Ha az ember Dunaszerdahely főterén sétálva megáll a Lipcsei György szobrászművész 1848– 49-es szabadságharc tiszteletére 1995-ben felállított, fekete gránitból készült emlékműve előtt, óhatatlanul azokra a csallóközi és más felvidéki magyar és nem magyar szabadságharcosokra kell gondolnia, akik Kossuth Lajos és a haza hívó szavának engedve, a hozzátartozók aggodalmai ellenére, szemben az idegen elnyomással, úgy döntöttek, harcba szállnak hazájuk megmentéséért és a szabadságáért.
A magasból bölcs tekintettel messze néző, összetört szárnyú turulmadarat tartó, a lelkekből fakadó szabadságlánggal díszített emlékmű előtt érdemes néhány perc erejéig elméláznunk azon is, mi késztette egykoron az itt élő eleinket arra, hogy a hazaszeretet jegyében, akár életüket kockáztatva, e felföldi tájakon a szlovák és német (Zipser) honfi társaikkal együtt szálljanak síkra, s harcoljanak a szabadság kivívásáért.
Az 1848–49-es szabadságharcról szóló ünnepi megemlékezésekben egyre gyakrabban esik szó a mintegy 40 000 szlovák anyanyelvű korabeli szlovák honfi társunkról is, akik (bármennyire igyekszik létüket letagadni a szlovák történetírás) honvédként ugyanúgy a szabadságharc hőseinek számítanak, mint más nemzetiségű felkelőtársaik. Történészi megállapítás, hogy a szabadságharc felvidéki csatáiban azok a zászlóaljak, ahol szlovákok is harcoltak, a szabadságharc legjobb alakulatai közé tartoztak. Jelentős részben szlovákokból állt a pozsonyi 4. honvéd zászlóalj és a kassai 9. honvéd zászlóalj. Damjanich híres veressapkás rohamcsapata – szintén magyar és szlovák önkéntesekből állt. A pozsonyi születésű Aulich Lajos ezredében és a pozsonyi 2. Sándor gyalogezred soraiban is jelentős számban találunk szlovák katonákat. Wysocki Lengyel Légiója szintén számos szlovák önkéntest fogadott, akik mind saját népük szabadságáért küzdöttek. Külön tisztelettel kell emlékeznünk a 3. zászlóalj szlovák újonc katonáira, akik Branyiszkónál tettek véres vizsgát hősiességből és hazaszeretetből, egy nyitrai szlovák piarista szerzetes, Imrich Polesny (Erdős Imre) lelkierőt adó bátorításával.
Hős eleink tudták, hogy közös ügyért, a szent szabadság védelméért indulnak harcba, s azt is, hogy a szabadság ügye megtanítja őket legyőzni saját félelmeiket és esetleges, a másik nemzetiséggel szembeni előítéleteiket is. Az erő, amely az összefogásra késztette eleinket, nem annyira a közös ellenség iránti gyűlöletből, mint inkább a közös érdek felismeréséből fakadt. Annak felismeréséből, hogy itt az idő szembeszállni a zsarnoksággal, mert megelégelték az örökös hátrálást, a másodrangú állampolgári megaláztatást, s hogy saját hazájuk minden értéke idegen akaratot kiszolgáló érdekek prédájává váljon. Saját kezükbe akarták venni önnön sorsuk, ügyeik megtervezését és intézését.
Így történt, hogy az eleddig a zárda csöndjében élő piarista szerzetest, Polesny (Erdős) Imrét és felvidéki társait rövid idő elteltével már ott találjuk a Branyiszkói-hágó bevételéért hősiesen küzdő katonák között, élükön a hős lelkű szerzetessel.
Velük együtt százak és ezrek indultak harcolni a szabadság piros-fehér-zöld színekben kibomló zászlói alá. A „Tótok hercegének” nevezett Beniczky Lajos honvédezredes, bányavidéki kormánybiztos hívó szavára a szlovák nép csapatostól özönlött a honvédseregbe. Olyannyira, hogy egy innen származó korabeli osztrák jelentés szerint: „a falvak népe mind elment Kossuth zászlói alá, odahaza csak az öregek és gyermekek maradtak.”
Ne feledjük, százak és ezrek voltak olyanok is, akiknek azt súgták fülükbe, „ne menjetek!”, „ne tegyétek!”, „ez nem a mi ügyünk, ne ártsuk bele magunkat, hallgassunk inkább a császár tiltó szavára!”. A tiltással járó veszélyek és lelki gátak legyőzéséhez további két olyan csodálatos emberi tulajdonságra volt szükség, amely végül hőssé avatta „negyvennyolcas” eleinket, s melyek segítségével mindkét esetben Istentől kaptak erőt nehéz döntésük meghozatalához. A hitre, mely minden kicsinyhitűséget le tud győzni, és a bátorságra, amely tabukat tud ledönteni és mely segít a félelmet tenni akarásra váltani. A bátor embert arról lehet felismerni, hogy cselekszik – mondja egy régi bölcsesség. 1848–49 hősei bátran cselekedtek akkor is, amikor mások erre gondolni sem mertek, amikor leintették, megfenyegették, kigúnyolták vagy feljelentették őket. Hitték, hogy a nemzet sorsa most az ő döntésüktől, bátorságuktól és tetteiktől függ, mert tisztában voltak azzal, hogy mindennél fontosabb cél az oly forrón vágyott szabadság kivívása.
Bátorságukhoz hitre volt szükségük, hogy tudatosítsák, az égi és a földi haza egyetlen pontban ér össze egymással, ez a pont pedig a szülőföld szeretete. Szerették égi és földi hazájukat. Tudták, hogy a haza, a szülőföld olyan örök értéket jelent, melyért felelősséggel tartoznak a múlt és a jövő, őseik és utódaik irányában éppúgy, mint Istenük előtt. Hitték, hogy a hazaszeretet a felebaráti szeretet legmagasabb foka. Mert nincs virtuális, csak valóságos haza, mely ott rejtőzik bennünk, a minket körülvevő tájban, családjainkban és honfi társainkban, őseink emlékében s azok lelki-szellemi hagyatékában, a hitben és anyanyelvben – kultúránk nyelvi, szellemi, tárgyi emlékeiben. Mindezért éreztek felelősséget az 1848–49-es szabadságharcot vállaló hős eleink, köztük a Zoboraljáról származó magyar mártír politikus, Esterházy János dédapja, Jeszenák János is (akit Kossuth Lajos 1848-ban Nyitra vármegye teljhatalmú kormánybiztosává nevezett ki, s akit ezért 1849 októberében Budapesten Haynau kivégeztetett).
Kötelességünk, hogy 1848– 49 dicső emlékezetét fenntartsuk és továbbadjuk! Hőseik példája kell, hogy segítsen bennünket annak felismerésében, hogy az együtt megélt és megharcolt közös múlt nemcsak emlékeink múzeumába való, hanem mai közös küzdelmeinkhez és a jövőben reánk váró próbatételek kiállásához is reményt ad és erősít bennünket!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
