Kincses Krisztina: Nem halt meg Petőfivel az ő Juliskája

2023. július 07., 09:28
Keszthelyi György: Petőfi és Szendrey Júlia

Szendrey Júlia neve roskadásig megtelt azokkal a jelzőkkel, melyekkel nemzedékek sora valamilyen módon véleményezte őt. Volt ő már a nagybetűs múzsa, imádott költőfeleség, a hitvesi költészet ihletője, a hűtlen özvegy, de ő volt egyben – mondanom sem kell, meglehetősen eltúlozva – a magyar George Sand is, aki füstölt, mint a gyárkémény és férfias viseletben, férfiakkal férfias témákról diskurált. S bár már egyre elterjedtebb a saját útját kereső, alkotó nő képe is a köztudatban, ennek ellenére még mindig jócskán eltörpül a meggyökeresedett sztereotipikus képzetek mellett.

S ha még el is jutunk egészen addig a felismerésig, hogy Szendrey Júlia alakja jóval túlmutat az eleddig fölvázolt elképzeléseken; hogy alkotó nő volt, részese a 19. század „női irodalmának”, még mindig sehol sem tartunk a megértésben. A női irodalom fogalmában meggyökeresedett – meglehetősen túlzóan – homogén kategória ugyanis teljességgel elfedi a szakmán belüli különbözőségeket, a verseket, novellákat, útirajzokat, leveleket, vagy éppen fordításokat publikáló, illetve más kulturális szférában tevékenykedő nők differenciált státushelyzetét, melyek többnyire mind más megítélés alá esnek a korban, s ezáltal másfajta lehetőségeket is kínálnak fel. Mindezt legjobban a Gyulai Pál által közölt Írónőink című (1858-as) cikksorozatából olvashatjuk ki, mely egyértelműen kijelöli a női alkotók műfajon, illetve témákon belüli legitim hatáskörét. Ezek a „megengedett” vagy inkább erőteljesen javasolt műfajok lesznek az útirajzok, útilevelek, mesék és a fordítások, annál is inkább, mivel ez utóbbinak nem kevés szerep jutott a nyelv, s ezáltal a nemzet építésében is. Az ezekben a műfajokban megjelen(tethet)ő „elfogadott” témák lehettek az anyaságról, a gyermeknevelésről, a nőiségről, ugyanakkor a családot megjelenítő – és ezekhez minden ízében kapcsolódó – történetek. A líra, a felsoroltakkal szemben másfajta megítélés alá esett; minekutána egy jelentősen szubjektív önkifejezésre módot adó, önálló gondolatokat felkínáló műfajról van szó, a korban semmiképp sem ajánlották, sőt adott esetben megvetették a művelését.

Ezzel szemben, az említett nyelv és a nemzet ügyét szolgáló fordítás gyakorlata mindenképpen a hasznos irodalmi tevékenységek klaszterébe tartozott, mely éppen az említett tulajdonságai révén nemhogy elfogadhatónak, de erkölcsös szellemi (s honleányi) feladatnak minősült, mely – mivel nélkülözi az önálló gondolatok, a szubjektív önkifejezés különféle formáit – veszélytelennek bizonyult az elképzelt nőiségre, nőideálra nézve. Azonban mégis fölmerül a kérdés, hogy a fordítások valóban egyértelműen elfojtják-e az önkifejezés, önmegmutatkozás, véleménykifejtés, az egyénileg képviselt eszmék legapróbb kis csíráját is, hiszen a forrásnyelvből a célnyelvre való átültetés önkéntelenül is megkövetel egyfajta értelmezést, arról nem beszélve, hogy az átültetésre kiválasztott mű már önmagában árulkodó lehet fordítójának gondolatvilágát illetően.

S éppen ezen a ponton válik fontossá Szendrey Júlia első önálló publikálása, mely nem más, mint egy 1851-ben közreadott Andersen-mese-fordítás. A vízcsepp című fordítás tehát 1851-ben a Pesti Naplóban, Petőfi Júlia néven jelent meg, mely  sajátos értelmezést vet fel a nagyvárosi emberekről, akik a történetben mintegy apró kis öntudatlan lények jelennek meg. A történet egy Hemzsegi-Nyüzsögi nevezetű varázslóról szól, aki nagyítóüveget a szeme elé tartva figyeli meg a pocsolya vizében élő „állatocskákat”, akik mindenféle indok nélkül verik, harapják, pusztítják egymást. A varázsló boszorkányvért csöpögtetett a vízcseppbe, miután egy városra hasonlító helyszín rajzolódott ki, telis-tele „meztelen vademberekkel”. Ezt követően egy másik (névtelen!) varázsló figyelte meg a furcsa lényeket, aki a történet végén, Hemzsegi-Nyüzsögi kérdésére felelve (mi is látható a vízcseppben?) a következőt nyilatkozta: „»Az nem nagy mesterség!« –felelt a másik. »Hát Párizs, vagy valamely más nagy város; – hiszen mind ugy hasonlítnak egymáshoz. Persze, valami nagy város.«”

Felmerül tehát a kérdés, hogy miért éppen ezt – és kizárólag ezt – az Andersen-mesét fordította le Szendrey Júlia 1851-ben, amelyet aztán a műveiről készített kéziratos jegyzékében meg sem említett. Az 1850-es évek elején még sokak nem hitték, hogy a forradalmár költő valóban meghalt, így Szendrey Júlia második házasságát – tekintve, hogy a kötelezőnek vélt gyászévet sem várta meg – jókora felháborodás övezte, mely főként „hírlapi csúfolódásokban és pletykákban” mutatkozott meg. A korszakban Pest-Budát többek között a média központjaként is emlegették, s mivel Szendrey Júlia ekkortájt a városban többször is megfordult, könnyedén eljuthatott hozzá a személye köré épült társadalmi felháborodás. Ennek fényében pedig már A vízcsepp egyes részei (de még a teljes történet is) sokkalta erőteljesebb színezetben tűnik fel: „…szólt a vén Hemzsegi-Nyüzsögi; »hát nem lehetne őket rávenni, hogy egymással békeségben és nyugton éljenek, és hogy mindegyiknek csak magára lenne gondja!«” Ilyen és ehhez hasonló részek alkotják Szendrey fordítását, s bizony mindez meglehetőst beszédes egy olyan városban, illetve egy olyan korszakban, ahol a sajtó hatalma által bárki, de főként a köztudatban jelenlevők, könnyedén meghurcoltathatnak.

Szendrey Júlia életművét tekintve – beleértve a publikálatlan szövegeket – joggal feltételezhetjük a tudatos fordítói fellépést, de természetesen mindez sokkal behatóbb vizsgálódást kíván meg. Szendrey alkotói képe azonban, főként Gyimesi Emese kutatásainak köszönhetően, egyre erőteljesebben tör a felszínre, s bár az irodalomtörténet-írás sokáig föld alá temette a „költőfeleséget”, mégis egyre többen kezdik felismerni, hogy bizony nem halt meg Petőfivel együtt az ő Juliskája is.*

 

 

*”Petőfivel meghalt az ő Juliskája is” – Herczeg Ferenc szófordulata 1930-ból, Gyimesi Emese Szendrey Júlia irodalmi pályafutása című kötetének előszavából kiemelve.