„Egy ember szól, de milliók nevében!”
Egy-egy mondásával nagyszerűen lehet jellemezni bárkit, akár pillanatokra, akár évszázadokra tartósítva. A nyelv csodálatosan tömörít és őriz. Ha az emberi történelem nagy mondásait összegyűjtenénk, nemcsak különböző tárgyköröket világítanának meg reflektorélességgel, de szerzőik arcélét is halhatatlanná tennék. Egy mondatba, akár egy szóba több minden belefér, semmint gondolnánk.
Ha Petőfitől nagy mondatot vagy mondatokat kellene választani, nem maradnánk tanácstalanságban. Hatalmas kijelentései vannak. Az első helyre közülük a címben jelzett verssorát állítanám:
Ugyan ki merné ma ezt és így kimondani? Ki teszi a kor ütőerére úgy a kezét, hogy biztonsággal állapíthatná meg pulzusát? Ki tudja ma kimondani milliók vágyát, fájdalmát és reményét? S ha igen, ha minden jelentős tollforgatónak és szólni vágyónak ez volt a titkos szándéka – hogy milliók érzését-gondolatát szólaltassa meg –, vajon miért oly szemérmesek, hogy ezt kimondani és ilyen nyíltan mégsem merték és merik?! A XX– XXI. század végletesen széttagolt világában nem inkább a következő megállapítást érezzük valóságosabbnak: „Akik ma beszélnek, azoknak nincs mondanivalójuk. Akiknek lenne, azok pedig némák.”
Petőfi hitt az egyetemes igazságban és annak kimondhatóságában. A lelkiismeret világosságában, valamint a kimondás lehetőségében, ami ugyanakkor kötelesség is. Úgy vélte, nem magáért emeli fel szavát, nem is csoportérdekekért. Még csak nem is egyetlenegy nemzetért. Aki a „világszabadság” szót megalkotta, úgy gondolta: valamennyi élő emberért bocsátkozik harcba. Ezért kezdte minden verssorát nagybetűvel, ezért tartott számadást év végén, és tervezett év elején, amikor születésének napja, december 31-e és keresztelésének ideje, január elseje köszöntött be. Ezért datálta is pontosan valamennyi költeményét. Szentnek tartotta a költészetet, mások megszólításának jogát, szentegyháznak mondta máskor, ahová azonban mezítlábasan is be lehet lépni.
Mi adta neki ezt a hitet? Az igazmondó költészetbe vetett hitét? Amiről azt hitte, hogy mozgósítani képes nagy tömegeket is? – ezt is kifejezte egy további halhatatlan mondásával:
Hitt a mindenkiben élő lelkiismeret igazságában, tisztaságában, erejében. Látta ugyan, hogy az emberek nem kellőképpen ápolják lelkiismeretüket, sokszor nem is örülnek puszta létének sem. Az Apostol legelején „kibérlett lelkiismeret”-ről beszélt. Talán tudta azt is, hogy valamikor Szókratész bögölynek nevezte, amit az állatok farkaik odacsapásával hessegetnek el, hogy ne alkalmatlankodjék, ne nyugtalanítsa őket. Mert örülhet-e hazugságra beállított lény az igazságnak? Mikor kérjük önmagunk leleplezését? Mikor szeretjük a keserű igazságokat a nekünk tetsző igazságok előtt, ahogy majd Babits mondja?
De honnan is volt mersze Petőfinek ilyeneket mondani a maga 26 és fél évnyi életével, kétévnyi házasságával és alig hétévnyi irodalmi közszereplésével? – erre is van egy nagy mondása:
Ő a ma mindenkire váró 70– 80 évet (a maga korában 40–50-et) sűrítette bele három évtizedet sem elérő kurta időbe. Való igaz, több minden történt e negyedszázad alatt, mint előtte évszázadokig. Magyarország nem volt, hanem lett ezekben az időkben, ahogy Széchenyi István szintén halhatatlanul a Hitelben kifejezte. Petőfi rohanása, száguldása hihetetlen, s még így, utólag visszanézve is elképzelhetetlen vállalkozásnak számít. Pedig megtörtént, és 856 költemény tanúskodik róla. Az elméleti fizika szerint egész Földünk belesűríthető egy pingponglabdába. Miért ne lehetne akkor belesűríteni egyetlen életműbe az egész emberiség addig létrehozott műveit? A pingponglabda tömény energia lenne, a Petőfi-életmű is robbanékony dinamit, s mivel máig nem sikerült ártalmatlanítani, érthető a sokszor óvatos megközelítések sora. „Ki mer szemével farkasszemet nézni? Ki meri látni, ki meri idézni az igazi arcát?” – Babitsnak a születése centenáriumára írott versét kezdő kérdések ma is mélységesen időszerűek.
Ezek után egészen mellékes, mikor írta le fentebbi három mondását. A pontosság kedvéért azonban jelezzük a körülményeket. Ezek sem tanulság nélküliek.
Az elsőt A nemzetgyűléshez című versében (1848. július 4.), a másodikat a Vörösmartyval folytatott vitájában (1848. augusztus–szeptember), a harmadikat Összes verseinek 1847 eleji kiadása előszavában.
„Alkalmi” mondatok voltak tehát, erős hatások kikényszerítésére. Petőfi Sándor nem jutott be abba a nemzetgyűlésbe, amely létre sem jöhetett volna, ha ő március 15-ével elő nem készítette volna. Miközben vonultak egymás után a terembe az országos képviselők, a küszöbön kívül rekedt költő mondja a százaknak, hogy ő milliók nevében emel szót.
