Ha az ember Dunaszerdahely főterén sétálva megáll a Lipcsei György szobrászművész 1848– 49-es szabadságharc tiszteletére 1995-ben felállított, fekete gránitból készült emlékműve előtt, óhatatlanul azokra a csallóközi és más felvidéki magyar és nem magyar szabadságharcosokra kell gondolnia, akik Kossuth Lajos és a haza hívó szavának engedve, a hozzátartozók aggodalmai ellenére, szemben az idegen elnyomással, úgy döntöttek, harcba szállnak hazájuk megmentéséért és a szabadságáért.
A magasból bölcs tekintettel messze néző, összetört szárnyú turulmadarat tartó, a lelkekből fakadó szabadságlánggal díszített emlékmű előtt érdemes néhány perc erejéig elméláznunk azon is, mi késztette egykoron az itt élő eleinket arra, hogy a hazaszeretet jegyében, akár életüket kockáztatva, e felföldi tájakon a szlovák és német (Zipser) honfi társaikkal együtt szálljanak síkra, s harcoljanak a szabadság kivívásáért.
Az 1848–49-es szabadságharcról szóló ünnepi megemlékezésekben egyre gyakrabban esik szó a mintegy 40 000 szlovák anyanyelvű korabeli szlovák honfi társunkról is, akik (bármennyire igyekszik létüket letagadni a szlovák történetírás) honvédként ugyanúgy a szabadságharc hőseinek számítanak, mint más nemzetiségű felkelőtársaik. Történészi megállapítás, hogy a szabadságharc felvidéki csatáiban azok a zászlóaljak, ahol szlovákok is harcoltak, a szabadságharc legjobb alakulatai közé tartoztak. Jelentős részben szlovákokból állt a pozsonyi 4. honvéd zászlóalj és a kassai 9. honvéd zászlóalj. Damjanich híres veressapkás rohamcsapata – szintén magyar és szlovák önkéntesekből állt. A pozsonyi születésű Aulich Lajos ezredében és a pozsonyi 2. Sándor gyalogezred soraiban is jelentős számban találunk szlovák katonákat. Wysocki Lengyel Légiója szintén számos szlovák önkéntest fogadott, akik mind saját népük szabadságáért küzdöttek. Külön tisztelettel kell emlékeznünk a 3. zászlóalj szlovák újonc katonáira, akik Branyiszkónál tettek véres vizsgát hősiességből és hazaszeretetből, egy nyitrai szlovák piarista szerzetes, Imrich Polesny (Erdős Imre) lelkierőt adó bátorításával.
Hős eleink tudták, hogy közös ügyért, a szent szabadság védelméért indulnak harcba, s azt is, hogy a szabadság ügye megtanítja őket legyőzni saját félelmeiket és esetleges, a másik nemzetiséggel szembeni előítéleteiket is. Az erő, amely az összefogásra késztette eleinket, nem annyira a közös ellenség iránti gyűlöletből, mint inkább a közös érdek felismeréséből fakadt. Annak felismeréséből, hogy itt az idő szembeszállni a zsarnoksággal, mert megelégelték az örökös hátrálást, a másodrangú állampolgári megaláztatást, s hogy saját hazájuk minden értéke idegen akaratot kiszolgáló érdekek prédájává váljon. Saját kezükbe akarták venni önnön sorsuk, ügyeik megtervezését és intézését.
Így történt, hogy az eleddig a zárda csöndjében élő piarista szerzetest, Polesny (Erdős) Imrét és felvidéki társait rövid idő elteltével már ott találjuk a Branyiszkói-hágó bevételéért hősiesen küzdő katonák között, élükön a hős lelkű szerzetessel.
Velük együtt százak és ezrek indultak harcolni a szabadság piros-fehér-zöld színekben kibomló zászlói alá. A „Tótok hercegének” nevezett Beniczky Lajos honvédezredes, bányavidéki kormánybiztos hívó szavára a szlovák nép csapatostól özönlött a honvédseregbe. Olyannyira, hogy egy innen származó korabeli osztrák jelentés szerint: „a falvak népe mind elment Kossuth zászlói alá, odahaza csak az öregek és gyermekek maradtak.”
Ne feledjük, százak és ezrek voltak olyanok is, akiknek azt súgták fülükbe, „ne menjetek!”, „ne tegyétek!”, „ez nem a mi ügyünk, ne ártsuk bele magunkat, hallgassunk inkább a császár tiltó szavára!”. A tiltással járó veszélyek és lelki gátak legyőzéséhez további két olyan csodálatos emberi tulajdonságra volt szükség, amely végül hőssé avatta „negyvennyolcas” eleinket, s melyek segítségével mindkét esetben Istentől kaptak erőt nehéz döntésük meghozatalához. A hitre, mely minden kicsinyhitűséget le tud győzni, és a bátorságra, amely tabukat tud ledönteni és mely segít a félelmet tenni akarásra váltani. A bátor embert arról lehet felismerni, hogy cselekszik – mondja egy régi bölcsesség. 1848–49 hősei bátran cselekedtek akkor is, amikor mások erre gondolni sem mertek, amikor leintették, megfenyegették, kigúnyolták vagy feljelentették őket. Hitték, hogy a nemzet sorsa most az ő döntésüktől, bátorságuktól és tetteiktől függ, mert tisztában voltak azzal, hogy mindennél fontosabb cél az oly forrón vágyott szabadság kivívása.
