„…amaz farsang volt, a zár hamvazó szerda; emez pedig a sovány böjt.” Így zárult korábbi időutazásunk a reformkor Pest-Budáján, s hogy az idő mintegy szempillantás alatt suhan el mellettünk azt az is mutatja: nemcsak, hogy a féktelen farsangi mulatozásokra, de lassan már a sovány böjtre sem emlékszünk (ha egyáltalán emlékeztünk). No, de tegyük is félre az önfeledt tivornyázást és a tisztító önmegtartóztatást, és vessük bele magunkat végre a templomjárások, a piros tojások, a tarka nyulak és a színes szalagos fehér bárányok reformkori világába. S mivel kedvelt színésznőnket, Bulyovszkyné Szilágyi Lillát már nagyon sokszor hívtam segítségül, hogy végig kísérjen minket a Nemzeti Színház színfalai mögött, úgy miért ne fordulhatnánk most kedves férjéhez, Bulyovszky Gyulához, Petőfi jó barátjához, s a márciusi ifjak egyikéhez, hogy utat mutasson nekünk ebben a már-már őrületes húsvéti kavalkádban. Bulyovszky Gyula 1853-ban, a Hölgyfutárban megjelentetett cikkét használom tehát támpontul, s minthogy jeles tárcaírónkat szerencsénkre jó humorral áldotta meg az élet, remélhetőleg az olvasók sem bánják majd reformkori barangolásunkra szánni a tojásfestés és a locsolkodás közötti röpke pihenőiket.
„Miért esnek a legtöbb koncertek és akadémiák a húsvéti napokra? Azért, mert a húsvét a kínszenvedés ünnepe! S miért szűnnek meg szinte húsvétkor? Azért, mert a húsvét a megváltás ünnepe!”
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban. A vasárnapi csöndességet a húsvét hétfői sürgés-forgás váltotta fel: már kora reggel hirdetések tömkelege lepte el az utca szögleteket, melyek hölgyestélyekre, kávéházi vacsoramulatságokra, színi előadásokra, és hangversenyekre invitálták az ünneplőket. Ahogyan a Pesti Napló is fogalmazott: „alkalma nyílt kinek-kinek nem csupán ájtatossággal, hanem mással is foglalkozni, s minthogy délután a Patikáriusok szépen szóló zenebandája miatt a Két huszár czímű kávéház úgy tele volt pipafüsttel és emberrel, hogy ott a mulatság gőzfürdőnek is beillett. Estve pedig nagy elkeseredéssel fogyasztották a sört és a bort minden valamire való helyen, s mindenki törekedett magának húsvét tisztességére karácsonyt ülni.” Bizony, akkoriban is megesett, hogy egynéhány búslakodó férfiember piros tojás híján a kávéházakba igyekezett, hogy némi vörösborral legalább egy kis pírt varázsoljon az arcára. No, de mi is a helyzet a piros tojásokkal?
„A piros tojások miképp jöttek húsvétkor divatba? Régebben jobban megtartották a böjtöt, mint most, és csupán az omlettek és más tojás-confitürök tartoztak a böjti eledelek közé; később azonban a böjtös asztal oly sokféle más eledelekkel szaporodott, hogy a böjti tojások szerénységükben méltán elszégyelték magukat, – így jöttek szokásba húsvétkor a piros tojások!”
Némelyek úgy tartották a 19. században, hogy a piros szín az örömet jelképezi, s pontosan ezért látunk leginkább gyermekeket piros tojásokat gyűjtögetni, hiszen a valódi öröm csak az ő szívükben található meg. Ennek ellenére azonban a szerelmet is jelképezte, a lányok locsolásért cserébe piros tojásokkal kedveskedtek a legényeknek, bár Bulyovszky Gyula szerint azért is „mert ez a leghelyesebb jelképe törékeny hűségüknek”. Így vagy úgy, de a piros tojás hagyománnyá gyökerezett, s ezzel párhuzamosan a piros tojás jelképében néha egyéb ajándékokkal is készültek húsvét alkalmából az emberek. Napóleon Lajos császári nejét például csaknem negyvenezer frank értékű zongorával lepte meg, mely rózsaszín mahagóni fából készült – mesélte Bulyovszky, miután hozzá is tette: bár igazán szép húsvéti ajándék, „a férjek bizonyosan nem szeretnék, ha háziéletükben csak ily zongora lenne képes a harmóniát fenntartani”. A szépirodalmi lapok éppen ezért főként az irodalmi műveket ajánlották a férjek figyelmébe. Szokás volt továbbá az utcákon zsibongó gyermekcsoportok körében az úgynevezett húsvéti tojásverseny, a versenyző felek összekoccantották piros tojásaikat és akié eltört, elveszítette a játékot. Ilyenfajta szórakozási lehetőségeket biztosított a húsvét hétfő a családoknak, gyermekeknek, akik a tavasz beköszöntével tűkön ülve várták, hogy végre kijuthassanak a természetbe. De vajon milyen lehetőségeket kínált a köztudottan bohókás március végi, április eleji időjárás?
„Miért esik az idén annyi márciusi hó? Azért, mert a divatvilágban mindent szépíteni akarnak. A fagyás ellen is legjobb ellenszer a hó; azért él a világ hó korával, mert önzésében már csaknem megfagyott.”
