Petőfi, a Kárpátok szelleme
Az eddig megjelent Petőfi-regék átdolgozásai közül messze kiemelkedik Petőfi, a Kárpátok szelleme című székely mese, hiszen a hegyvilág természetfölötti tündéreiről és visszajáró szellemeiről szóló székely mondavilághoz kötődik. A segesvári csata után a Hargitára menekülő Petőfit „kóborlásai” közben meglátta a „firtosi hegyi szellem”, és azonnal beleszeretett. A tündér a várába csalogatta és temérdek aranyat ígért a magyar haza felszabadítására, seregek toborzására. A néhány napos meghívásból a sziklabarlang tündérpalotájában töltött tíz évig tartó fogság lett. A szellem szabadon engedi a költőt, de elvarázsolja és a „Kárpátok bujdosójává” teszi, hogy közelében tartsa és a Kárpátok bércei között barangoljon, kezében papírral és tollal. A „lelki harc miatt rövid idő alatt megőszült” költő évenként visszatér és leül a „Petőfi kövére” vagy „székére”, és verset ír, ahová az emberek tisztelettel és szeretettel várják. Röviden erről szól a varázsmese.
Firtos a székely legendák tündére, testvéreivel, Tartóddal és Rapsonnéval együtt visszajáró tündér-boszorkányként szerepel a mesékben. Elterjedt legendáról van szó: a Parajd melletti Rapsonné vára Jókai Bálványosvárában és Mikszáth Magyarország lovagvárai című könyvében is szerepel. A tündérek a Hargita hegyeiben épített, nevükkel jelzett három vár tulajdonosai, és a vár körül elásott vagy a vár pincéibe rejtett kincsek felett őrködnek. A néphagyomány szerint Énlakától nem messze, régen a Firtos-hegyen állt a tündérek vára, és a tündérszép asszonyok táncukkal, énekükkel addig csalogatták az embereket, amíg azok a hegyre értek, ott a vár pincéjébe zárták őket, hogy őrizzék a kincseskamrákat. Aki onnan kiszabadult, azt a falu népe nagy tiszteletben tartotta. Ez történt Petőfivel is.
A legenda ismert változatai
A meseátdolgozások négy változatát ismerjük, kettő Péterfy Tamásé, egy Faragó Józsefé, a negyedik pedig a csíkszeredai Duka Jánosé. Elsőként Péterfy Tamás (1871–1955) író, számos székely tárgyú elbeszélés, regény, színmű, anekdotagyűjtemény, csúfolódó szöveg és „góbéságok” szerzője figyelt fel a székelységben elterjedt legendára, az 1890-es években. Péterfy alapos néprajzi ismereteket szerzett a székely falvakban eltöltött évei alatt. Már a Petőfi-regék megjelenése előtt a jó üzleti érzékkel megáldott szerző, az olvasók segítségét kérve, lapokban hirdette magát: „Évek óta fáradozom a Petőfi-regék gyűjtésén, s mielőtt sajtó alá rendezném, fölkérem mindazokat, aki a nagy dalnokról bármilyen mesét, regét vagy mondát hallottak, hogy ezt lejegyezve nekem elküldeni kegyeskedjenek – írja Péterfy. (Magyar Polgár, 1897. 08. 25.) A forradalom és szabadságharc 50. évfordulója alkalmából megjelent Petőfi-regék. Írta és a népmesék után átdolgozta Péterfi Tamás (1899) című kötet hat mesét és két verses feldolgozást tartalmaz. A vén borvizes meséje című verses kisepikában a bevezető néhány versszak után Péterfy beépíti a „vén, borvizes” néven ismert idős székely honvédnek a Segesvári csata című versét, mely a kritikusok szerint is jóval meghaladja a kötet színvonalát. Általában a korabeli sajtó elmarasztalta a szerzőt, hiszen meséi a népköltészet helyett „mesterséges virágok”, és „úgy beléjük van fojtva a népies mag, hogy abból a népköltészet üde virága ugyan ki nem sarjadhatott”. A meséken a „vidéki tárca-romantika” hatása érződik. (Magyar Szemle, 1900 június 22.). Bár a Petőfi, a Kárpátok szelleme című mese első, rövidebb variánsa, sem a későbbi terjengősebb 1910-es változata nem nyerte el a kritikusok tetszését, a Péterfy-regék három kiadása szinte minden iskolába eljutott. Az 1950-es évektől Duka János (1907–1990) csíkszeredai tanár, „eszményi önkéntes folklórgyűjtő” az előd nyomdokain járva összegyűjtötte a székely falvakban még élő meséket, mondákat, történeteket, népdalokat, adomákat stb., jelentős életművet hagyva az utókorra. Duka János gyűjtésében található a Petőfi a Kárpátok szelleme csíkszéki nyelvjárásban született változata feltehetően a Péterfy-szöveg folklorizációja, mivel Faragó Kevély Kereki című könyvecskéjében megjelent Petőfi-mese néhány év alatt nem kerülhetett a népköltészeti alkotások közé.
