Reisinger János: Petőfi költői öröksége

2023. március 27., 08:44
Keszthelyi György: Petőfi Sándor

1847. március 15.

Fejezetünk címe nem elírás. A következő év március idusát, közepét még előre nem láthatta senki, ez év e napján viszont Emich Gusztáv kiadó és könyvkereskedő 30 legnagyobb oktáv formájú ívben, 537. lapján az Egy gondolat bánt engemet záróversével, kemény, erős és simított velinpapíron, egy kötetben, a költő acélba metszett képével megjelentette Petőfi Sándor Összes Költeményeit. Az eddigi kiadók annyi silány ponyvafüzete után ezt a kiadást valóban ünnepivé tették. A belső címlap hátlapján az 1847. január 1-jei vers, a Szabadság, szerelem! mottóul választott sorai álltak. A következő lapon pedig az ajánlás:

 

Tisztelet és szeretet
jeléül
Vörösmartynak
ajánlva
a szerző által.

 

A pesti sajtó azonnal válaszolt. A Honderű ízléstelenül élcelődik. A Szépirodalmi Szemle nagyképű akadékoskodással támadja. A Pesti Divatlap agyonhallgatja egykori munkatársát. Az Életképek főmunkatársáról hírverésszerűen, de igazságra ráhibázva állítja: „még nem jelent meg magyar könyv oly pazar pompával”.

A megjelenés másnapján a Nemzeti Körben is estélyt tartottak. Szónokolt Kazinczy Gábor és – rekedtsége ellenére – Vörösmarty, aki azután közkívánatra elmondta Az országháza című versét. Majd Petőfi következett A nép nevében, a Dalaim és egy harmadik költeménye elmondásával (erről nem maradt följegyzés). Ezután Egressy Gábor oly nagy hatással mondta el Az őrült című Petőfi-költeményt, hogy ismételtetni akarták (az idő éjjeli előrehaladására való tekintettel azonban ennek a kívánságnak nem tett eleget). A fővárosiak mellett vidéki résztvevők is nagy számban jelen voltak a teremben.

Szelestey László az Életképek március 20-ai számában ezt írta az alkalomról:

„Mit írjak Petőfiről? hogy meg ne sértsem írói tehetségem korlátoltsága által azon isteni érzelem magasztosságát, mely iránta lelkemben él! Petőfi! nagy eszmék vannak e névhez csatolva, melyek mint igaz gyöngyök hullámozzák át a világot, melyet ő hatalmas lángesze által nekünk alkotott. Hol állunk most a múlt időkhöz képest? Azon időkhöz, midőn nagyján idegen tengerből szedtük a gyöngyöket, idegen kertből nemesítettünk virágokat, idegen honból szívtunk levegőt, lelkesedést a művészetnek? Ki adott, uraim, költészetünknek saját nemzeti bélyeget? Ki vezetett el nagyrészt az émelygős külízléstől? ki tekintett be a nép életébe, hogy örömeink és fájdalmaink szavakat adjon, s az isteni szikra hatalma által fölemelje a hangot, melyet ők értenek, s az érzést, melyet ők érzenek? Oh uraim, ne hagyjátok elmondanom: érdemeinek leírásával csak sérteném azok nagyságát. Ti, kik értitek s felfogni bírjátok, jól tudjátok, ki ő? Vigyázzatok, s látni fogjátok, ki fog lenni még!

Akik vidékről jelen voltak, vetekedve siettek megismerni Petőfit és átölelni: e perc egy életboldogságot ért.”

 

Minderről pedig ma aligha tudnánk, ha Frankenburg Adolf nem örökítette volna meg a Koszorú 1880. IV. számának 195–197. lapján, s Hatvany Lajos ne tette volna közzé az Így élt Petőfi II. kötetének 76. lapján.

A kötet fogadtatása?

Háromezer példány jelent meg. (Petőfi 500 forintot kapott érte, a Hazánk című lapban is dolgozott, azért évi 180 forintot kapott.) A kötet, úgy látszik, jól fogyhatott, az év közepén Emichnek örökáron eladta 1847-ig írt verseit három részletben fizetendő, 1500 forintért.

Szabadság, szerelem…

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

 (Pest, 1847. január 1.)

 

Petőfi magyar költői példaképei

Petőfi nem rendelkezett oly gazdag névsorral, mint Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila. Igaz, ez utóbbiak is csupán három-négy jeles elődöt tartottak számon költészetünkből. Arany János Zrínyit, Katona Józsefet, Ady Petőfit és Vajdát, Babits Vörösmartyt, Aranyt, Komjáthy Jenőt stb. Ez a névsor Petőfinél: Gvadányi József, Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty.

Gvadányit – ezt a napjainkra már teljesen elfelejtett poétát – ízes magyar nyelvéért becsülte. Olvassuk csak:

 

A régi jó Gvadányi

Kegyelmednek már rég pihen a pennája,
Kegyelmednek régen megnyílt a sír szája,
Hol békességgel a föltámadást várja,
De még most is kedves nekem a munkája.

Nincs abban sok cifra poétai szépség,
De vagyon annál több igaz magyar épség,
S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,
Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

Sok számos poéta vagyon mostanában,
Fogyasztják a tintát nagy Magyarországban
Sokan, de nem írnak úgy, mint hajdanában
A kegyelmetek jó régi világában.

Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet?
Beszédjek, nem tudni, magyar-e vagy német?
Magyar konstrukció végkép elenyészett,
S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet.

