Mélyen Tisztelt Bíróság! Alulírott Pató Pál ezúton kereseti kérelmet terjesztek elő sérelemdíj megállapítása iránt az évtizedekig sújtó személyemet érintő megbélyegzéssel szemben. Eljött az idő, azt hiszem (bár ebben nem vagyok, sőt nem lehetek biztos), erkölcsi és majdan anyagi rehabilitációm megkezdésére. Akkor, amikor az emberek az ajtófélfára írják azt, hogy „holnap”, amikor tömegek hisznek abban, hogy „az idő mindent megold”, amikor generációk nőnek fel úgy, hogy elképzelések nem valósulnak meg, akkor nem hiszem, hogy helyes eljárás engem megkülönböztetni, pellengérre állítani. A hitem és meggyőződésem szerint megfontoltságomat vádló halogatásnak értékelni, rosszindulatúan közszemlére tenni sorsom, vagyis annak dúsan képzelt fonákját, biz nem tisztességes. A költő uraság beljebb tévedt a kelleténél, így sorsom rontá, midőn a papírt piszkítva felsóhajtá nemtelen vádjait.
Petrovics (Petőfi) Sándor alperes egy túlbuzgó, izgága ember, aki belekap a forradalomba, szerelembe, eszmékkel kergetőzik, s ezt nagy nyilvánosság előtt teszi, ám lelke rajta. De kérdem én, mi lett ebből a nagy kiáltozásból? Semmi jó, kérem.
Nemes ember vagyok, jegyző hivatalomban egy éltet tisztességesen abszolváltam, mindmáig meglehetősen szerény emberként falun élek, nekem ez sok, kérem! Vallom a visszafogottságot, az óvatosságot, meg hogy ne ítélkezz, hogy ne ítéltess, ha az ember kimond valamit, ahhoz tartsa meg magát. Nem haragszom Petőfire, végül bejött neki az élet, csillaga módosan ragyog, de nem irigylem, félreértés ne essék, még levelet is készültem írni neki, de aztán nem küldtem el felé, azt gondoltam, hogy ez még ráér, az ifjonti hév így is repítette eléggé, világszabadság, édes Istenem! Mint sziklába vert hullámok, aztán vérét költötte pusztán hívságból, ő dolga, nem akartam belefolyamodni dolgaiba. De amit rólam szókupeckedett, az akkor is skandalum, nem maradhat így!
Igen Tisztelt Bíróság, nagy gondolatok kérlelhetetlen őrzői! Az Önök figyelmes kegyelméből azt remélem, hogy a Pató név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez, ahogy mondani szoktam, s amit fentebb nevezett használni, elbitorolni volt képes. Nem tudom, igen Tisztelt Bíróság, hogy magánérdekű sérelmem miképpen orvosolható, hogy tudna formát önteni, de ha pör, legyen hát az, mégsem járja, hogy maradjon világ csúfságára az az irka-firka rólam. Kérem, Tisztelt Bíróság, írásban nem cifráznám sérelmeim, legyenek szívesek szóbeli meghallgatásomat rendeljék el, az eddigi messze hallgatásom pedig érteni szíveskedjenek.
Tekintsük át az eddigi ünnepi ismereteinket: ahogyan már eddig is megfigyeltük, ha fekete a karácsony, akkor fehér a húsvét, de ha fehér a karácsony, akkor már bizony zöld lesz a húsvét. De hányadán állunk a lángnyelvek képében leszálló Isten Szentlelkének ünnepével, azaz a pünkösddel? Szerencsénkre fekete-fehér ide vagy oda, ez az ünnep már mindenképp piros marad.
Mátyás királytól eltérően Petőfi nem tartozik a hálás mesehősök közé, a költő nem hősként szerepel a mesékben, hiszen csak bolyong, bujdosik, raboskodik és visszajáró szellemmé változik vagy a tengerbe fullad, amikor sok-sok pénzeszsákkal Amerikából hazafelé tart, hogy megmentse Magyarországot. Vagy visszavonultan él a világtól és őrzi a juhokat, vagy éppen hegyi szellemként járja a Hargita hegyeit.
Petőfi Sándor haláláról és eltűnéséről számos, egymásnak ellentmondó vita, feltételezés és körültekintő tudományos vizsgálat született, de ezek máig nem adtak megnyugtató választ, hiszen senki nem látta őt meghalni, és senki nem tudja, hová temették. Földi maradványait sem Erdélyben, sem Szibériában nem találták meg. Petőfi eltűnése a magyar történelem megoldatlan rejtélye marad örök időkre, ami teret nyitott a fikciónak, a legendáknak és a népmeséknek.
„S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ” – mondja mindezt Petőfi a Kerényi Frigyesnek címzett 9. úti levelében a legnagyobb németek egyikéről, Goethéről, kinek bár „gyémánt volt a feje, de szíve békasó”, s mi még annál is rosszabb, nedves, puha agyag, mely talán nem is állhatna távolabb lánglelkű költőnk lényétől.
A bordalok keresése közben gyakorlatilag újra fölfedeztem magamnak Petőfit. Az ember először az iskolában tanulja meg a kötelező köröket, de ha utána nem foglalkozik vele, akkor elfelejti. Újra belemerültem Petőfi költészetébe, hiszen nem úgy kerestem, hogy csak a borverseket olvastam el, hanem az összeset. Ez tudatos szemlélődés volt, s azóta is megjelennek a Ghymes-lemezeken a megzenésített versei. A bicentenárium tiszteletére ezeket a kész megzenésített verseket összeraktam, és írtam újakat is. Így született meg az összefoglaló új album.
Szemtelen kifakadások, bosszút lihegő atyafiak és illojális törekvések – főként ezek jellemezték a Bulyovszkyné Szilágyi Lilla és Komlóssy Ida rivalizálása köré szerveződő sajtóorgánumok jó szándékú törekvéseit. De mit ér a színészkedés, ha nincs mellette egy kis vérpezsdítő versengés? És képzeljük el, milyen lenne az a kritika, ahol a daliás férfiak nem fegyverkészen állnának egy-egy hölgyemény védelmében.
Petőfi 1847. július 8-án indult tovább Bejéről. Tompától elbúcsúzva a Sajó völgyében haladt dél felé, és félnapos miskolci megállót követően másnap Sárospatakig kívánt eljutni. E napok leghitelesebb krónikása maga a költő: „Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a collegiumba… telt poharak és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.”
Ki és hol látta utoljára a hazáját hűen szerető Petőfi Sándort? Mi történt a híres nemzeti költővel a segesvári csata után? Lehet-e bármit biztosan állítani a kétszáz éve született Petőfiről? Ilyen kérdések sorozata ösztökélte arra a Helyőrség.ma irodalmi portál csapatát, hogy elutazzon Erdélybe, és utánakérdezzen, mi igaz a Petőfi Sándor eltűnését övezte fantazmagóriákból, vagy legalább is azt, hogy mit őrzött meg a helyi emlékezet az 1849-es események kapcsán.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.