„S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ” – mondja mindezt Petőfi a Kerényi Frigyesnek címzett 9. úti levelében a legnagyobb németek egyikéről, Goethéről, kinek bár „gyémánt volt a feje, de szíve békasó”, s mi még annál is rosszabb, nedves, puha agyag, mely talán nem is állhatna távolabb lánglelkű költőnk lényétől. Petőfi Sándor 26 életévének, tevékenységeinek és költészetének ugyanis minden bizonnyal a szeretet volt a legnagyobb mozgatórugója: még hátulgombolós, amikor Kurucz Zsuzsika elbájolja a cserebogárénekkel; a fiatalon tragikus hirtelenséggel elhunyt Csapó Etelke olyannyira beleivódik szívébe, hogy egy egész ciklust eredményez a kötődésük; a Szerelem gyöngyei szintén mély érzelmekről árulkodik, de még ez sem közelíti meg azon lángoló szerelmet, amelyet 1847-ben egy fiatal lány, Szendrey Júlia gyújt a költő szívében. De lázasan szerette ő a színészetet, a hazáját, a költészetet, a rónát, s mindent összevetve, magát az életet; a szabadság szerelmese volt, s bár ezek a lüktető, pulzáló érzelmek minduntalan váltakoztatták egymást, egy valaki mindvégig ott lebegett lelki szemei előtt, születésétől kezdve a haláláig.
„Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent.
Fiacskám, lelkem drága napja
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyújtja élted isten
Álmodnak boldog titka ez.
(Jövendölés)
A feljegyzések szerint Petőfi iskoláztatását az édesanya szorgalmazta és intézte; támogatta tanulmányaiban, és amikor a csődbe került apa átkai egyre csak üldözték a művészetért mindent félredobó fiút, az anya akkor is „Elveszett fiáért sírt szívszakadtan”. (Fölszedtem sátorfám…) A szülői ház elhagyása, hogy csavargóként tengődjön a világban egy megálmodott szép jövő reményében, korántsem volt egyszerű döntés a költőnek: „S a jó anyának áldó végszavát / A szellők már régen széthordozák.” – idézi fel az utolsó találkozás emlékeit. Később, 1844-ben a család végtére is félreteszi a múltbéli sérelmeket, a „tékozló fiú” hazatér szüleihez, de immár mint nevet szerzett költő lépi át a küszöböt. A család, s főként az anya iránti „végtelen szerelem” olyan, akkoriban egészen újszerű költemények születéséhez vezetett – tudniillik Petőfi az úgynevezett családlíra megteremtője, az első önéletrajzi költő a magyar irodalomban, aki előszeretettel számolt be saját családi kapcsolatairól, magánéleti körülményeiről – amelyek közel tudtak kerülni az emberek szívéhez. A költő egyszerű, tiszta és emberközeli gondolkodásmódjának, érzelemdús szubjektív világának köszönhető az az 1844 áprilisában keletkezett híres költemény is, melynek címe…
Füstbement terv
Egész úton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.
Négy évvel később, 1848-ban Petőfi maga mellé veszi idős szüleit, együtt élnek a Dohány utcai lakásban, s a költő mindeközben egy új versciklus megírását tervezgeti: „majd meglátod, hogy most fogom megírni a legszebb szerelmes verseimet: egy egész kötet költeményt – az anyámhoz” – emlékezett vissza Jókai barátja, Petőfi soraira. S bár a nagy világváltozás következtében a kötet nem készülhetett el, az édesanya személye még így is számtalan vers soraiban felelevenítődik. A Virít a kikirics…, az Egy estém otthon, az Anyám, anyám, a Karácsonkor, az Anyám tyúkja, de még a prózai írások némelyik része is mind az anyához kapcsolódó szoros köteléket hirdeti. Az 1849 több szempontból is sötét időszaknak számít Petőfi életében, a forradalmi zajok közepette megtörténik a tragédia, a költő szinte egymás után temeti el mindkét szülőjét. Május 17-én a következőket írja Arany Jánosnak: „oly csapások érnek, mellyek megsemmisítenének, ha csupán fiú volnék s nem férj és apa is. Alig egy hete, hogy megtudtam apám halálát, s holnap anyámat temetjük, azt az anyát, kinél jobbat soha nem teremtett az isten, s kit én úgy szerettem, mint soha anyát nem szeretett senki.” Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig című szövegében még egyetlen fiát is emlékezésre buzdítja: „Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád!” Mérhetetlen fájdalmát, a gyászt és a halálon átívelő szeretetet a Szüleim halálára című versében fonja egybe, s ekképp búcsúzik szüleitől:
„Isten veletek hát…
Csak egyszer még, egyszer
Ölelkezem össze
Sírkeresztetekkel…
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját…
Tán fölemelkedtek halotti ágyokból,
Fiokat még egyszer ölelni akarják!”
