A minden valódi irodalmi értéket számontartó Ilia Mihály is csak hallomásból tudott a „nagy intellektusú lírikus” harmadik kötetéről. Olvasónaplójában nem azért ír Páskándi elbeszéléskötetéről, mert véletlenül az eljutott hozzá, hanem azért, mert „ennek a föltűnően széles érdeklődésű írónak minden műfajban van figyelemre méltó munkája”. Költőként ismerte meg, annak tartja, de örömmel ismerte fel, hogy „a prózája, amely szinte a versekkel együtt született, költészetével egyenrangúvá lépett elő” [1] .
Hogy mire figyelt fel az Erdélyben születő irodalommal a helyszínen ismerkedő Szakolczay? „A szavakkal való játszadozás (»a mű oka, a tű foka«), a nyelvi leleményesség Páskándi Géza költészetét olyan színessé teszi, hogy az olvasó ebben az irodalmi nyelvtörőkre emlékeztető környezetben önkéntelenül is magába szívja – ezeknek a nem éppen könnyű gondolati verseknek – a hétköznapi életben soha egymás mellett nem használt szófűzéseit, gondolattársításait. Mert mit is kezdhetne a lírában még nem eléggé kiművelt olvasó a »Téboly elefánt-füle« s a »gyöngy-logika-fogsor« vagy a több ehhez hasonló, összetéveszthetetlenül páskándis szóképpel, ha nem lenne meg a vers zenéjének az a varázsa, mely ezeket a fülnek idegenül hangzó – csak valahol a tudat alatt összecsengő – egymás után rakott szavakat a költeményben érthetővé teszi.” [2]
Megmagyarázhatatlan, hogy Páskándi költészetéről miért nem esik szó – panaszolta a válogatott versek, a Túlélés kapuja [3] megjelenése után öt esztendővel ugyancsak Szakolczay Lajos. Mint a Szatmárnémetiben tartott Páskándi- és Szilágyi Domokos-rendezvények vissza-viszszatérő előadója, egyedül Láng Gusztáv „adósságtörlesztésére” tudott emlékeztetni. Sajnálattal állapította meg, hogy az érdemleges megközelítésnek (Páskándi Géza, a lírikus) nem volt folytatása. „Pedig a szombathelyi professzor – a költővel kapcsolatos, személyes jellegű emlékeit sem elhallgatva – igen pontosan határozta meg e nyugtalan, állandóan újításra kész szellem alkotói mechanizmusát, kivételes gondolatiságát. A Páskándi-versek »fordulata a költői kép a költői nyelv intellektuális lehetőségeinek kísérletező kitágításában áll elsősorban. A szemléleten, az érzéki-érzékelhető minduntalan átcsap bennük valaminő absztrakcióba; a tapasztalat és az őt általánosító gondolat együtt és egymásból születésének az élményét adják vissza.«” [4]
Élete végén – a Holmi szerkesztőségének küldött levelében – maga Páskándi is szóvá tette a kritikai fogadtatás esetlegességeit: igaz, hogy színműírói munkásságáról igen sokat írtak, de prózájáról és költészetéről annál kevesebbet. Ezt nem csupán a drámai műnem közösségi mivoltával járó jelenségnek fogta fel. „Az igazság az – írta –, hogy verseimet s prózám egy részét (beleértve természetesen eszszéimet is) elég sok értetlenség kísérte. Nemigen tudták, hová tegyék, hiányzott a stilisztikai érzékenység; fanyalgás vagy némaság helyettesítette, és persze: a történelmi háttér, a történelmi helyzetek lélektanának nem ismerete is közrejátszott.” [5]
Egyértelműen az 1989 végéig tartó romániai kitiltással magyarázható, hogy Erdélyben a Páskándi-recepció megszakadt, amire egyébként fentebbi levelében a költő is utal. A Páskándi életművével behatóan foglalkozó Borcsa János fontos kiadói eseménynek tartja ugyan a Túlélés kapuja megjelenését, ám „hazatérését” abban az értelemben megkésettnek tekinti, hogy „nem maga a költő kéretett fel még életében egy, az egész lírai művet újragondoló és rendszerező verseskönyv megalkotására”. Borcsa szerint az előzmény és minta a Tű foka (1972) lehetett volna, „amelyet különben a kísérlet okán is kitüntetett hely illet meg a korabeli egyetemes magyar költészetben. Ezt a véleményt erősítik meg az egykori kolozsvári kritikusi műhelyekben született értelmezések és értékelések mellett a kötet budapesti és újvidéki pozitív kritikai visszhangjai is.” [6]
