– Utazásaid során sok helyen megfordultál már, főként Magyarország különböző városaiban. Hogyan látod, mi jellemző a magyar vendéglátásra?
– Ha az alföldön utazik az ember, a sáron kivül még a korcsmárosokkal is meggyűl a baja. Klasszikus nép a magyar kocsmáros, barátom. Fizetned kell, hogy szóljon hozzád egy-két szót, enni pedig még fizetésért sem ád. Nem a. Ha kérsz tőle valamit, azt mondja, hogy nincs, vagy ő biz ezért nem rak tüzet. Így jártam Bihar megye két helységében. Okányban és Körösladányon. Ettem is, nem is; azt adtak, ami nekik tetszett, nem, amit kértem, s ezt is úgy tették elém, mintha isten irgalmából adnák. De nem bosszankodtam, sőt jólesett, igen, jólesett, mert ebből is láttam, hogy a magyar restell szolgálni, hogy nem termett szolgaságra, az angyalát is!
– Melyik a legemlékezetesebb, legmulattatóbb utazástörténeted, amelyet szívesen megosztanál az olvasóközönséggel?
– A napokban megnéztük Murány várát, mely ide valami hat óra járás. Magyarország legszebb megyéinek egyike Gömör s ennek ismét legszebb vidéke Murány. Gyönyörűségesen vadregényes táj. A nyájak kolompoltak, a madarak daloltak és fütyültek, távolabb a hámorok zúgtak… mindenütt zaj, életzaj, csak itt fönn a bércen, hol egykor kardok csörögtek és ágyúk dörögtek, csak itt volt csend, halálcsend… kivévén, hogy Tompa Mihály hortyogott.
Igen aludt és hortyogott, becsületem szentségére esküszöm, aludt és hortyogott… mert eskü nélkül a legkönnyenhívőbb ember sem hiheti el. Míg én a táj páratlan fönségén s a múlt idők nagyszerű eseményein a legköltőibb ábránddal merengtem: addig Tompa Mihály aludt és hortyogott. Ha halálos ágyam előtt térdelve kér, hogy bocsássam ezt meg neki, még sem bocsátom meg; ha a másvilágon találkozunk és kér, még ott sem bocsátom meg. Nem.
Ismétlem: aki Gömörben jár, el ne mulassza Murány omladékait megnézni, el ne mulassza! de magával ne vigye Tompa Mihályt, mert ő alunni és hortyogni fog, … s e hortyogást még koporsótokban a föld alatt is hallani fogjátok, hallani az örökkévalóságon keresztül.
– Kanyarodjunk vissza egészen a kezdetekhez, ugyanis korábban te nem is igazán költő szerettél volna lenni. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amikor még Debrecenben vándorszínészként próbáltál meg karriert építeni? Illetve milyen élményekkel gazdagodtál ebben a városban?
– Voltál már Debrecenben, barátom? Láttad-e a pusztai várost, vagyis e városi pusztaságot? ha porba vagy sárba akarsz fulladni, csak ide jőj, itt legkönnyebben célt érhetsz; de az orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonnaszagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! a szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája, éppen, mint az idevaló híres talyigáslovaknak. Itt, ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak. Az 1843–44-iki telet e kövér városban húztam ki éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öreg asszonynál, az isten áldja meg. Olyan elhagyott kis vándorszínész fiú voltam, kire se isten, se ember nem nézett, nem ügyelt.
– A hírnév azonban mégis utolért Debrecenben is.
– Bizony, barátom. Harmadfél évvel utóbb ugyanazon színházban, hol akkor senkitől figyelembe nem véve játszottam kis szerepeimet, harmadfél évvel utóbb, mondom, amint beléptem a nézők közé, minden szem rajtam függött, s a lelkesedés az égiháború hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor!… Talán, ha harmadszor lépek e színházba évek múlva, ismét nem vesznek észre, mint nem vettek először, talán nem lesz, aki tudná, hogy itt engem egykor megéljenzett a közönség. Ilyen a hír; jön és megy. Ilyen a világ; csak azért emeli az embert hírre, hogy legyen kit felednie. S a magyar különösen szeret felejteni… azért nem fog az ő emléke sem fönnmaradni.