Faragó József változata
A Petőfi, a Kárpátok szelleme című tündérmese harmadik változatát Faragó József (1922-2004) néprajzkutató adta közre 1947-ben: Kevély Kereki. Népi játék és népmesék Petőfiről. László Gyula rajzaival című kötetében. A nemzetközi hírű kolozsvári etnográfus, az erdélyi modern néprajzkutatás kimagasló képviselője. Hetvenkötetes életműve legfőképpen népballada-kutatásra épül. 1954-től kezdve egymás utána adta ki székely és moldvai csángó népballada-gyűjtéseit, régi népballadákat, ószékely balladákat és tanulmányköteteket. 1988-tól Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli és több nemzetközi folklórtársaság tagja, tanított az ELTE Folklór Tanszékén (1990–1991).
Faragó is megemlíti Péterfy nevét, akit szigorúan megrótt, mert nem úgy írta le a mesét, ahogy a nép mesélte, hanem az akkori szokás szerint, a 1890-es évek végén „ezeket szépítgette, szavait-mondatait megváltoztatta, kicserélte” abban a hitben, hogy ezáltal a mesék csinosabbak és értékesebbek lesznek. Emiatt a szövegeket a néprajzkutató drasztikusan átalakította, elhagyta a felesleges és dagályos tájleírásokat és párbeszédeket, a szerző személyes jellegű megjegyzéseit, Faragó a Petőfi, a Kárpátok szelleme című mesét egyetlen rövid kijelentő mondattal kezdi, mintegy felvázolva a mesei alaphelyzetet: „Petőfi nem halt meg Segesváron.” Ezzel a költőnek mitikus tulajdonságokat tulajdonít. A hazájáért aggódó hős („szíve vérzett a magyar nép rabsága miatt” stb.) feltámadása a mesében és szellemként való jelenléte túlmutat a mese keretein. A költő mitikus alakja, a „Kárpátok bujdosó szellemeként” belép a közösségi emlékezetkultúrába. Faragó a tündérmesére jellemző kellékekkel szemlélteti ezt a folyamatot: hegyi szellemek, tündérek bűvös ereje, fogság a sziklabarlang tündérpalotájában, aranykincsek, tündérek rontása és varázslata, és nem utolsósorban a Kárpátok fölött bolyongó költő szelleme. A mese utolsó mondata erre a mitikus alakra utal: az emberek „megcsókolják a lábnyomait s leborulva imádkoznak mindannyiszor, hogy fájdalmat ne okozzanak Petőfinek”. Faragó József átdolgozását változtatás nélkül közöljük.
Petőfi a Kárpátok szelleme
Csíkkászoni mese
Petőfi nem halt meg Segesváron. Az csak olyan mese, amit senki sem hisz, mert senki sem látta. Már csak azért sem halhatott meg a csatában, mert abból az ezrekre menő magyar és székely harcosból, akik menekültek onnan, mégis legalább egy tudott volna hírt hozni felőle. Hiszen mind ismerték nagy híréből, mind tisztelték tiszta szívből. De mondom, nem halt meg, hanem menekült!… A csata után elbódorgott a vidéken, ahol nem ismerte a járást. Aztán az erdőkben bujkálva eltévedt.
No, így jutott el bolyongás közben a firtosvári hegyi szellemhez. Ennek a szellemnek már csak hallották hírét?… Ott őrködött a vár körül elásott kincsek felett, a lakása pedig a fehér katlan odújában volt, kis barlangüregben a Firtoshegy nyugati oldalán.