A börtön utáni Páskándi-líra recepciótörténetében alighanem Földes Lászlót illeti meg az első hely. A Holdbumeráng beharangozója ma is kiérdemli figyelmünket. Szerinte ugyanis Páskándi modern verseiben „pogány kori nyelvemlékeink sejtelme” fedezhető fel. „A szavak etelközi gyökerei körül vájkál, és holnapi szógyököket farag belőlük. Ősi táltos-hangulatok robbanó-anyagából készít töltetet rakétáinak. A holdat bűvöli, és bumerángot hajít felé. Sokszor olyan a verse, mintha minden eleme az ösztönök halandzsájából állna, de mindig olyan, hogy valami egészen szerves áll össze belőle; egészében, értelemmel olykor alig fogható fel, de mindig több és több beleérzéssel valami mélyebben érthető rejlik mögötte a pusztán kimondottnál. […] Az ős-modern szertartások költője elveszett ember lenne, ha csak bánni tudna a nyelvvel. Ő nem is bánik vele: a véréből fakad fel. Költőink közül senkinél sem érzem ilyen lüktetően, mi az anyanyelv – az anyatej átlényegülése kifejezéssé.” [7]
Párbaj a valósággal – ezt a címet adta Láng Gusztáv a Holdbumerángról írt négyrészes tanulmányának. A költő első – már börtön előtti – kritikusa következetes programot fedez fel a Páskándi-líra börtön utáni „megszólalásában”: „feloldani, legyőzni a szavak közkeletű, személytelen jelentését, hogy csak sajátjaként, egyszeri értelemmel használhassa őket; hogy a néven nevezett fogalom a versben a maga egyetemes jelentésén kívül a megismerés személyes szenvedélyével is telítődjék, így teremtve meg tárgy és fogalom, egyéni és egyetemes feszültsége fölött egységüket”.
A Holdbumeráng kritikai fogadtatása még tartott, amikor az Utunk 1969. január 31-ei számában megjelenik Az örömrontó angyal című négyrészes Páskándi-poéma, amelyik két év múlva a Tű foka (1971) gyújtópontjában kapott helyet. Megelőzi az alcímként feltüntetett tintahal-effektus „hárítása” (a hasonló című regény első fejezete), követi – ugyancsak szöveg-őrként! – K. Jakab Antalnak az olvasóhoz szóló szövegértelmezése. „»Még a hitvány féreg is szembefordul a talppal, amely eltapossa, hát még...« – mondták a régiek. A hernyót vagy a gilisztát nyilván a nagyobb stílushatás kedvéért keverték bele a versbe; a »hát még« figyelmeztető felirata alatt ugyanis, az ellentét rácsai mögött, a fokozás ketreceiben ott lapultak már öt világrész nemesebb ragadozói, oroszlánok, párducok, tigrisek, bölények, sasok, készen arra, hogy adott jelre biológiai fegyverzetük teljes pompájában kitörjenek, és rávessék magukat a költő halálos ellenségeire. Ha kell, egy egész ellenséges világ-egyetemre. […] Az eredete szerint merőben szellemi természetű, égből kapott Örömrontó Angyal nem tartja méltóságán alulinak, hogy megtestesüléseiben – porszemként, légyként, hajszálként – akár szervetlenségig az anyaghoz tapadónak mutatkozzék, s nem riad vissza attól, hogy fenyegetéseit akár az undorig érzékletessé ne tegye. Ám a porszem, a légy, a hajszál, a pondrópötty stb. nem a nagyobb stílushatás (ti. nem valamiféle esztétikai görény-effektus) kedvéért kerül a versbe. Az Örömrontó Angyalnak a képszerűség határain belül végtelenül kicsinyre kell zsugorodnia, hogy föltárhassa lényegét: a semmit. Azt a semmit, ami pillanat és pillanat közé ékelődvén megtöri az idő folytonosságát; azt a semmit, amelyet csak betölt, de meg nem szüntet a vers lebegésében, a gondolattársításban az eszme vagy a rím logikája; azt a semmit, ami van: önmagunk és önmagunk között az eszméletben. Az öntudat semmijét. Minél inkább megközelíti vég nélküli szaporodásában, tehát vég nélküli osztódásában ezt a semmit az Örömrontó Angyal, annál több lesz kellemetlenkedő semmiségnél, annál kevésbé lesz alacsony bosszúnak kicsinyes eszköze, annál kevésbé lesz a bosszú eszköze.