– „Ez ismét szép napja volt életemnek, nagyon szép. A természettel mulattam, az én legkedvesebb barátommal, kinek semmi titka nincs előttem. Mi csodálatosan értjük egymást, és ezért vagyunk olyan jó barátok” – meséled az egyik úti leveledben. Hogyan éled meg a természettel való kapcsolatot? Mi a jó barátság titka?
– Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő susogását és a fergeteg üvöltését… megtanított rá a világ misztériumainak grammatikája, a költészet. Értem pedig különösen a falevelek zörgését. Le-leülök egy magányos fa alatt és órákig hallgatom, mint zizegnek lombjai, mint suttognak fülembe tündérregéket, melyektől a lélek mámoros álomban meghúzza a képzelet harangját s beharangozza az égből az angyalokat szívembe, e kis kápolnába.
– S, ha már természeti szépségek. Itt a nyár, éppen ezért mindenki, aki teheti, a Balaton partjára igyekszik. Te azonban a legtöbbször Tiszafüreden jártál. Hogyan emlékszel vissza az ott töltött pillanataidra?
– Átkelve a Tiszán, éri az ember Füredet, s mindjárt ennek szélén az istenben boldogult vagy ördögben boldogtalanult Józsa Gyuri elkezdett s abba hagyott palotáját. Ott álldogál mogorván, vakolatlan falaival s ásító ajtókkal és ablakokkal, mint egy óriási csontváz. Üres termein át tolvajként szalad a szél, s bosszankodó süvöltéssel hagyja ott, hogy nem lelt semmit. Maga Füred is ilyen kietlen, szomorú, rideg… düledező házak, ezek födelén és az udvarokon buja fű és paréj, az emberek sápadtak és szótlanok, az utcák üresek, zajtalanok…
– Az irodalomnak is vannak szabályrendszerei, vannak elvárások, amiket egy alkotónak tartania kell. Mi történik azzal, aki a költészetben nem tud kiteljesedni és ezáltal kiemelkedni sem?
– Oh barátom, van-e szánalomra és irgalomra méltatlanabb állat, mint a rossz poéta? nincs. Rossz kritikusaimnak úgy bocsásson meg az isten, amint én megbocsátok; de rossz poétának sem én, se az isten meg nem bocsátunk. A legalávalóbb, legelvetemedettebb gonosztevő megtérhet idővel, de a rossz poéta örökké rossz poéta marad, ez javíthatatlan, ez gyógyíthatatlan, ez úgy hal meg, amint született: földöncsúszó nyomorúságban, magának kínjára és szégyenére, mások unalmára s így legóriásibb bosszúságára. És a szegény magyar hazára, melyet török, tatár és sáska annyit pusztított, a balsors még ezen csapást is rá mérte, ami irtózatosabb töröknél, tatárnál és sáskánál … küldött nyakára rossz poétákat. De talán ez már az utolsó csepp, a seprő a keserű pohárban, s így remélhetjük a szebb jövendőt. Szeretném hazánk ezen individuumait elszámlálni Sujánszky Antaltól kezdve holmi Benevölgyieken és Bangó Pétereken keresztül le az egész Császár Ferencig; de restellek bele kezdeni, mert bizony isten holtra fáradnék, annyian vannak.
– Hogyan gondolsz a téged megelőző nemzedék alkotóira? Inspirálja-e téged például a sokak által méltatott Kisfaludy Károly?
