Előkelő arisztokrata bálok és önfeledt farsangi mulatságok a 19. század Budapestjén
„Honnan, mikor vette eredetét a’ mi Farsangunk? a’ régi Roma’ Bachanaliáitól? nem vitatom; nékem mindegy. Elég, ha nállunk oly’ divatban van, hogy midőn újj Kalendáriumot vásárlunk is, első gondunk azt megnézni benne: hány hét a’ Fársáng?”
Bizony, 1830-ban még ilyen nagy mértékű lelkesedés övezte a vízkereszttől húshagyókeddig, a nagyböjt kezdetéig tartó farsangi időszakot, mely egyben a pompázatos bálok korszakát is jelentette. S hogy hol vannak ma a díszes báltermek, az egyenesen Párizsból érkező szebbnél szebb toalettek és az akár hajnalig is vígan muzsikáló zenészek? Az első világháború után már a végéhez közeledett a bálőrület, a nóta szép lassan elhalkult, a Redoute-féle báltermek kiürültek, és ma már főként a gyermekeknek szervezett iskolai álarcosbálok vagy talán a Netflix kínálatában debütált, A Bridgerton család című – már-már bámulatosan giccses, s sokkal inkább a kor iránti rajongást tükröző, mintsem hiteles – kosztümös sorozat emlékeztethet minket arra, hogy egykoron mit is jelentett a farsang és a bál. De félretéve az előkelő táncmulatságok hiányából adódó sérelmeinket, induljunk most el egy kis időutazásra és éljük át a híres reformkori estélyek káprázatos korszakát.
„Európában kevés mása van, az ausztriai birodalomban pedig egy a’ maga nemében.”
1833 január 13-án a bálozás hagyománya mondhatni új korszakra ébredt, ugyanis ezen a napon avatták fel a Pesti Vigadó elődjét, a neves Redoute báltermet, amely elsőként épp egy farsangi mulatságnak adott otthont. A redoute szó a francia nyelvből ered, korábban az építészetben volt ismeretes, majd később, óriási fordulatot véve, módosult a jelentése és az álarcosbálokat, valamint az álarcosbálok helyszínéül szolgáló dísztermeket jelentette. Az egyre inkább feledésbe merülő épület – bár sokan már nem is tudják – 15 évig tündökölt az akkori Pest északi határán és ebben a röpke másfél évtizedben jelentősen meghatározta a magyar társasági életet. S mindez csupán azért, mert az emberek végre tisztes teret kaptak arra, hogy rophassák a talpalávalóra? Tehetnénk fel – egyébként teljesen jogosan – a kérdést. A válasz azonban természetesen az, hogy nem, semmiképp sem, illetve csupán némileg. A grandiózus estélyek és a társasági események helyszínéül szolgáló Redoute, Pest első és akkoriban egyetlen báltermeként díszeleghetett, de otthont adott egy jótékonysági pénzgyűjtő koncertnek is az 1838-as pesti árvíz okozta károk mihamarabbi enyhítése érdekében, ideiglenesen befogadta a tűzvész miatt otthontalanná vált Pesti Városi Német Színház társulatát és némán tűrte, hogy főként Kossuth Lajos tevékenységei által, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kulcsfontosságú szereplője, majd pedig – pontosan emiatt – ennek az áldozata is legyen. A Redoute ideje tehát leáldozott, a felújítás gondolatát elvetették és csak jóval később, 1865-ben épült a helyére a már sokak által ismert Pesti Vigadó. Ez a 15 év azonban mégis elegendő volt arra, hogy a Redoute végleg bebizonyítsa, hogy nem pusztán egy díszes bálterem, hanem sokkal inkább a magyar társasági élet megerősítésének kulcsfontosságú eleme.
„…miben állnak tulajdonkép a’ Bacchus-ünnepeket ismertető ’s eredetiségeket bizonyító jelek? Kétségkívül: sor álorczáskodásban […] ’s tánczban; sor sikamlós és szabad tartalmú dalok’ éneklésében – kivált az orgiákban – ’s 3szor vendégeskedésben, eszem-iszomban.”
