„…mi történt a kis-nagy kritikussal, ami ekkora indulatba hozta, miért érzi szükségesnek ezt az ügyhöz nem illően öblös rikoltozást. […] Mintha valaki atomágyúval lőne egy csapat szőlőt szemelgető seregély közé. Miért ez az izgalom?” – olvashatjuk Szabó Magda A kritikus kritikája. Gyulai Pál: Írónőink című esszéjében, mely valóban igencsak erős morfondírozásra készteti az olvasót, s egyúttal rögtön fel is teheti a kérdést: mit is követtek el szerencsétlen írni vágyó hölgyeink, hogy a kor nagy ítésze ilyen éles késsel hadonászik feléjük? A kérdésben pedig már rögtön ott is a válasz, írni vágytak, s ez éppen elég volt.
Gyulai Pál 1858-as Írónőink című cikksorozatával elindította azt a nagy horderejű lavinát, amelyre nagyon sokáig, tulajdonképpen a század végéig, nem sikerült pontot tenni. Az irodalmi kapitalizmus hőskorában, amikor a munkát elkezdik értékteremtőként és egyfajta mérceként fölfogni a korabeli irodalmi rendszerben, a nők tevékenységeit a különféle irodalmi terekben egyáltalán nem munkaként definiálják; a nem munkát pedig dilettantizmusként értik, amellyel szemben ott magaslanak a szakmailag elismert profi írók, a férfiak.
Fábri Anna „Tompa karddal akarunk mi küzdeni…” című tanulmányában többek között arra is rávilágított, hogy a nők irodalmi szerepvállalásai köré szerveződő aggályoskodás egyáltalán nem tekinthető magyar sajátosságnak; Gyulai ugyanis polémiájában rendszeresen példálózik külföldi írónők élethelyzetével, kik az irodalmi nyilvánosság színpadára való kilépés áraként a boldog, családias légkör elvesztésével fizettek. Márpedig a nőnek a családban van a helye, s ha esetleg mégis irodalmi babérokra törne, akkor csupán (mese)fordítások, a nőiséget, a családi légkört, gyermeknevelést tematizáló különféle írások által tegyen lépéseket, amelyben még nyoma sem lelhető a szubjektív önkifejezésnek (bár az is kérdéses, hogy a mesék, illetve fordítások valóban teljesen kiszorítják-e az efféle megnyilvánulásokat), amelytől akkoriban oly nagyon féltek.
„Óhajtjuk, hogy karácsonyra újra egy füzetkével lepje meg a kis és nagy gyermekeket. Kettős hiányt fog pótolni: egy nevezetes költőt ültet át irodalmunkba s gazdagítja gyermekolvasmányainkat, melyekben oly szegények vagyunk. Mindkettő oly szolgálat, mely kétszer föléri vers- és novellaírónőink dicsőségét” – szólnak a biztató sorok, mégpedig Szendrey Júliához, aki az Andersen-mesék fordításával láthatóan hamar lekenyerezte szőrösszívű kritikusunkat, amely a nemzet értékeit, a nyelvet és a gyermekolvasmányok hiányos tárházát hivatott építeni (s persze tökéletesen illeszkedik az elvárt honleányi képbe).
De kanyarodjunk is vissza színházi dámánkhoz, a helytelen viselkedésű, „rossz honleányhoz”, akivel szemben Gyulai már korántsem volt ilyen kegyes. Kritikusunk Egy kis curiosum címmel adta közre írását, amelyben dorgálóan szólt, immár nem az írónőhöz, hanem sokkal inkább a színésznőhöz, aki – becstelen módon, félredobva a honleányi érzet utolsó kis darabkáját is – külföldi színésznőként a német múzsáknak kíván szolgálni. Természetesen kritizálta írói munkáját is, azonban megjegyezte, hogy „nem forgat vele szemben élesebb kritikai fegyvereket”, lévén, hogy női íróról van szó, s mint ilyen, nem érdemes különösebb ítészi eszközöket felhasználni ellene. Különösen, hogy főként novellákat írt, s ezekben a szövegekben nem átallott beépíteni a színházban megélt személyes élményeit, tapasztalatait, a színi igazgatóságról és az intendatúráról alkotott – főként negatív – elképzeléseit.
