A sok-sok különleges Petőfi-költemény közül a számomra talán legeslegkülönösebb a Dicsőséges nagyurak…, vagy eredeti címén: A mágnásokhoz. Mivel elégettették vele ezt a költeményt (és ezt meg is tette!), Egressy Gábor – s nyomában mások – lejegyzésében maradt csak fenn, csodával határos módon, hiszen az első felelős magyar minisztérium is meg akarta kaparintani, hogy hatálytalanítsa, főként azután, hogy még az erélytelen V. Ferdinánd osztrák császár is szerzőjének letartóztatását és börtönbe juttatását követelte.
Servus humillis! Megható, hogy van egy ember, aki képességeit, tehetségét arra fordítja, hogy a magyar irodalom legnagyobb költőiről írjon regényes életrajzot! Ezenkívül, hogy személyesebbre szőjem írásom szálait, elégedetten állapítottam meg magamban, hogy már nem hiába éltem ezen a sárgolyóbison, mikor Cselenyák Imre barátom Petőfi Sándor életéről szóló Eliramlik az élet… című, az idei könyvhétre megjelent kötetét olvashattam.
,,Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentől tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog!” [1] – idézi fel a Balaton-felvidéken szerzett élményvilágát az Útleírások című szöveggyűjteményében Jókai Mór.
„Barátom, vannak alkalmak, melyeket, ha elmulaszt az ember, az isten sem teremti meg újra…” – írja Petőfi Sándor egyik Arany Jánoshoz címzett levelében. S mi is hasonlóan gondolkodtunk, amikor elhatároztuk, hogy végre személyesen keressük fel a költőóriást. Mert ki más mondhatná el hitelesebben kétszáz év távlatából azokat az érzéseket, impulzusokat és különféle élethelyzeteket, amelyek az 1840-es években vele történtek, mint ő maga?
Szendrey Júlia neve roskadásig megtelt azokkal a jelzőkkel, melyekkel nemzedékek sora valamilyen módon véleményezte őt. Volt ő már a nagybetűs múzsa, imádott költőfeleség, a hitvesi költészet ihletője, a hűtlen özvegy, de ő volt egyben – mondanom sem kell, meglehetősen eltúlozva – a magyar George Sand is, aki füstölt, mint a gyárkémény és férfias viseletben, férfiakkal férfias témákról diskurált. S bár már egyre elterjedtebb a saját útját kereső, alkotó nő képe is a köztudatban, ennek ellenére még mindig jócskán eltörpül a meggyökeresedett sztereotipikus képzetek mellett.
Dienes András, a Petőfi-legendák fáradhatatlan kutatója kétszer járta végig (1948-ban és 1956-ban) a költő életének minden állomását Soprontól Fehéregyházáig. Nagy szorgalommal gyűjtötte az íratlan Petőfi-hagyományokat, a népi emlékezetben még fennmaradt mondákat, emlékezéseket, családi történeteket. Ezek máig alapműnek számító két kötetében láttak napvilágot: A legendák Petőfije (Táj és emlékezet) (Budapest, 1957) és Petőfi a szabadságharcban (Budapest, 1958).
Az eddig megjelent Petőfi-regék átdolgozásai közül messze kiemelkedik Petőfi, a Kárpátok szelleme című székely mese, hiszen a hegyvilág természetfölötti tündéreiről és visszajáró szellemeiről szóló székely mondavilághoz kötődik. A segesvári csata után a Hargitára menekülő Petőfit „kóborlásai” közben meglátta a „firtosi hegyi szellem”, és azonnal beleszeretett. A tündér a várába csalogatta és temérdek aranyat ígért a magyar haza felszabadítására, seregek toborzására.
Az utóbbi évek során, de főként a bicentenáriumi évben a reformkorra emlékező mozgalmak, ünnepélyek és irodalmi események újból központi szereplővé tették kétszáz éve született nemzeti költőnket, Petőfi Sándort. A visszaemlékező utat – amely többek között arra is keresi a választ, hogy milyen formában tudna jelen lenni napjainkban a saját korában is kimagasló fiatal szerző – sok kétely és megoldatlan rejtély is övezi.
Tekintsük át az eddigi ünnepi ismereteinket: ahogyan már eddig is megfigyeltük, ha fekete a karácsony, akkor fehér a húsvét, de ha fehér a karácsony, akkor már bizony zöld lesz a húsvét. De hányadán állunk a lángnyelvek képében leszálló Isten Szentlelkének ünnepével, azaz a pünkösddel? Szerencsénkre fekete-fehér ide vagy oda, ez az ünnep már mindenképp piros marad.