Petőfi Sándor haláláról és eltűnéséről számos, egymásnak ellentmondó vita, feltételezés és körültekintő tudományos vizsgálat született, de ezek máig nem adtak megnyugtató választ, hiszen senki nem látta őt meghalni, és senki nem tudja, hová temették. Földi maradványait sem Erdélyben, sem Szibériában nem találták meg. Petőfi eltűnése a magyar történelem megoldatlan rejtélye marad örök időkre, ami teret nyitott a fikciónak, a legendáknak és a népmeséknek. A népmese visszautasítja a megtörtént valóságot, helyette újat teremt, és a legendák világába emeli a költőt:
„Petőfi nem halt meg Segesváron. Az csak olyan mese, amit senki sem hisz, mert senki sem látta. Már csak azért sem halhatott meg a csatában, mert abból az ezrekre menő magyar és székely harcosból, akik menekültek onnan, mégis legalább egy tudott volna hírt hozni felőle” – így kezdődik Petőfi, a Kárpátok szelleme című székely népmese.
Ezekben a mesékben valós székelyföldi helyszínek: Homoródmente, Székelykeresztúr, Héjasfalva, Udvarhelyszék, Hargita hegység, Gyergyó, Csíkkászon, Szent-Anna tó, Lakócatető, Firtos hegy, Torockó, Székelykő szerepelnek. Ezzel a népmese megteremti a valóságos események látszatát. A vadregényes földrajzi helyek a térképen is követhetők, olyannyira, hogy akár iskolai kirándulásokat is lehetne szervezni ebben a tündérországi mesevilágban. A hihetőség elérésére és fenntartására a „szerzők” valós történelmi tényeket is beleszőnek a mesébe. Petőfi és székely leány című mesében, például Székelykeresztúron megjelenik a költőfeleség, Szendrey Júlia. A Hargita-hegység rengetegében élő Petőfit, titokban a székely városkába viszi a „hűséges székely leány”, aki úgy irányítja az eseményeket, hogy a „folyondárral benőtt székely tornácról” a költő saját maga hallhassa a hűtlen feleség és a székely leány beszélgetését. Szendrey Júlia csupán azért érkezett ide, hogy megszerezze a költő halotti bizonyítványát – derül ki a párbeszédből –, és „most siet vissza, hogy megesküdjék új hitvesével, akit nagyon szeret…” – olvashatjuk a Petőfi és a székely leány című mesében. Köztudott, hogy Szendrey Júlia tíz nappal a gyászév letelte előtt férjhez ment Horváth Árpád történész, egyetemi tanárhoz, de a lipótvárosi plébános (Szántófy Antal) csak úgy eskette őket össze, ha bizonyságot tesznek Petőfi haláláról. A Marosvásárhelyi Történelmi Múzeumban őrzik Szendrey Júlia és a férjjelölt alábbi nyilatkozatát:
„Az egyház kívánságára részérőli terhelő felelősség elhárítása végett kijelentem, hogy legszorgalmatosabb fürkészéseim és bizonyosságot adó adataim tökéletesen meggyőzének afelől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban elesett. A csatatéreket összejárván, ennek s a külföldről jött több nemű tudósítások következtében ezen meggyőződésemre, ha szükséges volna, lelkiismeretesen hitet is képes vagyok letenni. Ezen állításom igazsága mellett szól néhány szemtanúnak vallomása, kiket bizonyságtételért bármikor fölhíhatok […]”
Pest, július 21. 1850.
Szendrey Júlia és Horváth Árpád
A mesék történelmi gyökerei a valós harctéri eseményekben keresendők. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hadi krónikája szerint 1849. április 16-án Bem csapatai bevonulnak a Temesközbe. A tényszerű krónikákból általában kimarad a voiszlovai, magyar nevén szörénybalázsdi (ma Voislova, Románia) ütközet. Petőfi Sándor itt csodálhatta meg közvetlenül az ifjú székely honvédek vakmerő vitézségét. A költő karánsebesi haditudósításában (Közlöny) elragadtatással ír róluk csodagyermekeknek nevezve a hős fiúkat, akik a lövöldözést hamar megunják, szuronyt szegeznek, és rohannak, és velük rohan az enyészet; az ellenségnek nem marad más, mint futni vagy meghalni – írja a költő. „De a székely csak egy feltét alatt ily vitéz, ha vezére még vitézebb, mint ő, és azért szükséges, hogy Bem legyen a vezérük.” Ennek hatására írta meg A székelyek című verset, amely először április 17-i haditudósításával együtt látott napvilágot a budapesti Közlöny 1849. május 1-jei számában. A tényt maga Bem is megerősíti a napi jelentésében: ezen expeditiónál leginkább gyönyörködtet az, hogy „a tűzbe [csatába, harcba] nem vezetett 9 század székely újonc, akik jó formán most voltak először tűzben, igen vitézül állták a sarat és megverték az ellenség gyakorlott sorkatonáit”. A székelyek című vers Karánsebesen született 1849. április 17-én, és nem tévesztendő össze az előző év szeptemberében, Pesten keletkezett A székelyekhez című verssel.
Ebben a földrajzi térben és történelmi időben születtek meg a székely népmesék Petőfiről. Az első Petőfi-regék. Írta és a mesék után átdolgozta Péterfy Tamás című kötet 1899-ben jelent meg. Péterfyt az erdélyi hírlapírót élesen támadta a korabeli sajtó: „az átdolgozás vagy meggyúrás csak kivetkőztette a hagyományt a maga egyszerűségéből”, viszont a következő két kiadásban (1904, 1910) a szerző alaposan átdolgozta nevetségesen dagályos stílusát. Íme egy példa: Petőfi és a székely leány első kiadásának kezdő mondata így hangzik: „Sok leány szerette Petőfit és sok magyar hajadon keblében dobog sebesebben a nagy költő nevének kimondásánál a szív, de habár ezeren szerették, mégis leghívebb volt hozzá a székely leány.” Ez valóban messze áll a népmeseszövegektől. Az 1910-es változaté: „Sok leány szerette Petőfit, leghívebb volt hozzá a székely leány.” Péterfy Petőfi-regék című kötete harmadszorra a Petőfi-könyvtár 22. füzetében jelent meg, együtt Baróti Lajos Petőfi a ponyván és a népi irodalomban című tanulmányával, melyből képet kapunk a Petőfi kultuszra rátelepedett, a korabeli európai irodalomban dívó fantasztikus kísértettörténetekről, gótikus regényekről. Péterfy hat mesét (Petőfi, a Kárpátok szelleme, Petőfi a rablók között, Pásztorfiú a költőről, A kincses kukoricaföld, Az utolsó falat kenyér, Petőfi és a székely leány) és két verses krónikát (Petőfi Szibériában, A vén borvizes meséje) közöl. A kötet egyrészt az egyre divatosabb varázslatos Erdély-Tündérország-kép elvárásainak felel meg, másrészt az erdélyi népmesekincs elemeit, a régi mondák, jó és rossz tündérek, visszajáró szellemek világát idézi föl. Nem hiányoznak Petőfi segítői, Rózsa Sándor és a „fekete bács” (román juhász), akik gyakran megmentik a bajba jutott költőt, hiszen szerethető ember, aki bátran szembeszáll katonai elöljáróival, és „katonaként nem visel gallért”. De ugyanígy jelen vannak a Szibériában sínylődő Petőfi hazahozatalára gyűjtő csalók is.
Négy évtized múlva a Petőfi-mesék újabb átdolgozása következik egy neves néprajzkutató jóvoltából, hiszen Petőfi örökkön él.
