Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
Pallasnál is szebb munkákat szőtt-font egy leány, Arachné, aki versenybe szállt az istennővel. Ovidius, az Átváltozások költője elmondja: Pallas széttépi a lány gyönyörű szövedéket, Arachnét a vetélővel fejbe veri, aki felakasztja magát. Az istennő örök függésre (!) kárhoztatja, rovarrá varázsolja, azóta sző szakadatlan hálót.
Csokonai Vitéz Mihály egyik színművében a társaság füllentésben versenyezik, egy leányzó így próbálkozik:
„Én meg eggy olasznál ollyan pitziny Canariai kutyátskát láttam, hogy eggyszer szegény el szaladván a’ pokhálóba [me]g akadtt’, ’s a pok mindjárt [me]g ette.” (A’ méla Tempefői)
Jókai Mór természettudósi eleganciával védi a pókokat minden más állattal egyetemben:
„Az idomtalan viziló, a százfogú kajmán, a varangy, a pók, a barlangbuvó szirén, fekete testével, vörös kopoltyúival csak a laikus szemében rút: a természetbuvár előtt az mind tökéletes s a saját fajtája előtt bizonyosan szép.” (A „Kráó”)
A lutrihúzás nyertes számait a pók segíti megtudni, amint Mikszáth Kálmán írja:
„A keresztes pók született matematikus és a nép lutristája. Egy befőtteshez hasonló alakú üvegbe betesznek apró papírszeletekre írt kilencven számot. A póknak most már kötelessége közülük kiválasztani a szerencséseket […] s csakhamar hálót eresztvén, lassankint fölhúzogatja bele a szükséges mennyiségű számot, t. i. ötöt.” (A magyar nép bogarai)
Arany János korai művében pók a népképzeletben rémületet keltő, éjjeli lények közt jelenik meg, másutt szövés-fonás, a pók fonáleresztése párhuzam költői‑írói tevékenységre:
„Ekkor az éj minden rém állata zúgva előjön:
Ronda füles-baglyok, denevérek nagy sokasága
[…]
Pókok, hátaikon hordván aszkéta keresztet […]” (Az elveszett alkotmány)
*
„Felejti, úgymond, mit annakelőtte
Tudott s tanult: nem publikumnak ír;
Sajátjából – mint pók a maga-szőtte
Fonált – ereszti amit tolla bír;
Tekintély vagy szabály nem lesz előtte […]” (Bolond Istók)
A keresztes pók hálójának szálait a belegabalyodott rovarok megrezgetik, ebből tudja, hogy hol van a zsákmány; Arany szerint a népek így sejtik a nagy Etele várható érkezését:
„[…] a hír elfut a Rajnához,
Etel ősfolyamhoz, és a Visztulához;
Mint a pók megérzi háló rezzenését:
Érzé minden ország Etele jövését. (Csaba királyfi)
A könyvek, a műveltség apadását Krúdy Gyula a nyomdák és a pókok kapcsolatával mutatja meg:
„A könyvnyomtató műhelyekben napról napra nagyobb hálót fonnak a pókok. A könyvespolcokról elmerengve nézegetnek alá a tegnapi szép könyvek, amelyeknek utódai nem születtek.” (Az ember, aki mindig vizitbe járt)
Ady a pók viselkedésével von párhuzamot a nyilván jellemtelen újságíróval, aki egy színésznő ellen intézett sértő támadásokat:
„…Nehéz, megpróbált esztendők során figyeltem meg a pókot. Mindig undorodtam tőle, de nem védekeztem. Figyeltem, mint lopta be magát. Szövögetését, piszkítását, tolakodását tűrtem. Ha az én kényelmesebb zugom felé indult, én távoztam. Hadd ocsmánykodjék a pók, csak engem ne nyálazzon be.
Ejh, hagyjuk az entomológiát!… Beszéljünk másként a pókról, erről a csúnya solifugáról. A pók közöttünk él, s hálóival a mi kis különvilágunk világosságát fedi el. A mi szomorúságunk, szégyenünk a pók.
Honnan kerül elő – nem tudni. Felbukkan, kenyeret és tollat kér. Talán a vádlottak padjáról jött ide, talán az iskolák szamárpadjáról.” (A pók). – NB. A solifuga nem pók, hanem pókszabású ízeltlábú (rovarpók vagy tevepók).
