Cseke Péter: „Bűntelenül nem lehet megismerni”* – a Páskándi-líra recepciótörténetéből

2021. október 18., 11:00

Páskándi Gézának a tíz év költői termését egybegyűjtő Holdbumerángját (1966) Magyarországon nem hozták forgalomba, csak az ugyanazon évben megjelent Tündérek szakácskönyve című verses mesekönyvét. Jóllehet Szakolczay Lajos ebben is felfedezi Páskándi lírájának értékeit – „a legjobb gyermekkönyvek egyikével, Weöres Bóbitájával vetekedik” –, e „fájdalomdíj” nem volt gyógyír Páskándi számára. Merthogy a miskolci Napjaink mint a „fiatal romániai magyar költők” egyikét mutatta be őt.

Páskándi Géza a Szép versek 1985-ös antológiájában

A minden valódi irodalmi értéket számontartó Ilia Mihály is csak hallomásból tudott a „nagy intellektusú lírikus” harmadik kötetéről. Olvasónaplójában nem azért ír Páskándi elbeszéléskötetéről, mert véletlenül az eljutott hozzá, hanem azért, mert „ennek a föltűnően széles érdeklődésű írónak minden műfajban van figyelemre méltó munkája”. Költőként ismerte meg, annak tartja, de örömmel ismerte fel, hogy „a prózája, amely szinte a versekkel együtt született, költészetével egyenrangúvá lépett elő” [1] .

Hogy mire figyelt fel az Erdélyben születő irodalommal a helyszínen ismerkedő Szakolczay? „A szavakkal való játszadozás (»a mű oka, a tű foka«), a nyelvi leleményesség Páskándi Géza költészetét olyan színessé teszi, hogy az olvasó ebben az irodalmi nyelvtörőkre emlékeztető környezetben önkéntelenül is magába szívja – ezeknek a nem éppen könnyű gondolati verseknek – a hétköznapi életben soha egymás mellett nem használt szófűzéseit, gondolattársításait. Mert mit is kezdhetne a lírában még nem eléggé kiművelt olvasó a »Téboly elefánt-füle« s a »gyöngy-logika-fogsor« vagy a több ehhez hasonló, összetéveszthetetlenül páskándis szóképpel, ha nem lenne meg a vers zenéjének az a varázsa, mely ezeket a fülnek idegenül hangzó – csak valahol a tudat alatt összecsengő – egymás után rakott szavakat a költeményben érthetővé teszi.” [2]

Megmagyarázhatatlan, hogy Páskándi költészetéről miért nem esik szó – panaszolta a válogatott versek, a Túlélés kapuja [3] megjelenése után öt esztendővel ugyancsak Szakolczay Lajos. Mint a Szatmárnémetiben tartott Páskándi- és Szilágyi Domokos-rendezvények vissza-viszszatérő előadója, egyedül Láng Gusztáv „adósságtörlesztésére” tudott emlékeztetni. Sajnálattal állapította meg, hogy az érdemleges megközelítésnek (Páskándi Géza, a lírikus) nem volt folytatása. „Pedig a szombathelyi professzor – a költővel kapcsolatos, személyes jellegű emlékeit sem elhallgatva – igen pontosan határozta meg e nyugtalan, állandóan újításra kész szellem alkotói mechanizmusát, kivételes gondolatiságát. A Páskándi-versek »fordulata a költői kép a költői nyelv intellektuális lehetőségeinek kísérletező kitágításában áll elsősorban. A szemléleten, az érzéki-érzékelhető minduntalan átcsap bennük valaminő absztrakcióba; a tapasztalat és az őt általánosító gondolat együtt és egymásból születésének az élményét adják vissza.«” [4]

Élete végén – a Holmi szerkesztőségének küldött levelében – maga Páskándi is szóvá tette a kritikai fogadtatás esetlegességeit: igaz, hogy színműírói munkásságáról igen sokat írtak, de prózájáról és költészetéről annál kevesebbet. Ezt nem csupán a drámai műnem közösségi mivoltával járó jelenségnek fogta fel. „Az igazság az – írta –, hogy verseimet s prózám egy részét (beleértve természetesen eszszéimet is) elég sok értetlenség kísérte. Nemigen tudták, hová tegyék, hiányzott a stilisztikai érzékenység; fanyalgás vagy némaság helyettesítette, és persze: a történelmi háttér, a történelmi helyzetek lélektanának nem ismerete is közrejátszott.” [5]