Ez volt Petőfinek a legszerencsétlenebb lépése, mert a hegyi szellem, amint meglátta, mindjárt megszerette. Csakhamar magához is csábította szép szavakkal, nagy-nagy ígéretekkel. Legtöbbet a haza sorsáról beszélt a csábító, mert úgy tapasztalta, hogy ez tetszik leginkább Petőfinek. Aztán cselt vetett neki: odaígérte az aranyat, amelyek nagy rudakban vannak elásva a várhegy körül. Azzal biztatta, hogy ennek árán annyi katonát szedhet Petőfi, amennyi még sohasem volt a magyar hazának; de mindezeket csak akkor kapja meg, ha legalább három napig vendége lesz a szellemnek.
Hát a gonosz éppen jól számított: a költő mindennél inkább szerette hazáját. Szíve vérzett a magyar nemzet rabsága miatt, így aztán hallgatott a szellem csalogató szavára. A gonosz szellem pedig, amint szépszerével becsalta sziklaodújába, bezárta, de úgy, hogy onnan tíz hosszú esztendeig nem is tudott elmenekülni, kiszabadulni.
Tíz esztendő nagy idő. Azt hitte a szépséges hegyi szellem, hogy ily rengeteg idő alatt mindent elfeled Petőfi, ami idekinn azelőtt történt. Igyekezett is elbűvölni mindenféle úton-módon, de csalódott: a költő mindent felejtett volna, csupán édes hazáját nem bírta feledni a bűvös erő hatása alatt sem.
Egyszer aztán nagy, igen nagy beteg lett a sziklabarlang tündérpalotájában. A zárt levegőt nem bírta tovább, s a hegyi szellem kényszerítve volt, hogy szabad levegőre bocsássa kedveltjét. Kivezette Petőfit, de bánkódva tapasztalta, hogy nem bírja többé hűvös barlangjába visszaédesgetni. Csalogatta nagy ígéretekkel, óriási kincsekkel, de hasztalan, bűvölő ereje elveszett. Hogy miért veszett el? Azt még a hegyi szellem sem tudta, csak később. Úgy jött rá, hogy a lelki harc miatt rövid időn megőszült Petőfi, amint kiszabadult fogságából, követelte az ígért kincseket: hadakat akart toborozni, hogy azután harcolhasson és kivívja hazája szabadságát. Ez volt a költő egyetlen vágya, szívének hő óhajtása. De amíg a hegyi szellem a sziklapalotájában elzárkózott vele, azalatt az őrzés nélkül hagyott aranyrudak legtöbbjét megtalálták a szántóvető emberek. A kincsek elvesztésével a hegyi szellem is veszített bűvölő erejéből.
Bár rengeteg kincsét elveszítette, bűvölő ereje még megmaradt annyira, hogy Petőfit nem bocsátotta vissza többé az emberek közé. Megrontotta a költő lángoló érzéseit és a Kárpátok bujdosójává varázsolta, hogy ezáltal mégis közelében tarthassa.
Azóta Petőfi szakadatlanul járja drága hazája földjét. Sokan, igen sokan látták már őt. Nyakában köpönyeg, kezében papír van, erre sokszor ír bujdosása közben, ha megpihen.
Kászon vidékére is eljön minden évben egyszer. Itt pihen meg rendes ülőszéken, melyet Petőfi kövének neveznek. Mielőtt ide érkezne, elébb a kopasz Nemere csúcsáról letekint Erdély szép vidékeire. Elmereng messze falvak és városok látásán.
Aztán, ha megpihen, tovább megyen.
Elébb kelet felé, majd délre halad szellemszárnyakon. A Lakóca-tetőn újra pihenőt tart, de onnan is elszáll és tovább bujdosik. Akik látták tovavonulni szellemalakját kísérteties fehér hajával, a szívük megrázkódott a fájdalom miatt. És ahol elhaladt, megcsókolják a lábnyomait s leborulva imádkoznak mindannyiszor, hogy fájdalmat ne okozzanak Petőfinek, a Kárpátok bujdosó szellemének.
(Faragó József: Kevély Kereki. Népi játék és népmesék Petőfiről. László Gyula rajzaival. Méhkas Szövetkezet, Kolozsvár, 1947)