– Végre van alkalmam felőle nyilatkozni, amit már rég óhajtottam, mert valóban bánt engem és több józan embereket az, amit vele némely barátai elkövetnek. Tisztelem a pietásokat, de ha túl mennek a határon, nevetségesekké lesznek, mint akármi más érzelem. Kisfaludy Károlyt csupa baráti pietásból az egekbe tolni mind e mai napig, nevetség és azonfölül a közönség misztifikálása, ami aztán bűn is. Kisfaludy Károlyt túlbuzgó barátai a szó legszorosabb értelmében, rátukmálták a nemzetre. Neki megvan a maga érdeme, ő élvezhető olvasmányokat nyújtott kortársainak és kortársai méltányolták, olvasták őt, kívánhat-e többet?… mi köze hozzá az utókornak, melynek nem nyújtott semmit? ő másodrendű tehetség volt, ki nem adott irányt az irodalom egy ágában sem. Drámája szenvedhetetlen nyavalyás német érzelgés, lírája érzelem és gondolat nélküli üres dagály; elbeszélése… ebben volt legerősebb, az elbeszélésben, de most már az övéinél e nemben is sokkal jelesebbeket bírunk és azt szeretném én tudni, miért egyem egrest, ha már érett szőlő is van?
Ilyen Kisfaludy Károly és mégis erővel bámultatni akarják velünk. Nagyon szomorú dolog, ha azok, kiknek a közönséget útba kellene igazítaniok, ezt még inkább eltévelyítik; és e lelkiismeretlenség soha nem grasszál irodalmunkban annyira, mint jelenleg. Nagy kedvem volna néhány emberről lerántani az auctoritás bitorlott díszpalástját, s oda akasztani azok nyakába, kik azt megérdemlik s most kopott hétköznapi ruhában járkálnak szinte észrevétlenül. Mondom, nagy kedvem volna ezt tenni, de nem születtem komornyiknak, hogy öltöztessek és vetkeztessek.
– Több alkalommal is nyilatkoztál a kedvelt, s kevésbé kedvelt világirodalmi alkotókról, Goetheről például a következőképp vélekedtél az egyik közreadott leveledben: „Tudod, barátom és ha nem tudod, hát tudd meg, hogy én Goethét nem szeretem, nem szívelhetem, utálom, undorodom tőle, mint a tejfölös tormától. Ennek az embernek gyémánt volt a feje, de szíve békasó… eh, még az sem! hisz a békasó szikrát hány.” Miért kapott ilyen rossz megítélést általad a világirodalom egyik legnagyobb költője?
– Goethe szíve agyag volt, komisz agyag, nem egyéb; nedves, puha agyag, mikor ostoba Wertherjét írta, azontúl pedig száraz, kemény agyag. És nekem ilyen fráter nem kell. Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve. Előbb meg tudnék azzal barátkozni, ki valami szenvedélyében ezer rosszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem.
Valóban, Goethe a legnagyobb németek egyike. Goethe óriás, de óriás szobor. A jelen mint bálványt állja körül, de a jövendő el fogja dönteni, mint minden bálványt. Amily egykedvűleg nézett ő le dicsősége magasságáról az emberekre, oly egykedvűleg néznek le majd az emberek dicsősége porba vegyült romjaira. Aki másokat nem szeretett, azt mások sem szerethetik, legfölebb bámulhatják. S jaj azon nagy embereknek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ.
– Minden fiatal költőnek van egy mentora, mestere, aki felfedezi, segíti őt az írói pályafutása kezdetén, és támogatja őt a folytatásban is. Ki ez az ember a te életedben?
– Amikor egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.
Egy héti kínos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam kihez forduljak? nem törődött velem senki a világon; kinek is akadt volna meg a szeme egy rongyos kis vándorszínészen?… A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem.
E férfi, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfi: Vörösmarty.
– Mi a legfontosabb, amit egy – már sikeres, nevet szerzett – írónak, költőnek mindenképp szem előtt kell tartania?