Bátorságukhoz hitre volt szükségük, hogy tudatosítsák, az égi és a földi haza egyetlen pontban ér össze egymással, ez a pont pedig a szülőföld szeretete. Szerették égi és földi hazájukat. Tudták, hogy a haza, a szülőföld olyan örök értéket jelent, melyért felelősséggel tartoznak a múlt és a jövő, őseik és utódaik irányában éppúgy, mint Istenük előtt. Hitték, hogy a hazaszeretet a felebaráti szeretet legmagasabb foka. Mert nincs virtuális, csak valóságos haza, mely ott rejtőzik bennünk, a minket körülvevő tájban, családjainkban és honfi társainkban, őseink emlékében s azok lelki-szellemi hagyatékában, a hitben és anyanyelvben – kultúránk nyelvi, szellemi, tárgyi emlékeiben. Mindezért éreztek felelősséget az 1848–49-es szabadságharcot vállaló hős eleink, köztük a Zoboraljáról származó magyar mártír politikus, Esterházy János dédapja, Jeszenák János is (akit Kossuth Lajos 1848-ban Nyitra vármegye teljhatalmú kormánybiztosává nevezett ki, s akit ezért 1849 októberében Budapesten Haynau kivégeztetett).
Kötelességünk, hogy 1848– 49 dicső emlékezetét fenntartsuk és továbbadjuk! Hőseik példája kell, hogy segítsen bennünket annak felismerésében, hogy az együtt megélt és megharcolt közös múlt nemcsak emlékeink múzeumába való, hanem mai közös küzdelmeinkhez és a jövőben reánk váró próbatételek kiállásához is reményt ad és erősít bennünket!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Tekintsük át az eddigi ünnepi ismereteinket: ahogyan már eddig is megfigyeltük, ha fekete a karácsony, akkor fehér a húsvét, de ha fehér a karácsony, akkor már bizony zöld lesz a húsvét. De hányadán állunk a lángnyelvek képében leszálló Isten Szentlelkének ünnepével, azaz a pünkösddel? Szerencsénkre fekete-fehér ide vagy oda, ez az ünnep már mindenképp piros marad.
Mátyás királytól eltérően Petőfi nem tartozik a hálás mesehősök közé, a költő nem hősként szerepel a mesékben, hiszen csak bolyong, bujdosik, raboskodik és visszajáró szellemmé változik vagy a tengerbe fullad, amikor sok-sok pénzeszsákkal Amerikából hazafelé tart, hogy megmentse Magyarországot. Vagy visszavonultan él a világtól és őrzi a juhokat, vagy éppen hegyi szellemként járja a Hargita hegyeit.
Petőfi Sándor haláláról és eltűnéséről számos, egymásnak ellentmondó vita, feltételezés és körültekintő tudományos vizsgálat született, de ezek máig nem adtak megnyugtató választ, hiszen senki nem látta őt meghalni, és senki nem tudja, hová temették. Földi maradványait sem Erdélyben, sem Szibériában nem találták meg. Petőfi eltűnése a magyar történelem megoldatlan rejtélye marad örök időkre, ami teret nyitott a fikciónak, a legendáknak és a népmeséknek.
„S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ” – mondja mindezt Petőfi a Kerényi Frigyesnek címzett 9. úti levelében a legnagyobb németek egyikéről, Goethéről, kinek bár „gyémánt volt a feje, de szíve békasó”, s mi még annál is rosszabb, nedves, puha agyag, mely talán nem is állhatna távolabb lánglelkű költőnk lényétől.
A bordalok keresése közben gyakorlatilag újra fölfedeztem magamnak Petőfit. Az ember először az iskolában tanulja meg a kötelező köröket, de ha utána nem foglalkozik vele, akkor elfelejti. Újra belemerültem Petőfi költészetébe, hiszen nem úgy kerestem, hogy csak a borverseket olvastam el, hanem az összeset. Ez tudatos szemlélődés volt, s azóta is megjelennek a Ghymes-lemezeken a megzenésített versei. A bicentenárium tiszteletére ezeket a kész megzenésített verseket összeraktam, és írtam újakat is. Így született meg az összefoglaló új album.
Szemtelen kifakadások, bosszút lihegő atyafiak és illojális törekvések – főként ezek jellemezték a Bulyovszkyné Szilágyi Lilla és Komlóssy Ida rivalizálása köré szerveződő sajtóorgánumok jó szándékú törekvéseit. De mit ér a színészkedés, ha nincs mellette egy kis vérpezsdítő versengés? És képzeljük el, milyen lenne az a kritika, ahol a daliás férfiak nem fegyverkészen állnának egy-egy hölgyemény védelmében.
Petőfi 1847. július 8-án indult tovább Bejéről. Tompától elbúcsúzva a Sajó völgyében haladt dél felé, és félnapos miskolci megállót követően másnap Sárospatakig kívánt eljutni. E napok leghitelesebb krónikása maga a költő: „Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a collegiumba… telt poharak és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.”
Ki és hol látta utoljára a hazáját hűen szerető Petőfi Sándort? Mi történt a híres nemzeti költővel a segesvári csata után? Lehet-e bármit biztosan állítani a kétszáz éve született Petőfiről? Ilyen kérdések sorozata ösztökélte arra a Helyőrség.ma irodalmi portál csapatát, hogy elutazzon Erdélybe, és utánakérdezzen, mi igaz a Petőfi Sándor eltűnését övezte fantazmagóriákból, vagy legalább is azt, hogy mit őrzött meg a helyi emlékezet az 1849-es események kapcsán.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.