Azt azonban érdemes tisztázni, hogy a Gyulai által elindított – és a kort egészében végigkísérő – nőkérdésnek, írónői szerepvállalásnak a kérdései ennél sokkal összetettebbek és árnyaltabbak, mint amit most fölvázoltam; mindez csupán egy apró ízelítő a XIX. század meghatározó kérdéseiből, amelyek olyannyira szerteágazóak, hogy képtelenség is volna csupán pár oldalban összefoglalni őket. Az azonban mindenképp elgondolkodtató, hogy Gyulai Pál erőteljes fellépése az alkotó szép nem ellen valóban megalapozott hadjárat volt-e, s nem billent-e át – ismét Szabó Magda szavaival élve – az ügyhöz nem illő öblös rikoltozás színterére.
Tekintsük át az eddigi ünnepi ismereteinket: ahogyan már eddig is megfigyeltük, ha fekete a karácsony, akkor fehér a húsvét, de ha fehér a karácsony, akkor már bizony zöld lesz a húsvét. De hányadán állunk a lángnyelvek képében leszálló Isten Szentlelkének ünnepével, azaz a pünkösddel? Szerencsénkre fekete-fehér ide vagy oda, ez az ünnep már mindenképp piros marad.
Mátyás királytól eltérően Petőfi nem tartozik a hálás mesehősök közé, a költő nem hősként szerepel a mesékben, hiszen csak bolyong, bujdosik, raboskodik és visszajáró szellemmé változik vagy a tengerbe fullad, amikor sok-sok pénzeszsákkal Amerikából hazafelé tart, hogy megmentse Magyarországot. Vagy visszavonultan él a világtól és őrzi a juhokat, vagy éppen hegyi szellemként járja a Hargita hegyeit.
Petőfi Sándor haláláról és eltűnéséről számos, egymásnak ellentmondó vita, feltételezés és körültekintő tudományos vizsgálat született, de ezek máig nem adtak megnyugtató választ, hiszen senki nem látta őt meghalni, és senki nem tudja, hová temették. Földi maradványait sem Erdélyben, sem Szibériában nem találták meg. Petőfi eltűnése a magyar történelem megoldatlan rejtélye marad örök időkre, ami teret nyitott a fikciónak, a legendáknak és a népmeséknek.
„S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ” – mondja mindezt Petőfi a Kerényi Frigyesnek címzett 9. úti levelében a legnagyobb németek egyikéről, Goethéről, kinek bár „gyémánt volt a feje, de szíve békasó”, s mi még annál is rosszabb, nedves, puha agyag, mely talán nem is állhatna távolabb lánglelkű költőnk lényétől.
A bordalok keresése közben gyakorlatilag újra fölfedeztem magamnak Petőfit. Az ember először az iskolában tanulja meg a kötelező köröket, de ha utána nem foglalkozik vele, akkor elfelejti. Újra belemerültem Petőfi költészetébe, hiszen nem úgy kerestem, hogy csak a borverseket olvastam el, hanem az összeset. Ez tudatos szemlélődés volt, s azóta is megjelennek a Ghymes-lemezeken a megzenésített versei. A bicentenárium tiszteletére ezeket a kész megzenésített verseket összeraktam, és írtam újakat is. Így született meg az összefoglaló új album.
Szemtelen kifakadások, bosszút lihegő atyafiak és illojális törekvések – főként ezek jellemezték a Bulyovszkyné Szilágyi Lilla és Komlóssy Ida rivalizálása köré szerveződő sajtóorgánumok jó szándékú törekvéseit. De mit ér a színészkedés, ha nincs mellette egy kis vérpezsdítő versengés? És képzeljük el, milyen lenne az a kritika, ahol a daliás férfiak nem fegyverkészen állnának egy-egy hölgyemény védelmében.
Petőfi 1847. július 8-án indult tovább Bejéről. Tompától elbúcsúzva a Sajó völgyében haladt dél felé, és félnapos miskolci megállót követően másnap Sárospatakig kívánt eljutni. E napok leghitelesebb krónikása maga a költő: „Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a collegiumba… telt poharak és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.”
Ki és hol látta utoljára a hazáját hűen szerető Petőfi Sándort? Mi történt a híres nemzeti költővel a segesvári csata után? Lehet-e bármit biztosan állítani a kétszáz éve született Petőfiről? Ilyen kérdések sorozata ösztökélte arra a Helyőrség.ma irodalmi portál csapatát, hogy elutazzon Erdélybe, és utánakérdezzen, mi igaz a Petőfi Sándor eltűnését övezte fantazmagóriákból, vagy legalább is azt, hogy mit őrzött meg a helyi emlékezet az 1849-es események kapcsán.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.