Egyértelműen az 1989 végéig tartó romániai kitiltással magyarázható, hogy Erdélyben a Páskándi-recepció megszakadt, amire egyébként fentebbi levelében a költő is utal. A Páskándi életművével behatóan foglalkozó Borcsa János fontos kiadói eseménynek tartja ugyan a Túlélés kapuja megjelenését, ám „hazatérését” abban az értelemben megkésettnek tekinti, hogy „nem maga a költő kéretett fel még életében egy, az egész lírai művet újragondoló és rendszerező verseskönyv megalkotására”. Borcsa szerint az előzmény és minta a Tű foka (1972) lehetett volna, „amelyet különben a kísérlet okán is kitüntetett hely illet meg a korabeli egyetemes magyar költészetben. Ezt a véleményt erősítik meg az egykori kolozsvári kritikusi műhelyekben született értelmezések és értékelések mellett a kötet budapesti és újvidéki pozitív kritikai visszhangjai is.” [6]

A börtön utáni Páskándi-líra recepciótörténetében alighanem Földes Lászlót illeti meg az első hely. A Holdbumeráng beharangozója ma is kiérdemli figyelmünket. Szerinte ugyanis Páskándi modern verseiben „pogány kori nyelvemlékeink sejtelme” fedezhető fel. „A szavak etelközi gyökerei körül vájkál, és holnapi szógyököket farag belőlük. Ősi táltos-hangulatok robbanó-anyagából készít töltetet rakétáinak. A holdat bűvöli, és bumerángot hajít felé. Sokszor olyan a verse, mintha minden eleme az ösztönök halandzsájából állna, de mindig olyan, hogy valami egészen szerves áll össze belőle; egészében, értelemmel olykor alig fogható fel, de mindig több és több beleérzéssel valami mélyebben érthető rejlik mögötte a pusztán kimondottnál. […] Az ős-modern szertartások költője elveszett ember lenne, ha csak bánni tudna a nyelvvel. Ő nem is bánik vele: a véréből fakad fel. Költőink közül senkinél sem érzem ilyen lüktetően, mi az anyanyelv – az anyatej átlényegülése kifejezéssé.” [7]

Párbaj a valósággal – ezt a címet adta Láng Gusztáv a Holdbumerángról írt négyrészes tanulmányának. A költő első – már börtön előtti – kritikusa következetes programot fedez fel a Páskándi-líra börtön utáni „megszólalásában”: „feloldani, legyőzni a szavak közkeletű, személytelen jelentését, hogy csak sajátjaként, egyszeri értelemmel használhassa őket; hogy a néven nevezett fogalom a versben a maga egyetemes jelentésén kívül a megismerés személyes szenvedélyével is telítődjék, így teremtve meg tárgy és fogalom, egyéni és egyetemes feszültsége fölött egységüket”.

A Holdbumeráng kritikai fogadtatása még tartott, amikor az Utunk 1969. január 31-ei számában megjelenik Az örömrontó angyal című négyrészes Páskándi-poéma, amelyik két év múlva a Tű foka (1971) gyújtópontjában kapott helyet. Megelőzi az alcímként feltüntetett tintahal-effektus „hárítása” (a hasonló című regény első fejezete), követi – ugyancsak szöveg-őrként! – K. Jakab Antalnak az olvasóhoz szóló szövegértelmezése. „»Még a hitvány féreg is szembefordul a talppal, amely eltapossa, hát még...« – mondták a régiek. A hernyót vagy a gilisztát nyilván a nagyobb stílushatás kedvéért keverték bele a versbe; a »hát még« figyelmeztető felirata alatt ugyanis, az ellentét rácsai mögött, a fokozás ketreceiben ott lapultak már öt világrész nemesebb ragadozói, oroszlánok, párducok, tigrisek, bölények, sasok, készen arra, hogy adott jelre biológiai fegyverzetük teljes pompájában kitörjenek, és rávessék magukat a költő halálos ellenségeire. Ha kell, egy egész ellenséges világ-egyetemre. […] Az eredete szerint merőben szellemi természetű, égből kapott Örömrontó Angyal nem tartja méltóságán alulinak, hogy megtestesüléseiben – porszemként, légyként, hajszálként – akár szervetlenségig az anyaghoz tapadónak mutatkozzék, s nem riad vissza attól, hogy fenyegetéseit akár az undorig érzékletessé ne tegye. Ám a porszem, a légy, a hajszál, a pondrópötty stb. nem a nagyobb stílushatás (ti. nem valamiféle esztétikai görény-effektus) kedvéért kerül a versbe. Az Örömrontó Angyalnak a képszerűség határain belül végtelenül kicsinyre kell zsugorodnia, hogy föltárhassa lényegét: a semmit. Azt a semmit, ami pillanat és pillanat közé ékelődvén megtöri az idő folytonosságát; azt a semmit, amelyet csak betölt, de meg nem szüntet a vers lebegésében, a gondolattársításban az eszme vagy a rím logikája; azt a semmit, ami van: önmagunk és önmagunk között az eszméletben. Az öntudat semmijét. Minél inkább megközelíti vég nélküli szaporodásában, tehát vég nélküli osztódásában ezt a semmit az Örömrontó Angyal, annál több lesz kellemetlenkedő semmiségnél, annál kevésbé lesz alacsony bosszúnak kicsinyes eszköze, annál kevésbé lesz a bosszú eszköze.

