„Egy ember szól, de milliók nevében!”
Egy-egy mondásával nagyszerűen lehet jellemezni bárkit, akár pillanatokra, akár évszázadokra tartósítva. A nyelv csodálatosan tömörít és őriz. Ha az emberi történelem nagy mondásait összegyűjtenénk, nemcsak különböző tárgyköröket világítanának meg reflektorélességgel, de szerzőik arcélét is halhatatlanná tennék. Egy mondatba, akár egy szóba több minden belefér, semmint gondolnánk.
Ha Petőfitől nagy mondatot vagy mondatokat kellene választani, nem maradnánk tanácstalanságban. Hatalmas kijelentései vannak. Az első helyre közülük a címben jelzett verssorát állítanám:
„Egy ember szól, de milliók nevében!”
Ugyan ki merné ma ezt és így kimondani? Ki teszi a kor ütőerére úgy a kezét, hogy biztonsággal állapíthatná meg pulzusát? Ki tudja ma kimondani milliók vágyát, fájdalmát és reményét? S ha igen, ha minden jelentős tollforgatónak és szólni vágyónak ez volt a titkos szándéka – hogy milliók érzését-gondolatát szólaltassa meg –, vajon miért oly szemérmesek, hogy ezt kimondani és ilyen nyíltan mégsem merték és merik?! A XX– XXI. század végletesen széttagolt világában nem inkább a következő megállapítást érezzük valóságosabbnak: „Akik ma beszélnek, azoknak nincs mondanivalójuk. Akiknek lenne, azok pedig némák.”
Petőfi hitt az egyetemes igazságban és annak kimondhatóságában. A lelkiismeret világosságában, valamint a kimondás lehetőségében, ami ugyanakkor kötelesség is. Úgy vélte, nem magáért emeli fel szavát, nem is csoportérdekekért. Még csak nem is egyetlenegy nemzetért. Aki a „világszabadság” szót megalkotta, úgy gondolta: valamennyi élő emberért bocsátkozik harcba. Ezért kezdte minden verssorát nagybetűvel, ezért tartott számadást év végén, és tervezett év elején, amikor születésének napja, december 31-e és keresztelésének ideje, január elseje köszöntött be. Ezért datálta is pontosan valamennyi költeményét. Szentnek tartotta a költészetet, mások megszólításának jogát, szentegyháznak mondta máskor, ahová azonban mezítlábasan is be lehet lépni.
Mi adta neki ezt a hitet? Az igazmondó költészetbe vetett hitét? Amiről azt hitte, hogy mozgósítani képes nagy tömegeket is? – ezt is kifejezte egy további halhatatlan mondásával:
„Én magammal akarok békében élni, és nem a világgal!”
Hitt a mindenkiben élő lelkiismeret igazságában, tisztaságában, erejében. Látta ugyan, hogy az emberek nem kellőképpen ápolják lelkiismeretüket, sokszor nem is örülnek puszta létének sem. Az Apostol legelején „kibérlett lelkiismeret”-ről beszélt. Talán tudta azt is, hogy valamikor Szókratész bögölynek nevezte, amit az állatok farkaik odacsapásával hessegetnek el, hogy ne alkalmatlankodjék, ne nyugtalanítsa őket. Mert örülhet-e hazugságra beállított lény az igazságnak? Mikor kérjük önmagunk leleplezését? Mikor szeretjük a keserű igazságokat a nekünk tetsző igazságok előtt, ahogy majd Babits mondja?
De honnan is volt mersze Petőfinek ilyeneket mondani a maga 26 és fél évnyi életével, kétévnyi házasságával és alig hétévnyi irodalmi közszereplésével? – erre is van egy nagy mondása:
„Nekem költőileg kell az életúton végigrohannom!”
Ő a ma mindenkire váró 70– 80 évet (a maga korában 40–50-et) sűrítette bele három évtizedet sem elérő kurta időbe. Való igaz, több minden történt e negyedszázad alatt, mint előtte évszázadokig. Magyarország nem volt, hanem lett ezekben az időkben, ahogy Széchenyi István szintén halhatatlanul a Hitelben kifejezte. Petőfi rohanása, száguldása hihetetlen, s még így, utólag visszanézve is elképzelhetetlen vállalkozásnak számít. Pedig megtörtént, és 856 költemény tanúskodik róla. Az elméleti fizika szerint egész Földünk belesűríthető egy pingponglabdába. Miért ne lehetne akkor belesűríteni egyetlen életműbe az egész emberiség addig létrehozott műveit? A pingponglabda tömény energia lenne, a Petőfi-életmű is robbanékony dinamit, s mivel máig nem sikerült ártalmatlanítani, érthető a sokszor óvatos megközelítések sora. „Ki mer szemével farkasszemet nézni? Ki meri látni, ki meri idézni az igazi arcát?” – Babitsnak a születése centenáriumára írott versét kezdő kérdések ma is mélységesen időszerűek.
Ezek után egészen mellékes, mikor írta le fentebbi három mondását. A pontosság kedvéért azonban jelezzük a körülményeket. Ezek sem tanulság nélküliek.
Az elsőt A nemzetgyűléshez című versében (1848. július 4.), a másodikat a Vörösmartyval folytatott vitájában (1848. augusztus–szeptember), a harmadikat Összes verseinek 1847 eleji kiadása előszavában.
„Alkalmi” mondatok voltak tehát, erős hatások kikényszerítésére. Petőfi Sándor nem jutott be abba a nemzetgyűlésbe, amely létre sem jöhetett volna, ha ő március 15-ével elő nem készítette volna. Miközben vonultak egymás után a terembe az országos képviselők, a küszöbön kívül rekedt költő mondja a százaknak, hogy ő milliók nevében emel szót.
Azután: szellemi apjával került ellentétbe egy országgyűlési újoncozásról szóló szavazás nyomán, azzal a Vörösmarty Mihállyal, akinek volt helye az országgyűlés soraiban, aki Petőfit néhány éve felfedezte, pályáját egyengette, akinek mint idősebbnek mély hálával tartozott. Ez az összeütközés azonban hatalmas verset csiholt ki belőle, a Vörösmartyhoz címűt, amelynek kezdő sorai már nagy vihar előszelét sejtetik:
Hallgassak-e, mivel szeretlek,
Miként atyámat szeretem?
Hallgassak-e, mert teneked sem
Fáj majd ugy a szó, mint nekem?…
(1848. aug. 22.)
Ami pedig száguldását illeti, amelyet a korai Jövendöléstől az Egy gondolat bánt engemet…-en át a Szörnyű időig jó néhány költeményében jelzett, látnoki élességgel, neki ez a kevés idő adatott, mint nemzedéktársai közül Lermontovnak, bár ebbe a kevés időbe sokkal több fért bele, mint másoknál kétszer-háromszor annyiba. Ítéletnek nem lehet itt helye. A tényt állapíthatjuk meg, és a tényekből kibontakozó valóságot értékelhetjük.
Annyi azonban bizonyos: kevés költőnél fedte egymást ennyire szó és tett, kifejezés és élet.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. január 18-i számában)