Azután: szellemi apjával került ellentétbe egy országgyűlési újoncozásról szóló szavazás nyomán, azzal a Vörösmarty Mihállyal, akinek volt helye az országgyűlés soraiban, aki Petőfit néhány éve felfedezte, pályáját egyengette, akinek mint idősebbnek mély hálával tartozott. Ez az összeütközés azonban hatalmas verset csiholt ki belőle, a Vörösmartyhoz címűt, amelynek kezdő sorai már nagy vihar előszelét sejtetik:
Ami pedig száguldását illeti, amelyet a korai Jövendöléstől az Egy gondolat bánt engemet…-en át a Szörnyű időig jó néhány költeményében jelzett, látnoki élességgel, neki ez a kevés idő adatott, mint nemzedéktársai közül Lermontovnak, bár ebbe a kevés időbe sokkal több fért bele, mint másoknál kétszer-háromszor annyiba. Ítéletnek nem lehet itt helye. A tényt állapíthatjuk meg, és a tényekből kibontakozó valóságot értékelhetjük.
Annyi azonban bizonyos: kevés költőnél fedte egymást ennyire szó és tett, kifejezés és élet.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. január 18-i számában)
Bizony, 1830-ban még ilyen nagy mértékű lelkesedés övezte a vízkereszttől húshagyókeddig, a nagyböjt kezdetéig tartó farsangi időszakot, mely egyben a pompázatos bálok korszakát is jelentette. S hogy hol vannak ma a díszes báltermek, az egyenesen Párizsból érkező szebbnél szebb toalettek és az akár hajnalig is vígan muzsikáló zenészek?
Petőfi a rég várt találkozást terjedelmes versben (Tompa Mihálynál) örökítette meg. A Bején eltöltött napok jellemzik tán legékesebben a két költő kapcsolatát. Noha barátságuk korábban sem volt zavartalan, ám összezörrenéseik mindig gyorsan elsimultak. A két élénk szellem – már csak természetük különbözősége okán is – mindig készen állt arra, hogy ellentmondjon a másiknak. Ezúttal sem volt ez másként. Az extrovertált Petőfi egyik ismerősének Tompáról mint magával meghasonlott, borongós kedvű emberről, részvéttel beszélt. „Ki akartam misanthrópiájából gyógyítani – mondta –, de nem
Mint már többször esett szó róla, Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja volt. Színes egyénisége és a korabeli rocksztár öltözete mellett azonban a nemzeti divatról sem feledkezett meg. A fennmaradt feljegyzések a lila frakkos összeállításon túl Bocskai-öltönyéről és a híres fehér ingéről is szólnak. De vajon Petőfi Bocskai-ruhában volt-e a nagy napon, s miért hordtak a honvédek kávébarna színű, piros zsinóros atillát? Mi is a „svarcgelb” és volt-e ruházati különbség a honvéd hadsereg régi és új sorozású katonái között? A második részben ennek járunk utána.
2023 egy különleges és zsúfolt jubileumi évnek számít, hiszen amellett, hogy kétszáz éve született Petőfi Sándor és Madách Imre, Kölcsey Ferenc Hymnus című versének 200. évfordulóját is idén ünnepeljük.
A Himnusz bicentenáriuma most újból reflektorfénybe állította eddig is figyelemre méltó költőnket, akinek verseit és kéziratait az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) őrzi. A nemzeti könyvtár a második világháborút követően tudatosan törekedett a hagyaték megszerzésére, így azóta két jelentős kézirategység van a birtokában: a versek tisztázata, 123 lapnyi szöveg és
Azt mondják a szakértők, hogy a Himnusz verselése szimultán: az időmértékes sorokba belehallatszik a 4/3 és a 3/3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. Ez a megállapítás nagyon szépen hangzik, de csak akkor érvényes igazán, ha a mai átírást elvetve, az eredeti kéziratot tesszük vizsgálatunk tárgyává. Abban ugyanis a névelők mellett mindig egy hiányjel (’) is található, miáltal az „a” – eredetileg „az” – megnyúlik, ami javára válik a trocheusoknak.
Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja is volt. Öltözködéséről számos feljegyzések láttak napvilágot. Legtöbbjük arról tesz tanúbizonyságot, hogy Petőfi rendkívül színes egyéniség volt, kedvenc öltözékében úgy festett, mint egy korabeli rocksztár. A sárga nyakkendővel és sárga mellénnyel megbolondított lila frakkos összeállításról még pályatársai, köztük egykori barátja, Jókai Mór is beszámoltak. Hogy miért adta el mégis a szívének oly kedves lila frakkot? Az első részben öltözködésének fontos üzenetével és a lila frakk mítoszával is foglalkozunk.
A színészkedés sosem volt könnyű mesterség – egy akadályok és ármánykodás övezte világ ez, amelyben főként a megfelelő kapcsolati háló, illetve a jól megválasztott karrierépítési stratégiák határozzák meg, hogy miként és meddig jut el egy színművész. Legalábbis a 19. század színésznői között minden bizonnyal erre a szilárd meggyőződésre alapult a legtöbb életpálya.
1929-ben Deák Imre kutató megtalálja a bécsi Állami Levéltárban August von Heydte báró 1854-es jelentését az 1849. július 31-én zajlott fehéregyházi csatáról és az általa Petőfinek nézett személy holttestének leírásáról, azt saját fordításában közzé is teszik (1) (a jelentés eredeti német szövege mindmáig közöletlen). Ebben szó van arról, hogy a Petőfinek nézett holttest a „Landstraße” melletti „Sprigbrunnen”-nél (szökőkútnál, szökőforrásnál) feküdt. Alább azt járom körül, melyik „Landstraße”-n is járt pontosan Heydte.