Petőfi szüleinek sírjára 1849 májusában a következő sort vésték be: „A legszeretettebb ATYA s a legszeretettebb ANYA”. Mi pedig, kiknek máig fülünkbe csengenek az ikonikus mondatok, hiszen ki ne tudná velünk együtt ismételni, s folytatni e sorokat: „Ej mi a kő! tyúkanyó, kend / A szobában lakik itt bent?”, vagy „Borozgatánk apámmal; / Ivott a jó öreg…”, olyan ajándékot kaptunk ettől a fiatalembertől, melyre még ennyi év távlatából is – sőt talán most a leginkább – büszkék lehetünk. Mégpedig ezt a mérhetetlen szeretetet, valamint a szeretet kimondásának, közvetítésének különféle módozatait.
„Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!”
(Egy estém otthon)
Isten éltessen minden édesanyát!
Tekintsük át az eddigi ünnepi ismereteinket: ahogyan már eddig is megfigyeltük, ha fekete a karácsony, akkor fehér a húsvét, de ha fehér a karácsony, akkor már bizony zöld lesz a húsvét. De hányadán állunk a lángnyelvek képében leszálló Isten Szentlelkének ünnepével, azaz a pünkösddel? Szerencsénkre fekete-fehér ide vagy oda, ez az ünnep már mindenképp piros marad.
Mátyás királytól eltérően Petőfi nem tartozik a hálás mesehősök közé, a költő nem hősként szerepel a mesékben, hiszen csak bolyong, bujdosik, raboskodik és visszajáró szellemmé változik vagy a tengerbe fullad, amikor sok-sok pénzeszsákkal Amerikából hazafelé tart, hogy megmentse Magyarországot. Vagy visszavonultan él a világtól és őrzi a juhokat, vagy éppen hegyi szellemként járja a Hargita hegyeit.
Petőfi Sándor haláláról és eltűnéséről számos, egymásnak ellentmondó vita, feltételezés és körültekintő tudományos vizsgálat született, de ezek máig nem adtak megnyugtató választ, hiszen senki nem látta őt meghalni, és senki nem tudja, hová temették. Földi maradványait sem Erdélyben, sem Szibériában nem találták meg. Petőfi eltűnése a magyar történelem megoldatlan rejtélye marad örök időkre, ami teret nyitott a fikciónak, a legendáknak és a népmeséknek.
A bordalok keresése közben gyakorlatilag újra fölfedeztem magamnak Petőfit. Az ember először az iskolában tanulja meg a kötelező köröket, de ha utána nem foglalkozik vele, akkor elfelejti. Újra belemerültem Petőfi költészetébe, hiszen nem úgy kerestem, hogy csak a borverseket olvastam el, hanem az összeset. Ez tudatos szemlélődés volt, s azóta is megjelennek a Ghymes-lemezeken a megzenésített versei. A bicentenárium tiszteletére ezeket a kész megzenésített verseket összeraktam, és írtam újakat is. Így született meg az összefoglaló új album.
Szemtelen kifakadások, bosszút lihegő atyafiak és illojális törekvések – főként ezek jellemezték a Bulyovszkyné Szilágyi Lilla és Komlóssy Ida rivalizálása köré szerveződő sajtóorgánumok jó szándékú törekvéseit. De mit ér a színészkedés, ha nincs mellette egy kis vérpezsdítő versengés? És képzeljük el, milyen lenne az a kritika, ahol a daliás férfiak nem fegyverkészen állnának egy-egy hölgyemény védelmében.
Petőfi 1847. július 8-án indult tovább Bejéről. Tompától elbúcsúzva a Sajó völgyében haladt dél felé, és félnapos miskolci megállót követően másnap Sárospatakig kívánt eljutni. E napok leghitelesebb krónikása maga a költő: „Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a collegiumba… telt poharak és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.”
Ki és hol látta utoljára a hazáját hűen szerető Petőfi Sándort? Mi történt a híres nemzeti költővel a segesvári csata után? Lehet-e bármit biztosan állítani a kétszáz éve született Petőfiről? Ilyen kérdések sorozata ösztökélte arra a Helyőrség.ma irodalmi portál csapatát, hogy elutazzon Erdélybe, és utánakérdezzen, mi igaz a Petőfi Sándor eltűnését övezte fantazmagóriákból, vagy legalább is azt, hogy mit őrzött meg a helyi emlékezet az 1849-es események kapcsán.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Mélyen Tisztelt Bíróság! Alulírott Pató Pál ezúton kereseti kérelmet terjesztek elő sérelemdíj megállapítása iránt az évtizedekig sújtó személyemet érintő megbélyegzéssel szemben. Eljött az idő, azt hiszem (bár ebben nem vagyok, sőt nem lehetek biztos), erkölcsi és majdan anyagi rehabilitációm megkezdésére. Akkor, amikor az emberek az ajtófélfára írják azt, hogy „holnap”, amikor tömegek hisznek abban, hogy „az idő mindent megold”, amikor generációk nőnek fel úgy, hogy elképzelések nem valósulnak meg, akkor nem hiszem, hogy helyes eljárás engem megkülönböztetni, pellengérre állítani.