Kincses Krisztina: Szemtelen, kacér, párizsi grisette!

2023. január 20., 07:45
Bulyovszkyné Szilágyi Lilla, Barabás Miklós litográfiája/Forrás: Wikipédia

Tudatos karrierépítési stratégiák egy idealizált színésznői imázs eléréséhez – Bulyovszkyné Szilágyi Lilla és a híres Márványhölgyek-per

A színészkedés sosem volt könnyű mesterség – egy akadályok és ármánykodás övezte világ ez, amelyben főként a megfelelő kapcsolati háló, illetve a jól megválasztott karrierépítési stratégiák határozzák meg, hogy miként és meddig jut el egy színművész. Legalábbis a 19. század színésznői között minden bizonnyal erre a szilárd meggyőződésre alapult a legtöbb életpálya.

A Bulyovszkyné néven ismertté vált – leánykori nevén Szilágyi Lilla – reformkori színésznő már 1845-ben megkezdte a pályafutását, 1846-ban komolyabb szerepek eljátszására is felkérték, többek között a Falura kell mennie című vígjátékban, amelyben Paulina karakterét magára öltve varázsolta el a nézőközönséget. S habár a kritikusok nem mindennapi színészi tehetségek csíráit véltek felfedezni a kislányban, a kezdetek mégis meglehetősen nehezen alakultak, főként anyagi, de a professzionális taníttatás hiányából adódóan is. A fiatal művésznők azonban megtalálták a lehető legelőnyösebb megoldást az anyagi hátterük biztosítására, amely nem mellesleg még egy erkölcsi védőbástyát is fölkínált nekik – a házasság intézménye így mondhatni az első lépcsőfok a színházi ranglétrára való felkerülés érdekében. Mindez nem zárja ki a szerelemházasság lehetőségét, és vélhetően hamis képet vetítenénk nagyszerű színésznőinkről azon állítással, hogy csupán saját érdekeiknek rendelték alá párválasztásukat, de talán az sem a véletlen műve, hogy szinte mindegyik korabeli művésznőhöz egy-egy folyóiratnál dolgozó és/vagy színházközeli legényt sodort az élet.

De legyen az szerelem, stratégia vagy akár egy élettársi szövetség az „ellenséges erők” ellen, az biztos, hogy egy olyannyira természetes jelenségről beszélhetünk, hogy azt még Szinéri sem bírta szó nélkül hagyni korabeli cikkében – a Nemzetőr nevezetű periodika hasábjain a következő sorokat olvashatjuk tőle: „Ki az a Bulyovszkyné? – kérdik vidéki olvasóink. – Hát nem más, mint Szilágyi Lilla, a szép tehetségű ifjú színésznő, kit a márciusi ifjúság egyik hőse, a Nemzeti című lap egyik dolgozótársa, az előtt az Életképek színi kritikusa vett nőül. Különös, hogy a forradalom óta a márciusi fiatalság közül már kettő nősült, s mindkettő színésznőt vett feleségül, s minthogy azelőtt az Életképekben mind a ketten kritizálták nejeiket, most már ezeken a sor … hogy legalább a házasélet boldog színpadán visszaadják a kölcsönt.”

Az anyagi és az erkölcsi támogatás, valamint a sajtóbeli jelenlét biztosítása így mondhatni a férjek feladatává vált, és minekutána az utóbbinak a természete, illetve minősége szakmai kérdés a színészi hivatás szempontjából, nem meglepő, hogy – kis túlzással – a megbízható „pártfogó” megtalálása a sajtó munkásai között véresen komoly küzdelemmé nőtte ki magát a színházban érvényesülni kívánó hölgyek köreiben. Mi sem mutathatja ezt jobban, mint Laborfalvi Róza – visszavonulása időszakában tett – apró stratégiai húzása, miszerint valósággal megtiltotta férjének, hogy a külföldről visszatérő Szilágyi Lilla nevét egyáltalán megemlítse a Hon című folyóiratában.

