Az idős Gyulai Pál (Radóné Hirsch Nelly rajza, Vasárnapi Ujság, 1894, 50. szám)/Forrás: Wikipédia
„…mi történt a kis-nagy kritikussal, ami ekkora indulatba hozta, miért érzi szükségesnek ezt az ügyhöz nem illően öblös rikoltozást. […] Mintha valaki atomágyúval lőne egy csapat szőlőt szemelgető seregély közé. Miért ez az izgalom?” – olvashatjuk Szabó Magda A kritikus kritikája. Gyulai Pál: Írónőink című esszéjében, mely valóban igencsak erős morfondírozásra készteti az olvasót, s egyúttal rögtön fel is teheti a kérdést: mit is követtek el szerencsétlen írni vágyó hölgyeink, hogy a kor nagy ítésze ilyen éles késsel hadonászik feléjük? A kérdésben pedig már rögtön ott is a válasz, írni vágytak, s ez éppen elég volt.
Gyulai Pál 1858-as Írónőink című cikksorozatával elindította azt a nagy horderejű lavinát, amelyre nagyon sokáig, tulajdonképpen a század végéig, nem sikerült pontot tenni. Az irodalmi kapitalizmus hőskorában, amikor a munkát elkezdik értékteremtőként és egyfajta mérceként fölfogni a korabeli irodalmi rendszerben, a nők tevékenységeit a különféle irodalmi terekben egyáltalán nem munkaként definiálják; a nem munkát pedig dilettantizmusként értik, amellyel szemben ott magaslanak a szakmailag elismert profi írók, a férfiak.
Fábri Anna „Tompa karddal akarunk mi küzdeni…” című tanulmányában többek között arra is rávilágított, hogy a nők irodalmi szerepvállalásai köré szerveződő aggályoskodás egyáltalán nem tekinthető magyar sajátosságnak; Gyulai ugyanis polémiájában rendszeresen példálózik külföldi írónők élethelyzetével, kik az irodalmi nyilvánosság színpadára való kilépés áraként a boldog, családias légkör elvesztésével fizettek. Márpedig a nőnek a családban van a helye, s ha esetleg mégis irodalmi babérokra törne, akkor csupán (mese)fordítások, a nőiséget, a családi légkört, gyermeknevelést tematizáló különféle írások által tegyen lépéseket, amelyben még nyoma sem lelhető a szubjektív önkifejezésnek (bár az is kérdéses, hogy a mesék, illetve fordítások valóban teljesen kiszorítják-e az efféle megnyilvánulásokat), amelytől akkoriban oly nagyon féltek.
„Óhajtjuk, hogy karácsonyra újra egy füzetkével lepje meg a kis és nagy gyermekeket. Kettős hiányt fog pótolni: egy nevezetes költőt ültet át irodalmunkba s gazdagítja gyermekolvasmányainkat, melyekben oly szegények vagyunk. Mindkettő oly szolgálat, mely kétszer föléri vers- és novellaírónőink dicsőségét” – szólnak a biztató sorok, mégpedig Szendrey Júliához, aki az Andersen-mesék fordításával láthatóan hamar lekenyerezte szőrösszívű kritikusunkat, amely a nemzet értékeit, a nyelvet és a gyermekolvasmányok hiányos tárházát hivatott építeni (s persze tökéletesen illeszkedik az elvárt honleányi képbe).
De kanyarodjunk is vissza színházi dámánkhoz, a helytelen viselkedésű, „rossz honleányhoz”, akivel szemben Gyulai már korántsem volt ilyen kegyes. Kritikusunk Egy kis curiosum címmel adta közre írását, amelyben dorgálóan szólt, immár nem az írónőhöz, hanem sokkal inkább a színésznőhöz, aki – becstelen módon, félredobva a honleányi érzet utolsó kis darabkáját is – külföldi színésznőként a német múzsáknak kíván szolgálni. Természetesen kritizálta írói munkáját is, azonban megjegyezte, hogy „nem forgat vele szemben élesebb kritikai fegyvereket”, lévén, hogy női íróról van szó, s mint ilyen, nem érdemes különösebb ítészi eszközöket felhasználni ellene. Különösen, hogy főként novellákat írt, s ezekben a szövegekben nem átallott beépíteni a színházban megélt személyes élményeit, tapasztalatait, a színi igazgatóságról és az intendatúráról alkotott – főként negatív – elképzeléseit.
Azt azonban érdemes tisztázni, hogy a Gyulai által elindított – és a kort egészében végigkísérő – nőkérdésnek, írónői szerepvállalásnak a kérdései ennél sokkal összetettebbek és árnyaltabbak, mint amit most fölvázoltam; mindez csupán egy apró ízelítő a XIX. század meghatározó kérdéseiből, amelyek olyannyira szerteágazóak, hogy képtelenség is volna csupán pár oldalban összefoglalni őket. Az azonban mindenképp elgondolkodtató, hogy Gyulai Pál erőteljes fellépése az alkotó szép nem ellen valóban megalapozott hadjárat volt-e, s nem billent-e át – ismét Szabó Magda szavaival élve – az ügyhöz nem illő öblös rikoltozás színterére.