A háló képét Juhász Gyula is láttatja, a csendben munkálkodó rovarral írja le az ábrázolt tárgyiasságot, vagyis az esti csendet a folyóparton:
„Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.” (Tiszai csönd)
A bukolikus költészethez vonzódó Radnóti Miklós kedvező rajzolatban él a pók és a háló láttatásával:
„Csöndesen alszik a hegy
kicsi barlangjában a béke;
még csecsemőnyi csupán,
szelíd őz szoptatja naponta
s rejteni szép hálót
fon a pók a bejárat elébe.” (Papírszeletek. Mese)
Füst Milán egyik költeményének lírai alanya öntudatra ébredéséről számol be, amelynek helyszíne (talán) egy pince, ott van rovarokkal körülvéve:
„Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt,
Nem tudja, mint került oda,
Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is…
Úgy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok…” (Köd előttem, köd utánam…)
Karinthy Frigyes a hálóba esett rovarok érzésével kíséreli meg leírni regényhősének helyzetét, aki egy különös tenger alatti világ nőinek birodalmába kerül:
„[…] valami akadályoz a futásban ‒ sárga, sima, aranyos szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra. Egyszerre elvágódtam, és nem tudtam mozdulni többet. Ezer és ezer szál kötözött össze, sűrűn, mint valami szövedék, gubó vagy háló ‒ szemeim előtt kereszteződtek a szívós, vékony szálacskák. A dongó érezhet ilyesmit, mikor ostoba fejét befúrva a pók szövedékén, keresztül akarja törni, s egyszerre belegabalyodik.” (Capillária)
József Attila versalanya barátságban van a pókkal:
„Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni […]” (Ülni, állni, ölni, halni)
Az önmegszólító lírai én lelkiállapotát ábrázolja Weöres Sándor, versében pókselyemmel van eltakarva, ‑zárva az életkedv:
„Nyílnak feléd a lányok,
mint ékszer-ládikók
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.” (A hársfa mind virágzik…)
Vas István versében a pók átvitt értelemű rovarfogásáról olvashatni. A pók – fáradt agy és a szép zöld dongó mellé gondolható szeretett nő a képiség alapja:
S ha számvetés meg fordítás között
Tíz percre ledülök,
És hálót sző a pók, a fáradt agy,
Mindig te vagy
A szép zöld dongó, akit megfogok,
A lehetetlenség, mely fellobog,
És te vagy minden kép és gondolat
Húnyt szempillám alatt. (Füstön át)
Ovidius is tudhatta – Archné fiatal nő! –, hogy a keresztespók nősténye szövi a kerek hálót. Ezt nem tudva boldogult úrfi koromban a fenyvesi pókot Tivadar névvel illettük, „aki” az őt megcsodáló hajdani ékszer-ládikó-dongó lányokat nem segített megfogni…
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.
Benedek Dezső professzor legalább annyira csodabogár a tudományos szférában, mint egykori barátja, Szőcs Géza az irodalomban. Hiszem, hogy nem azért voltak barátok, mert Kolozsváron összekötötték őket a diákévek, hanem kapcsolatukban volt valami különleges, valami sorsszerű, ami sírig tartó szövetséget és bajtársiasságot jelentett, néha közös munkát, közös gondolkodást és közös cselekvést is.
Az a kérdés, hogy létezik-e vajdasági magyar irodalom, mindig is felborzolta a kedélyeket, és indulatos válaszok születtek a témával kapcsolatban. Egyetemistaéveim alatt sajnos nem jutottunk el túl messzire, ami ezt a kérdéskört illeti. Úgy érzem, hogy a generációmnak sok-sok hiányossággal, vakfolttal kell megbirkóznia. Ezeket minél előbb tisztázni kell, mert a sok összekuszálódott szál magával ránthatja az embert, így tudatlanságból meggondolatlanul cselekedhet, beszélhet, ami igen kártékony tud lenni.
Mindenekelőtt hogy az egyik legtöbbet és legtöbbfélét olvasó irodalomkritikusunkat tisztelhetjük személyében, aki szinte már előre ismeri azt, mit írótársai még csak most írnak; illetve, másodszor: aki úgy ír kritikát, tanulmányt, esszét – s ez is csak kevesekről mondható el –, hogy abban rögtön egy egyéni nézetű, tűhegypontos mondatokkal megrajzolt nemzetkarakterológia s eszmetörténet esélyét is benne sejthetjük, azaz az általa górcső alá vett művekben azt (is) nézi, hogy azokból milyen nemzetkarakterológiai vonások hámozhatók ki…
Csak nekem tűnik fel, hogy hosszabb ideje egyik híres és kedvelt színészünk betegségével aprólékosan és szenzációhajhász módon foglalkozik szinte a teljes magyarországi sajtó? Persze tisztelet a kivételnek. Hogy mi ezzel a bajom? Válaszolok erre a kérdésre is, de előbb lássuk a sajtószemlét!
Szenteleky Kornélt már diákkorában is érdekelte a műfordítás, ám fordítói tevékenysége csak 1922-ben kezdődött el, két Baudelaire-prózavers magyarra való átültetésével (az akkoriban a magyar irodalmat is átható Baudelairekultusz hatására). Ezek a versfordítások a Bácsmegyei Napló hasábjain jelentek meg.
Szenteleky Kornél irodalmi, irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői munkássága mára ugyan kibomlott a halálát követő kilenc évtizedes homályból, írói tevékenységének, gondolkodói magatartásának morális értékei azonban mind ez idáig nem lelték meg helyüket a délvidéki magyarság önmagáról kialakított társadalmi-politikai összképében. A közösségéről mondott ítéletei túl súlyosnak és túlontúl pontosnak bizonyultak ahhoz, hogy elfogadottakká váljanak, hogy alapját képezzék a máig késlekedő társadalmi katarzisnak.
„A világmindenség inkább olyan ciklusokból áll, amelyek újból és újból visszatérnek önmagukba” – meséli Pottyondy Ákos, a Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjének egykori vezetője. A sárkányfűárusként is ismert Pottyondy Ákost viszont nem a gyógynövényvilág titkairól kérdeztem, hanem a közelgő, legszebb téli ünnepünket megelőző időszakról, az adventről. „Az ünnepeknek vannak jelképeik” – mondja Pottyondy Ákos, aki az advent egyik legfontosabb jelképe, az adventi koszorú szimbolikus jelentéseiről beszélt.
A régi és ritka könyvek gyűjteménye mellett, melyről előző írásomban volt szó, a szabadkai Ferencesek templomának könyvtára gazdag helytörténeti gyűjteményt, időszaki kiadványokat, kisnyomtatványokat, valamint felbecsülhetetlen levéltári anyagot is őriz. A Szabadkai Ferences Rendház különleges értékes könyvgyűjteményéről legutóbb 2000. október 23-án készült kiállítás a Szabadkai Városi Könyvtár és a Szabadkai Városi Múzeum munkatársainak együttműködésével.