Jól látható, hogy Bulyovszkyné karriertörténete telis-tele volt küzdelmekkel, botrányokkal, viszálykodásokkal, melyeknek legfőbb kiváltó oka az általa kigondolt önarckép, egy intellektuális színésznői imázs kialakítása. S hogy tulajdonképpen mit is jelent mindez? Ez megérne egy hosszabb lélegzetvételű írást is. Mindenesetre annyit érdemes leszögezni, hogy az említett célok sziklaszilárd elhatározásokra épültek, melyeknek egyik tartóoszlopa a színésznőségről alkotott korabeli kép teljes lerombolása, hiszen a 19. században a színésznőket főként a magamutogatással, a prostitúcióval és a kacérsággal hozták összefüggésbe. A legtöbb színházban tevékenykedő hölgynek látszólag nem jelentett problémát betölteni az elvárt szerepköröket, nem akartak, s nagy valószínűséggel nem is mertek szembe szállni az igazgatóság döntéseivel, a színház rendszabályaival, kiváltképpen az áthágások utáni komoly következmények elkerülése érdekében. Éppen ezért a színházi igazgatóság, valamint az intendatúra szerepkörökről szóló döntéseinek a megsértése majdhogynem elképzelhetetlennek bizonyult akkoriban. Ennek tudatában igencsak váratlannak bizonyult Bulyovszkyné színpadi megnyilvánulása, mely – finoman szólva – alaposan felkavarta az álló vizeket; olyannyira, hogy a sajtóorgánumok, illetve a színikritikusok mellett a férj, Bulyovszky Gyula, de még a kor híres kritikusa, Gyulai Pál is felszólalt.

A Márványhölgyek-perként emlegetett színészbotrány kiindulópontja az igazgatóság által közzétett határozattal vette kezdetét: „Bulyovszkyné júl. 20.-án »Márványhölgyek« előadásán szerepét részint nem tudta, részint szándékosan elhanyagolta. Tanuk: Szerdahelyi, Feleki, Telepi, Eötvös Borcsa, Benke Josepha, Kovacsics Zsuzsi, Gönczy. A 113-dik törvénycikk szerint 12 krajcáros büntetésben marasztaltatik. Vangel. Tóth. Szigeti.” De vajon miért éppen az a színésznő kapja ezt a súlyos vádat, aki gyermekkora óta még egyszer sem tévesztett színpadon? A Barierre és Thiboust által megalkotott Márványhölgyek című drámajátékban színésznőnk – az intendatúra döntése alapján – Marco karakterét volt kénytelen magára ölteni. Marco – a korabeli értelmezésekben – egy romlott lelkű, pénzéhes, valódi érzelmekkel nem rendelkező hölgy, aki képtelen szívből szeretni; voltaképp megtestesítője mindannak, amelyet Bulyovszkyné teljes mértékben megvetett és szöges ellentéte annak az idealizált színésznői képnek, melynek mindvégig alárendelte szakmai döntéseit. A szándékolt hanyagság így már valóban megalapozott vádnak tekinthető, melyben a 12 krajcáros pénzbírság még csak-csak elfogadható. De mire való egy odaadó férj, ha nem arra, hogy megvédje gyönge mátkáját az acsarkodó tömegek rágalmazásától? Bulyovszky Gyula habár derekasan szembeszállt a feleségét „támadó” igazgatóság ellen, ez mégis csupán egy még nagyobb konfliktus kialakulásához vezetett: „… B. úr saját neje irányában egy ilyen kétszeres hamis, s a nemzeti színház igazgatóságára igen hamis világot vető állítás közzétételével elkövetett, vagy a rendezőség saját szavaival: Ő (tudni illik B. úr) azt állítja, hogy a színpadi morál nyelvén e kifejezés: jó, annyi mint szemtelen, kacér, párisi grisette. Ilyennek bélyegzi Bulyovszky Gy. úr azon társadalmi osztályt, melyből nejét választá. Az ügyre nézve bevárandó a per eredménye; a fennforgó esetben az emelt vád becsületsértés elleni kihágásnak címezhető, amire elítéltetés esetében a büntetőtörvény 493.-ik §-a lesz hihetőleg alkalmazandó: t. i. »a nyomtatványok által elkövetett becsületsértések, mint vétségek hat hónaptól egy évigleni fogsággal büntetendők.«”

A sajtós/színházközeli férj látszólag nem minden helyzetben képes megvédeni pártfogoltját, mint ahogyan egy idea érdekében tett stratégiai módszer sem tud színházi rendeket dönteni, sztereotípiákat rombolni. Utal erre Gyulai Pál is, aki viszont az előre kifundált szabálysértés esélye helyett sokkal nagyobb hibának tartotta azt a tényt, hogy Bulyovszkyné rosszul játszott a színpadon: „Valaki azt beszélte nekem, hogy B.-né akaratból játszott rosszul, mire igen fontos és méltánylandó okai voltak. Én nem tudom, nem hiszem, s ha úgy volna is, nem tartoznám sem tudni, sem hinni. Elég az hozzá, hogy B-né rosszul játszott, mit rosszul tett, mert B-né tud jól is játszani.” Ám azt minden kétséget kizáróan elmondhatjuk, hogy a Márványhölgyek-per, illetve még számos, fel nem sorolt színpadi – és azon kívüli – tevékenység bizonyítja a tudatos karrierépítést, melyek különösen érdekes megoldásokként kerülnek a történeti kutatás homlokterébe.