– Föl nem érem ésszel, hogy vannak nem-mindennapi emberek közt olyanok, kik nem tudják vagy nem hiszik, hogy az egyszerűség az első és mindenek fölötti szabály, hogy akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs. Azzal ne álljanak elő, hogy az ő gondolataik magasabbak, hogysem közönséges nyelven ki lehetne fejezni. Az az egyszerűség, mely vissza tudta adni Shakespeare legnagyobb gondolatait, legragyogóbb költői képeit, legmélységesebb érzelmeit, bizony Kuthyéit vagy akárkiéit is vissza tudja adni.
– Célod, hogy az alkotásaid által halhatatlanná válj, hogy a neved akár kétszáz év múlva is mindenki fülében ismerősen csengjen?
– Meg vagyok elégedve, ha az én munkáim olyan sok jó órát szereznek másoknak, mint nekem szerzett már Gvadányi. És őt már nem olvassa, elfeledte a közönség… mint majd engemet el fog felejteni. Ez a gondolat egykor képes lett volna őrültté tenni, de most oly nyugodtan írom le, mintha a miatyánkot vagy kétszerkettőt írnám. Van kedvesem, aki szeret engem, van Juliskám, s az ő szemének egy futó pillantása többet ér, mint a dicsőség örökragyogású napja.
– Ha már épp itt tartunk, Szendrey Júlia több ikonikus versed ihletője, múzsád és hamarosan feleséged is egyben, hogyan tudnád jellemezni őt?
– Dicső, dicső leány! Kettő között kellett választania: szülei közt s köztem. Engemet választott. Ő szemefénye szüleinek, kik gyermekkora óta minden gondolatát, minden vágyát kitalálták és teljesíték, kik mindent adtak neki, csak rossz szót nem. Ott voltam más részről én… ismeretlen jövevény, kit sárral mázolt be az előítélet és nyilaival lövöldözött meg a rágalom és nem értem rá, így szólni hozzája: én nem olyan vagyok, amilyennek látszom, amilyennek a világ látni akar! s ő mégis engemet választott. Oh, e leányban isten lakik, ki belát az ember kebelébe, ki látja a tenger iszapos fölszíne alatt mélyen a tiszta gyöngyöket. Áldott legyen az ő neve, amily áldott vagyok én őáltala!
– Ha már Szendrey Júliánál tartunk, hadd térjünk ki George Sand-ra is, kinek az alakja nagyon megosztó az irodalmi életben. Neked mi a véleményed róla, illetve az alkotásairól?
– George Sand az új világ csodája és én bámulom, talán imádom is, de nem szeretem. Ő, mint a mészáros a marha böndőjét, fölhasítja a társadalmat, hogy megmutassa belsejének egész rondaságát, és azt kiáltja: így nem maradhat!… Oh ez merész, dicső, nagy munka, de férfinak való, nem asszonynak. Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, ha eszembe jut, hogy ezeket asszony írta s szinte kedvetlenül teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja a kezét; de az istállót bízza a férfiakra.
– Akkor viszont kik azok az alkotók, akiknek az írásait – még, ha talán nem is annyira jók, mint George Sand-é, de – felbecsülhetetlennek tartod?
– Boz fölül van minden bírálaton… ez az egyetlen ember, kinek irigye vagyok, nem mintha őt tartanám a világ legnagyobb írójának s azt hinném, hogy utána mindjárt én következem, hanem azért, mert az ő küldetése legszebb, ő szerez valamennyi író közt legtöbb jókedvet, ő nevettet meg legtöbbeket. Ez legszebb küldetés a földön: másokat földeríteni. Oh, ha most hét mennyország van, az isten okvetlen még egyet fog teremteni s e nyolcadikba majd Bozot helyezteti, mint az emberiség legnagyobb jótevőjét, mulattatóját.