A reformkorban a farsang időszaka már többnyire az előkelő bálokról szólt, sokszor még az álarcokat, jelmezeket is nélkülözték, és a hagyományos télűzés mellett az ismerkedés, a párválasztás ugyanolyan fontossá – s talán még fontosabbá is – vált. Eleinte főként udvari bálokat rendeztek, ahol szigorú illemszabályok uralkodtak; ezt követték az arisztokrata családok magánbáljai, ahol a feleségek gondosan megterveztek minden apró kis részletet és csupán ők a megmondói, hogy milyen következményekkel járt egy-egy félresikerült sütemény vagy egy rosszul megválasztott zenekar. Ám nem csupán a nemesi réteg adott a mulatozásra, az úgynevezett jurista bálok – elszegényedő nemesekből álló csoport, akik jobb híján a jogászszakma felé kacsingattak – szintén nagy hírnévnek örvendhettek, ezeket főként a már említett Redoute-ban, a Hét Választófejedelem fogadóban, a Fehér Hajó fogadóban és a Nemzeti Kaszinóban rendezték meg. Később kialakultak a különböző szakmák báljai: orvosok, mérnökök, technikusok és ehhez hasonló szakemberek hirdették meg estélyüket; de gyakoriak voltak az úgynevezett nyilvános bálok is, amelyeken a belépőjegy megvásárlásával lehetett részt venni. A korabeli cikkek pedig szerencsénkre részletesen beszámoltak szinte mindegyik farsangi mulatságról, a fiatalok – s főként a hölgyek – sokszor igencsak különös, elmondásuk szerint az új divatot követő táncmozdulataikról, melyek a felháborodott hagyományőrzők szerint távolról sem hasonlítanak a régi magyar szokásokhoz: „Valóban, ha az ember a’ világnak egy mostani leányát egész éjen által tánczolni látja, kedvező a’ Psychologia’ ezen kérdésére tagadólag felelni: „Valljon a’ fejér személyek is emberek; szeretnék egy illy tánczosnét megkérdezni: „Szép leányka! ugyan mit fizetnek neked egy órára? Mert az korán sem tánc, a’ mit ma végbe visznek, hanem őrjöngés, béresmunka, tagficzkándoztatás, rendszeres epilepsia, egy hangászati-galvanicus idegrángódás.” De vajon mit is ér a kritika és a kritikus anélkül, hogy ismernénk a vitapartnerének álláspontját? Mi azonban ismét szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen a szívig sértett úrihölgyek aligha hagyhatták szó nélkül e bántó sorokat: „Minden kornak vannak sajátságai és mulatságai, ’s ezekben a’ divat-szellem szerint részt nem venni éppen olly különczség és szembetűnő furcsaság volna, mint ellenök sértő kifejezésekkel kikelni annak, ki azokkal megbarátkozni nem tud csak azért, mert még a’ rózsából is mérget vél szívhatni.” Az efféle csípős tollviták egyáltalán nem voltak meglepőek a korban, mint ahogyan az sem, hogy a féktelen mulatozások következtében szinte elkerülhetetlennek bizonyultak a kisebb-nagyobb balesetek. Különösképpen a Dunán való átkelés miatt, ugyanis akkoriban – a híd hiányából adódóan – mondhatni életveszélyesnek bizonyult a báli helyszínek megközelítése, főként egy átmulatott bormámoros farsangi est végéhez közeledve: „Egy bor és tán egyéb farsangi szesz kábította szerencsétlen embernek eszébe jutott a’ viznyillás hullámival megküzdeni, a jégszéléről bele is ugrott a’ Dunába, de a’ közlekedést föntartó bajosok kifogák.”
„Pesten vígan folynak a’ farsangi napok. […] A’ pesti fő oskola jeles törvényhallgató ifjai megmutaták: milly szép, milly kellemes a’ fiatal öröm és mulatság illő renddel párosítva!”
A kisebb-nagyobb malőröket leszámítva azonban a báli esteket, a korabeli cikkek elmondása szerint, felhőtlen jókedv, a fiatalok bájos társalkodása, valamint a hajnalig tartó keringő és csárdás jellemezte. A hölgyek komoly gondot fordítottak a toalettek kiválasztására, hiszen egy magára valamit is adó hajadon nem jelent meg két bálon is ugyanabban a ruhában. A farsangi vigasságok külleme és tematikája többféle is lehetett; az egyszerű maszkabálokon értelemszerűen valamilyen álarcot viseltek a résztvevők; de felettébb elterjedt volt az úgynevezett dominóbál, ahol – egy velencei hagyomány alapján – fekete maszkokba, illetve palástokba bújtak az ünneplők, melynek célja a társadalmi különbségek elfedése. Ám bármilyen is volt a maszkabál, bizonyos kellékek csak nagyon ritkán hiányozhattak ezekről az alkalmakról. Ilyen volt a táncrend, egy noteszszerű apró tárgy, amit a hölgyek könnyedén csuklójukra akaszthattak, s melynek egyedüli célja a táncok sorrendjének feltüntetése. A legények táncra kérhették a kiválasztott hölgyet, de csakis azután, hogy az eljárta első táncát az édesapjával. A reformkori bálozási szokásokról megannyi érdekességet olvashatunk a mai, illetve a korabeli újságok hasábjain is, kezdve azt a szigorú illemszabályokkal, az előre meghatározott társalkodási témákon át, valamint az éppen ezekből adódó jelzésekig, melyekkel a leleményes fiatalok – éppen úgy, mint ma – ügyesen kijátszották az árgus szemekkel figyelő gardedámokat.
A farsang időszaka a 19. századi embernek nem pusztán a pompáról és a hetekig tartó féktelen tivornyázásról szólt – persze minden naivitást félretéve kijelenthetjük, hogy ez sem volt mellékes –, hanem a társaságról, a közösség- és kapcsolatépítésről, de még az összetartozásról is. Mindenki igényt tartott a bálozás örömeire, s a legérdekesebb talán ezek közül is, a vakoknak rendezett ünnepség volt, melyről a következőképp vélekedtek: „Az igénytelenebb de legérdekesebb magánybálok közé számíthatni azt, mellyet Budán D. ur a’ vakok intézete igazgatója farsang hétfőn adott vak nevendékeinek számára. Hogy t. i. ezek is ízlelhessék a’ táncz örömeit, őket D. ur, kit méltán a’ vak gyermekek atyjának kellene nevezni, ’s hitese, ki azoknak igazán szerető anyjok, évenként egyszer rövid tánczmulatsági inneppel szokták megörvendeztetni, mellyre az intézet nehány jóakaró ’s barátja is megszokott jelenni.”
Mindezek után pedig mondanom sem kell, hogy a hosszan tartó zabolátlan vigasságok sorozatát lezárva, valamelyest mindenki örvendett a „sovány böjt” kezdetének; bár még így is akadtak olyanok, akik még egy darabig szívesen elmélázgattak volna az édenkert illatos virágai között: „Ott állunk ugyan, hol nyitva volt előttünk az éden kertje; sorra jártuk a’ virágokat, mivel mindannyiban más és más kellemeket találtunk; de választásunk meg nem akadhatott, ’s azt vettük észre, hogy a’ kert utósó virágánál kiléptünk a’ virágok köréből, és olly térre jutottunk, hol csak gyomok és nem virágzó bogácsok termőnek; – amaz farsang volt, – a’ zár hamvazó szerda; emez pedig a’ sovány böjt.”