»Minden lénynek Örömrontó Angyala vagyok én / Mint ahogy te önmagadnak Örömrontó Angyala vagy, ember.« Az Örömrontó Angyalt nem a költő uszítja ránk: az Örömrontó Angyal bennünk van. Angyal: mert eszmélésünk alapja; Örömrontó: mert megfizetteti velünk eszmélésünk árát: tárgy ként tüntet föl bennünket saját szemünkben, megfoszt a boldog azonosságtól azzal, hogy megajándékoz tudatával. »Szégyellje magát minden, ami megöl engem. Nem lehet büntetlenül megismerni« – e két mondat kupolája alatt ível a vers a sérelemtől a békéig, a bosszú kéjétől a filozófiáig.” [8[

A Túlélés kapuja versei egyértelművé teszik Szakolczay számára, hogy Páskándi költői életművében a Tű foka jelentette a fordulatot. Amikortól tudatosan a nyelv mondattani és alaktani lehetőségeinek a kihasználására törekedett. Az örömrontó angyal, amelyben „a nyelvet megbizseregtető lázadás szálai” futnak össze, Nagy László polifonikus hosszúénekének, A Zöld Angyalnak a világképét (1965) juttatja eszébe. „Ebben a fenyegető jóságban – írja elemzésében –, amely mitologikus önnemzéssel jött létre, mindig egy csöpp fekete is benne van – figyelmeztetésképpen: az elaluvó, önmagával túlságos békét kötő embert sokkal könnyebb az erdőbe vinni. A költő éber létre sarkallva (akárcsak Madách) a teremtő embert – ebbe a becsapatásba sosem nyugszik bele. […] Ha Lucifer szabadságra megy, kötelességünk mását önmagunkban megteremteni. »Isten közérzetébe furakszom, bebúvok én, beszököm én Isten létébe is önnön / Szünetében / Én Örömrontó Angyal élet, s halál forrásából itatom lebegésem / Én senkit meg nem ölök, tettem csak annyi: az öröm szárnyába két toll közé / Beengedek egy kis szomorkás, tar eget, beszabadítom a síró levegőt. / Minden Lénynek Örömrontó Angyala vagyok én / Mint ahogy te önmagadnak Örömrontó Angyala vagy, ember.« Nagy vers.” [9]

 

  • részlet a szerző megjelenés előtt álló, Beckett Erdélybe jön című kötetéből

Jegyzetek

1 Ilia Mihály: Páskándi Géza elbeszélései. Tiszatáj, 1969. 7. 674.

2 Szakolczay Lajos: Fiatal romániai magyar költők. Napjaink, 1968. 7.

3 Páskándi: Túlélés kapuja. Válogatott versek 1949–1994. Válogatta Szilágyi N. Zsuzsa. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1998.

4 Szakolczay Lajos: Páskándi Géza, a költő. Magyar Napló, 2003. 9. 34–35.

5 Páskándi: Levél a Holminak. Mennyire taksáljuk a holtak kritikáit a még élők fölött? Holmi, 1994. 8. 1240–1245.

6 Borcsa János: Páskándi Eredeti Palotája (f)elé. Páskándi Géza: Túlélés kapuja. Válogatott versek 1949–1994. Válogatta: Szilágyi N. Zsuzsa. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 1998.

7 Földes László: Páskándi Géza, Holdbumeráng. Utunk, 1967. 11.

8 K. Jakab Antal: Aréna. (Páskándi Géza: Az örömrontó angyal.) Utunk, 1969. 5.

9 Szakolczay Lajos: Páskándi Géza, a költő. Magyar Napló, 2003. 9. 34–35.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)

Erdély: 2021. szeptember, IV. évfolyam, 10. (40.) szám