»Minden lénynek Örömrontó Angyala vagyok én / Mint ahogy te önmagadnak Örömrontó Angyala vagy, ember.« Az Örömrontó Angyalt nem a költő uszítja ránk: az Örömrontó Angyal bennünk van. Angyal: mert eszmélésünk alapja; Örömrontó: mert megfizetteti velünk eszmélésünk árát: tárgy ként tüntet föl bennünket saját szemünkben, megfoszt a boldog azonosságtól azzal, hogy megajándékoz tudatával. »Szégyellje magát minden, ami megöl engem. Nem lehet büntetlenül megismerni« – e két mondat kupolája alatt ível a vers a sérelemtől a békéig, a bosszú kéjétől a filozófiáig.” [8[
A Túlélés kapuja versei egyértelművé teszik Szakolczay számára, hogy Páskándi költői életművében a Tű foka jelentette a fordulatot. Amikortól tudatosan a nyelv mondattani és alaktani lehetőségeinek a kihasználására törekedett. Az örömrontó angyal, amelyben „a nyelvet megbizseregtető lázadás szálai” futnak össze, Nagy László polifonikus hosszúénekének, A Zöld Angyalnak a világképét (1965) juttatja eszébe. „Ebben a fenyegető jóságban – írja elemzésében –, amely mitologikus önnemzéssel jött létre, mindig egy csöpp fekete is benne van – figyelmeztetésképpen: az elaluvó, önmagával túlságos békét kötő embert sokkal könnyebb az erdőbe vinni. A költő éber létre sarkallva (akárcsak Madách) a teremtő embert – ebbe a becsapatásba sosem nyugszik bele. […] Ha Lucifer szabadságra megy, kötelességünk mását önmagunkban megteremteni. »Isten közérzetébe furakszom, bebúvok én, beszököm én Isten létébe is önnön / Szünetében / Én Örömrontó Angyal élet, s halál forrásából itatom lebegésem / Én senkit meg nem ölök, tettem csak annyi: az öröm szárnyába két toll közé / Beengedek egy kis szomorkás, tar eget, beszabadítom a síró levegőt. / Minden Lénynek Örömrontó Angyala vagyok én / Mint ahogy te önmagadnak Örömrontó Angyala vagy, ember.« Nagy vers.” [9]
Jegyzetek
1 Ilia Mihály: Páskándi Géza elbeszélései. Tiszatáj, 1969. 7. 674.
2 Szakolczay Lajos: Fiatal romániai magyar költők. Napjaink, 1968. 7.
3 Páskándi: Túlélés kapuja. Válogatott versek 1949–1994. Válogatta Szilágyi N. Zsuzsa. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1998.
4 Szakolczay Lajos: Páskándi Géza, a költő. Magyar Napló, 2003. 9. 34–35.
5 Páskándi: Levél a Holminak. Mennyire taksáljuk a holtak kritikáit a még élők fölött? Holmi, 1994. 8. 1240–1245.
6 Borcsa János: Páskándi Eredeti Palotája (f)elé. Páskándi Géza: Túlélés kapuja. Válogatott versek 1949–1994. Válogatta: Szilágyi N. Zsuzsa. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 1998.
7 Földes László: Páskándi Géza, Holdbumeráng. Utunk, 1967. 11.
8 K. Jakab Antal: Aréna. (Páskándi Géza: Az örömrontó angyal.) Utunk, 1969. 5.
9 Szakolczay Lajos: Páskándi Géza, a költő. Magyar Napló, 2003. 9. 34–35.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)
Erdély: 2021. szeptember, IV. évfolyam, 10. (40.) szám
A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.
A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.
A Német Nyelvtudományi Társaság (Gesellschaft für deutsche Sprache) 1977 óta választja ki a német nyelvben az év szavait. Jómagam az 1980-as évek végétől dokumentálom az év magyarországi szavait. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport 2010 óta több kategóriában és mindig nyelvi magyarázattal teszi közzé javaslatait. A fokozódó hírverseny miatt az év szavainak kiválasztása és kihirdetése már ősszel elkezdődik. De ez nem baj, mert ha egy szó decemberben bukkanna föl, igazából már csak a következő évben lehetne felkapott szó. Ahhoz ugyanis idő kell.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.
Benedek Dezső professzor legalább annyira csodabogár a tudományos szférában, mint egykori barátja, Szőcs Géza az irodalomban. Hiszem, hogy nem azért voltak barátok, mert Kolozsváron összekötötték őket a diákévek, hanem kapcsolatukban volt valami különleges, valami sorsszerű, ami sírig tartó szövetséget és bajtársiasságot jelentett, néha közös munkát, közös gondolkodást és közös cselekvést is.