Szendrey Júlia neve roskadásig megtelt azokkal a jelzőkkel, melyekkel nemzedékek sora valamilyen módon véleményezte őt. Volt ő már a nagybetűs múzsa, imádott költőfeleség, a hitvesi költészet ihletője, a hűtlen özvegy, de ő volt egyben – mondanom sem kell, meglehetősen eltúlozva – a magyar George Sand is, aki füstölt, mint a gyárkémény és férfias viseletben, férfiakkal férfias témákról diskurált. S bár már egyre elterjedtebb a saját útját kereső, alkotó nő képe is a köztudatban, ennek ellenére még mindig jócskán eltörpül a meggyökeresedett sztereotipikus képzetek mellett.
S ha még el is jutunk egészen addig a felismerésig, hogy Szendrey Júlia alakja jóval túlmutat az eleddig fölvázolt elképzeléseken; hogy alkotó nő volt, részese a 19. század „női irodalmának”, még mindig sehol sem tartunk a megértésben. A női irodalom fogalmában meggyökeresedett – meglehetősen túlzóan – homogén kategória ugyanis teljességgel elfedi a szakmán belüli különbözőségeket, a verseket, novellákat, útirajzokat, leveleket, vagy éppen fordításokat publikáló, illetve más kulturális szférában tevékenykedő nők differenciált státushelyzetét, melyek többnyire mind más megítélés alá esnek a korban, s ezáltal másfajta lehetőségeket is kínálnak fel. Mindezt legjobban a Gyulai Pál által közölt Írónőink című (1858-as) cikksorozatából olvashatjuk ki, mely egyértelműen kijelöli a női alkotók műfajon, illetve témákon belüli legitim hatáskörét. Ezek a „megengedett” vagy inkább erőteljesen javasolt műfajok lesznek az útirajzok, útilevelek, mesék és a fordítások, annál is inkább, mivel ez utóbbinak nem kevés szerep jutott a nyelv, s ezáltal a nemzet építésében is. Az ezekben a műfajokban megjelen(tethet)ő „elfogadott” témák lehettek az anyaságról, a gyermeknevelésről, a nőiségről, ugyanakkor a családot megjelenítő – és ezekhez minden ízében kapcsolódó – történetek. A líra, a felsoroltakkal szemben másfajta megítélés alá esett; minekutána egy jelentősen szubjektív önkifejezésre módot adó, önálló gondolatokat felkínáló műfajról van szó, a korban semmiképp sem ajánlották, sőt adott esetben megvetették a művelését.
Ezzel szemben, az említett nyelv és a nemzet ügyét szolgáló fordítás gyakorlata mindenképpen a hasznos irodalmi tevékenységek klaszterébe tartozott, mely éppen az említett tulajdonságai révén nemhogy elfogadhatónak, de erkölcsös szellemi (s honleányi) feladatnak minősült, mely – mivel nélkülözi az önálló gondolatok, a szubjektív önkifejezés különféle formáit – veszélytelennek bizonyult az elképzelt nőiségre, nőideálra nézve. Azonban mégis fölmerül a kérdés, hogy a fordítások valóban egyértelműen elfojtják-e az önkifejezés, önmegmutatkozás, véleménykifejtés, az egyénileg képviselt eszmék legapróbb kis csíráját is, hiszen a forrásnyelvből a célnyelvre való átültetés önkéntelenül is megkövetel egyfajta értelmezést, arról nem beszélve, hogy az átültetésre kiválasztott mű már önmagában árulkodó lehet fordítójának gondolatvilágát illetően.
S éppen ezen a ponton válik fontossá Szendrey Júlia első önálló publikálása, mely nem más, mint egy 1851-ben közreadott Andersen-mese-fordítás. A vízcsepp című fordítás tehát 1851-ben a Pesti Naplóban, Petőfi Júlia néven jelent meg, mely sajátos értelmezést vet fel a nagyvárosi emberekről, akik a történetben mintegy apró kis öntudatlan lények jelennek meg. A történet egy Hemzsegi-Nyüzsögi nevezetű varázslóról szól, aki nagyítóüveget a szeme elé tartva figyeli meg a pocsolya vizében élő „állatocskákat”, akik mindenféle indok nélkül verik, harapják, pusztítják egymást. A varázsló boszorkányvért csöpögtetett a vízcseppbe, miután egy városra hasonlító helyszín rajzolódott ki, telis-tele „meztelen vademberekkel”. Ezt követően egy másik (névtelen!) varázsló figyelte meg a furcsa lényeket, aki a történet végén, Hemzsegi-Nyüzsögi kérdésére felelve (mi is látható a vízcseppben?) a következőt nyilatkozta: „»Az nem nagy mesterség!« –felelt a másik. »Hát Párizs, vagy valamely más nagy város; – hiszen mind ugy hasonlítnak egymáshoz. Persze, valami nagy város.«”
Felmerül tehát a kérdés, hogy miért éppen ezt – és kizárólag ezt – az Andersen-mesét fordította le Szendrey Júlia 1851-ben, amelyet aztán a műveiről készített kéziratos jegyzékében meg sem említett. Az 1850-es évek elején még sokak nem hitték, hogy a forradalmár költő valóban meghalt, így Szendrey Júlia második házasságát – tekintve, hogy a kötelezőnek vélt gyászévet sem várta meg – jókora felháborodás övezte, mely főként „hírlapi csúfolódásokban és pletykákban” mutatkozott meg. A korszakban Pest-Budát többek között a média központjaként is emlegették, s mivel Szendrey Júlia ekkortájt a városban többször is megfordult, könnyedén eljuthatott hozzá a személye köré épült társadalmi felháborodás. Ennek fényében pedig már A vízcsepp egyes részei (de még a teljes történet is) sokkalta erőteljesebb színezetben tűnik fel: „…szólt a vén Hemzsegi-Nyüzsögi; »hát nem lehetne őket rávenni, hogy egymással békeségben és nyugton éljenek, és hogy mindegyiknek csak magára lenne gondja!«” Ilyen és ehhez hasonló részek alkotják Szendrey fordítását, s bizony mindez meglehetőst beszédes egy olyan városban, illetve egy olyan korszakban, ahol a sajtó hatalma által bárki, de főként a köztudatban jelenlevők, könnyedén meghurcoltathatnak.