A húsvét ünnepétől azonban nem csupán a megváltást, a lelki megtisztulást várták a 19. század emberei; a hosszú, zord tél lezárásában reménykedtek, mire a természet szinte mindegyik évben fehér hólepedővel és csípős szélviharral felelt, így a „fekete karácsony, fehér húsvét” már szinte szállóigévé vált ebben az időszakban. Azonban még ez sem tántorította el őket attól, hogy tömegestül kivonuljanak a pesti Városligetbe, a budai majorkertbe, a Margitszigetre, de legfőképp a már hagyományos húsvéti helyszínné váló Gellérthegyre. A Pesti Napló tudósításából továbbá még azt is megtudhatjuk, hogy milyen ruha volt a szokásos húsvét hétfőjén, mely a hideg idő ellenére sem maradhatott a ruhásszekrényben: „A húsvét roszul viselte magát: […] fehér ruha azonban elég volt látható, ha mindjárt majd megfagytak is a kik benne voltak.” S mint látható még a természet is képes hagyományt teremteni, mint ahogyan a költészetben is számtalanszor szolgál ihletforrásul. Berecz Károly költő a folyvást visszatérő télies húsvéti napok megörökítésére még egy Fehér húsvét című verssel is megajándékozott bennünket:
Fehér husvét
Ünnep van a mai napon,
Fehér husvet lett a neve:
Mert késik a piros tavasz,
S erdő, mező – hóval tele.
Föltámadás nagy ünnepén
Ülök rideg falak között, –
Fehér husvét sötét nekem,
Lelkem, szivem búval födött.
Hol késik a piros tavasz!
Szivem sóhajtva kérdezi:
Ezt is mint a természetet
Hideg, fagyos lepel födi.
Siess, siess, ó szép tavasz!
S hozzál nekünk virágokat.
Virágok kellenek nekünk.
Hogy behintsük sírjainkat.
(1850)
Mi azért reménykedjünk a bomladozó rügyekben és a ragyogó napsütésben, s ha a természet mégis ragaszkodna reformkori hagyományához, bátran vegyünk példát a 19. század emberéről és éljük meg az ünnep örömeit teljes odaadással, legyen az akár tél, akár tavasz.
A francia–német anekdotából született Jókai-féle briliáns mininovella elsőként jeleníti meg a „pápai csizmák” topik hiteles pápai hátterét és a diák Petőfi erős vonásokkal megrajzolt portréját, mely Az Üstökös első magyar nyelvű, Jókai által alapított irodalmi élclapban látott napvilágot. Ha ezt a mininovellát Jókai Egy magyar költő életéből című kötetében olvasnánk, valószínűleg nem jönnénk rá, hogy ennek az ismeretlen írásnak más a szerzője, mint a neves regényíró. Nála senki sem ismerte jobban Petőfit, a diákot és Pápa városát.
Ismereteink szerint a francia–német anekdota magyar változatát elsőként a kolozsvári Magyar Polgár című napilap közölte 1868-ban, ami összefügg azzal, hogy a városok fejlődésével a cipészmesterek száma is megnövekedett, és egyre gyakrabban váltak a csalók áldozataivá, ők lettek a városi legendák szereplői és a tréfás hírrovatok célpontja. Eszerint „a pápai csizmák” témát városi folklórnak is tekinthetjük, hiszen szerzői ismertelenek, bár többnyire írók és újságírók voltak.
A „becsapott csizmadiákról” szóló két évszázados francia–német vándoranekdota (A két csizmadia) tekinthető „a pápai csizmák” monda forrásának. Első magyar fordítása csupán százötven évvel később jelent meg a sajtóban, a második fordítás 1899-ben. Közben az anekdota első „pápaiasított”, „petőfiesített” és „novellásított” szövegváltozatait hírlapokban.
Nehéz eldönteni, milyen hatást gyakorolt az 1858-as káprázatos Donati-féle üstökös a magyar irodalomra, de annyi bizonyos, hogy Jókai Mór róla nevezte el a saját szerkesztésű és kiadású irodalmi élclapját, az Az Üstököst. Hatvanéves fennállása alatt (1858–1918) jórészt ez a folyóirat végezte el a magyar anekdotakincs gyűjtését és terjesztését.
A 19. században a fordítás gyakorlata elfogadott, sőt erkölcsös, honleányi tevékenységnek számított a nők irodalmi munkásságában, ami hozzájárul a nemzeti értékek, illetve a magyar nyelv építéséhez is. A líra-, a regény-, valamint a novellaírás a korabeli kritikusok, a „szakma” (azaz a férfi írók) megítélése szerint egyértelműen kívül esett az említett honleányi szerepmintázatból, melynek oka a szubjektív önkifejezésre módot adó műfaji sajátosságokból ered.
A sok-sok különleges Petőfi-költemény közül a számomra talán legeslegkülönösebb a Dicsőséges nagyurak…, vagy eredeti címén: A mágnásokhoz. Mivel elégettették vele ezt a költeményt (és ezt meg is tette!), Egressy Gábor – s nyomában mások – lejegyzésében maradt csak fenn, csodával határos módon, hiszen az első felelős magyar minisztérium is meg akarta kaparintani, hogy hatálytalanítsa, főként azután, hogy még az erélytelen V. Ferdinánd osztrák császár is szerzőjének letartóztatását és börtönbe juttatását követelte.