Bozzal együtt legkedvesebb regényíróm Dumas Sándor. Nincs is több szellem senkiben, mint őbenne. Nála is vannak nagyobb írók akárhányan, de kedvesebb, szeretetreméltóbb egy sincs. És ez a fődolog! Nem bámultatni, hanem szerettetni! ez legalább az én vágyam, törekvésem. Különben ami Dumas-t illeti, csak rajta állott naggyá lenni. A természet őt lángésznek alkotta, de ő szétszórja, eltékozolja szellemének kincseit, s ahelyett, hogy fényes ragyogó öltözetben járna, amint járhatna: öltözete egyszerű, sőt néha foltos is. Bánja is ő! az ő célja másokat jól tartani, nem magát gazdagítani. Senki jobban nem ismeri az emberi szívet, mint ő; senki oly szépnek nem festi az emberi életet, mint ő. Valaha roppant ember- és világgyűlölő voltam, annyira, hogy a föld egy óriási szemétdombnak tetszett előttem, melyen az emberek, mint undorító féregmilliárdok nyüzsögnek; hogy e nyavalyából kigyógyultam: nem egészen, de nagy részben Dumas-nak köszönöm, ő segített levenni orromról az epéből készült sárgazöld pápaszemet, az ő munkáinak olvasása után kezdtem eszmélni, hogy talán mégis szép a világ. Ah, Dumas oly szépnek festi le az életet, oly szépnek festi még fájdalmat is, hogy az ember csaknem készakarva boldogtalanná lesz, hogy olyan édes bánatot érezzen. Ha a szegénységet rajzolja, kész vagyok azt a néhány garast is kihányni zsebemből, mely benne van; ha a vérpadot rajzolja, óhajtom, bár csak vérpadon halnék meg!…
Szóval: Dumas Sándor szeretetreméltó ember… nemhiába, hogy druszám.
– És te hol helyeznéd el a saját alkotásaidat a magyar irodalmi életben? Hogyan értékeled a művészetedet?
– Egy pár gyönyörű verset írtam, az igaz, de ez engem legkevésbé sem vigasztal. Tréfának ne vedd, ha azt mondom, hogy gyönyörű versek; komolyan merném állítani, hogy ezek a magyar költészet legszebb gyöngyei közé sorozhatók, de e szólás már egészen frázissá vált, azért csak lealacsonyítanám verseimet, ha ezt rájok alkalmaznám. Divatba jött a szerkesztőknél, minden szemét-fejben termett bolondgombát drágagyöngynek nevezni. Gazságból teszik ezt, vagy csak ostobaságból? nem tudom. Uramfia, ha már a Hiadorok is drágagyöngyöket írnak, akkor én verseimet kavicsoknak vagy cseresnyemagoknak keresztelem, vagy akármiknek, csak drágagyöngyöknek nem. És Hiadort még velem hasonlítgatják is… teremt úgyse’ bosszankodnám, de restellek. Megvallom, sokat vétettem egyik-másik irodalmi léhűtőnek, de annyit még sem, hogy ily csúfot űzzenek belőlem, hogy így pellengérre állítsanak.
– Ritka az olyan alkotó, mint te, aki ennyire biztos abban, amit csinál, akiben ilyen kevés a kétely azt illetően, hogy valóban jó-e a saját művészetében. Hogyan viszonyulnak ehhez az őszinteséghez az alkotótársaid vagy úgy általában az emberek?
– Tudom, soknak nem tetszik, sokan félremagyaráznak, hogy ily őszintén nyilatkozom magam felől; hanem az nekem mindegy, én arról nem tehetek. Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá; de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólni csak a nemesebb szívek tudnak és mernek. Talán magam felőli ítéletem helytelen s ekkor nevessenek ki; de azért ismét becsülést érdemlek, hogy amit éreztem, kimondtam szabadon, leplezetlenül. À la lanterne les jésuites!
*Az interjú válaszai Petőfi Sándor Úti levelek Kerényi Frigyeshez (1847) című gyűjteményéből álltak össze. A szöveggyűjtemény részei egyes kihagyásoktól, és apró szövegbéli változtatásoktól eltekintve az eredeti formájukban lettek kiemelve a 2022-ben az Osiris Kiadó által megjelentetett Petőfi Sándor összes prózai írása és levelezése című kiadványból.