Szendrey Júlia életművét tekintve – beleértve a publikálatlan szövegeket – joggal feltételezhetjük a tudatos fordítói fellépést, de természetesen mindez sokkal behatóbb vizsgálódást kíván meg. Szendrey alkotói képe azonban, főként Gyimesi Emese kutatásainak köszönhetően, egyre erőteljesebben tör a felszínre, s bár az irodalomtörténet-írás sokáig föld alá temette a „költőfeleséget”, mégis egyre többen kezdik felismerni, hogy bizony nem halt meg Petőfivel együtt az ő Juliskája is.*
*”Petőfivel meghalt az ő Juliskája is” – Herczeg Ferenc szófordulata 1930-ból, Gyimesi Emese Szendrey Júlia irodalmi pályafutása című kötetének előszavából kiemelve.
A francia–német anekdotából született Jókai-féle briliáns mininovella elsőként jeleníti meg a „pápai csizmák” topik hiteles pápai hátterét és a diák Petőfi erős vonásokkal megrajzolt portréját, mely Az Üstökös első magyar nyelvű, Jókai által alapított irodalmi élclapban látott napvilágot. Ha ezt a mininovellát Jókai Egy magyar költő életéből című kötetében olvasnánk, valószínűleg nem jönnénk rá, hogy ennek az ismeretlen írásnak más a szerzője, mint a neves regényíró. Nála senki sem ismerte jobban Petőfit, a diákot és Pápa városát.
Ismereteink szerint a francia–német anekdota magyar változatát elsőként a kolozsvári Magyar Polgár című napilap közölte 1868-ban, ami összefügg azzal, hogy a városok fejlődésével a cipészmesterek száma is megnövekedett, és egyre gyakrabban váltak a csalók áldozataivá, ők lettek a városi legendák szereplői és a tréfás hírrovatok célpontja. Eszerint „a pápai csizmák” témát városi folklórnak is tekinthetjük, hiszen szerzői ismertelenek, bár többnyire írók és újságírók voltak.
A „becsapott csizmadiákról” szóló két évszázados francia–német vándoranekdota (A két csizmadia) tekinthető „a pápai csizmák” monda forrásának. Első magyar fordítása csupán százötven évvel később jelent meg a sajtóban, a második fordítás 1899-ben. Közben az anekdota első „pápaiasított”, „petőfiesített” és „novellásított” szövegváltozatait hírlapokban.
Nehéz eldönteni, milyen hatást gyakorolt az 1858-as káprázatos Donati-féle üstökös a magyar irodalomra, de annyi bizonyos, hogy Jókai Mór róla nevezte el a saját szerkesztésű és kiadású irodalmi élclapját, az Az Üstököst. Hatvanéves fennállása alatt (1858–1918) jórészt ez a folyóirat végezte el a magyar anekdotakincs gyűjtését és terjesztését.
A 19. században a fordítás gyakorlata elfogadott, sőt erkölcsös, honleányi tevékenységnek számított a nők irodalmi munkásságában, ami hozzájárul a nemzeti értékek, illetve a magyar nyelv építéséhez is. A líra-, a regény-, valamint a novellaírás a korabeli kritikusok, a „szakma” (azaz a férfi írók) megítélése szerint egyértelműen kívül esett az említett honleányi szerepmintázatból, melynek oka a szubjektív önkifejezésre módot adó műfaji sajátosságokból ered.
A sok-sok különleges Petőfi-költemény közül a számomra talán legeslegkülönösebb a Dicsőséges nagyurak…, vagy eredeti címén: A mágnásokhoz. Mivel elégettették vele ezt a költeményt (és ezt meg is tette!), Egressy Gábor – s nyomában mások – lejegyzésében maradt csak fenn, csodával határos módon, hiszen az első felelős magyar minisztérium is meg akarta kaparintani, hogy hatálytalanítsa, főként azután, hogy még az erélytelen V. Ferdinánd osztrák császár is szerzőjének letartóztatását és börtönbe juttatását követelte.