Szomorú dolog ez s valóságos csúfság;
Gyötri lelkeiket gyalázatos hívság,
Hívságtól üldözve a kalamust fogják,
S édes anyánk nelvét szörnyen megrongálják.

Illendőképen aki nem tud beszélni
És fundamentomos magyarsággal élni,
Ki kellene minden olyat küszöbölni,
Nem kellene hagyni magyar nyelvet ölni.

Ha kegyelmed mostan sírból föltámadna,
S ilyen magyarságot könyvekből olvasna:
Élni, jól tudom, hogy nem igen kívánna,
De halottaihoz újra visszaszállna.

Nyugodjék kegyelmed csendes békességgel!
Appetitusomat ha korcs magyarok el-
Rontják: mulatok a kegyelmed könyvével,
Könyvének igaz magyar beszédjével.

 Pest, 1844. július–augusztus

 

Egyszerre költői és humoros nyelvi remeklés, mint a Hírös város az Aafődön Kecskemét vagy épp a Csokonai. Magáért beszélő költemény, mely egyszerre díjazza a régebbi magyar irodalom észszerűségre törekvését és bírálja vele közvetetten a korabeli keresettségét, kimódoltságát. Mindenképpen üde színfolt Petőfi lírájában.

Csokonaitól magatartást, fellépést, a nyelv még bátrabb kezdését tanulta el. Róla szóló anekdotikus versén kívül egyébként csak a Tompa Mihályhoz egyik sorában említi.

 

Csokonai

Egy kálomista pap s Csokonai
Egymásnak voltak jóbarátai.
Kilódul egyszer Debrecenből
S a jóbarát előtt megáll,
S: ihatnám, pajtás! így kiált föl
Csokonai Vitéz Mihály.

 

„No, ha ihatnál, hát majd ihatol,
Akad még bor számodra valahol,
Ha máshol nem, tehát pincémben;
Ottan nem egy hordó bor áll,”
Szólott a pap, s leballag véle
Csokonai Vitéz Mihály.

 

„Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap,
Amint egy hordóból dugaszt kikap;
„Szaladj csapért! ott fönn felejtém;
Szaladj öcsém, de meg ne állj!”
És fölrohan lóhalálában
Csokonai Vitéz Mihály.

 

A likra tette tenyerét a pap;
Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap,
S a csap nem jött, és a pap morgott:
„De mi az ördögöt csinál,
Hol a pokolba’ marad az a
Csokonai Vitéz Mihály?”

 

Tovább nem győzte várni a csapot,
Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,)
Fölmén a pincéből a házba,
De ott fönn senkit nem talál.
Csak késő este érkezett meg
Csokonai Vitéz Mihály.

 

Hát a dologban ez volt az egész:
Kereste ott fönn a csapot Vitéz,
Zeget-zugot kikutat érte,
De csak nem jön rá, hogy hol áll?
És így csapért szomszédba mégyen
Csokonai Vitéz Mihály.

 

A szomszédban valami lakzi volt.
Elébe hoztak ételt és italt;
És ím az étel és bor mellett
És a zenének hanginál
Csapot, papot, mindent felejtett
Csokonai Vitéz Mihály.

 

(Pest, 1844. november)

 

Kölcsey viszont nagy súllyal van jelen a Nagykárolyban című, meghatározó versében, mely Petőfi sok-sok beteljesült próféciája között az orosz kancsuka rettenetes fenyítőeszközét helyezi kilátásba a magyarság számára – ez 1849 júniusától be is következett a cári haderő bevetésével.

A verset a cenzúra többször kihagyatta a Petőfi-kiadásokból, több romániai változatról tudunk, melyekben soha nem jelent meg. Hogy a magyar népet helóta népnek nevezi, vagyis mindig mindenkit kiszolgáló talpnyaló nemzetnek, több más versével együtt ellene hangolta a hazai közvéleményt is. Ugyanakkor ez a költemény is legjellemzőbb alkotásai közé tartozik, befejezésében pedig az egyik legerősebb záradékot képezi.

 

Nagykárolyban

Hát e falak közt hangozának
Nagy szavaid, oh Kölcsey?…
Ti emberek, nem féltek: épen
E szent helyet ily nagy mértékben
Megszentségteleníteni?

Nem féltek-e, hogy sírgödréből
Kikél a megbántott halott?
Hogy sírgödréből ide jő el,
S – hogy hallgassatok – csontkezével
Szorítja össze torkotok?

Nem, ő a sírt el nem hagyandja;
De lenn, sírjában, nem hiszem,
Hogy könnyei ne omlanának
Éretted, te az aljasságnak
Sarába sűlyedt nemzetem!

Mily szolgaság, milyen hizelgés!
S mindig tovább mennek, tovább,
S ki legszebben hizelg, az boldog. –
Ha már kutyákká aljasodtok:
Miért nem jártok négykézláb?

Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyübb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme dijába’
Kezére bilincset, nyakába
Jármot, hátára kancsukát!

 Nagykároly, 1846. szeptember 7.

 

Vörösmarty hatását nem lehet eléggé eltúloznunk: külön s nem is rövid fejezetet szentelünk majd neki. S nem feledkezhetünk el az Arany Jánossal való emberi és költői barátságról sem, melyből fél tucat vers és több mint hatvan levél keletkezett.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)

Legfrissebb hírek
2024. február 21., 09:14
2024. február 20., 12:58
2024. február 20., 12:56
2024. február 20., 10:27
Legnézettebb