Farkas Wellmann Endre: Leányvásárban Szőcs Gézával – interjú Benedek Dezső professzorral

– Gézáról kérdeznélek, pontosabban arról, hogy hol és mikor ismerkedtetek meg. Gondolom, ez is egy fontos aspektus téged is, meg Gézát is ismerve.

– Kolozsváron az iskolában alattam járt. Én már első- vagy másodéves diák voltam a Babeș–Bolyai egyetemen. Már nagyon-nagyon rég óta ismertük egymást, de akkoriban kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz, volt vagy két év, amikor majdnem mindennap találkoztunk, kommunikáltunk.

– Mik voltak a közös dolgaitok? Pláne az elején, ami még a kommunizmus idején történik.
– Ami minket összehozott, és amit te most kérdezel, az az volt, hogy annak idején minden iskolából kicsaptak. De úgy, hogy a végén, amikor a 11-esből is, a mai Báthoryból, úgy csaptak ki, hogy Románia egyik iskolájába sem iratkozhatok vissza többé. A magyarkodás meg a különböző, főleg a cigányokkal és a szeldzsuk törökökkel kapcsolatos dolgaimért, amelyek iránt egyébként Géza nagyon érdeklődött. Érdekelte a kutatómunka.

– Elment veled kutatni?

– Én másképp képzeltem el a kutatást, mint ő, így hát elvittem magammal, hogy lássa. Úgy tűnt, hogy őszintén és nagyon kíváncsi. De olyannyira, hogy olyan kérdéseket tett fel, amiket mások, akik tényleges kutatók, nem tettek fel. De egy papírt, egy ceruzát ki nem vett a zsebéből, hogy valamit lejegyezzen, hogy rákérdezzen valamire. Mindent a fejében őrzött. Voltak nagyon hosszú vonatos utazásaink, sokat beszélgettünk.

Nemegyszer rákérdezett valamire, és én mondtam, hogy ha lusta vagy, akkor leírom neked. Azt mondta, ne, de lehet, még majd megkérdem. S meg is kérdezte. Főleg akkor, amikor olyan szavakkal találkozott, amik nem magyar szavak voltak, és próbálta ezeket megtanulni. Például a cigányok nevét. Ha százszor nem kérdezte meg, akkor egyszer sem, de nem írta le. A horahánó cigányok szeldzsuk–török és lovári keverékek. Ott kutattunk egyszer náluk, és egy olyan dolog történt, ami szerintem neki is egy fénypont volt abban a tekintetben, amit a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatosan hallott vagy látott, és bár nem kezdett vele semmit, de ott volt, és ez volt az egyetlen alkalom, amikor valamit megköszönt nekem, mert egyébként soha nem köszönt meg semmit. Ezt is úgy vette, hogy ez valójában kijár neki , hogy ilyen helyekre elvigyem, hogy erre vagy arra tanítsam. Nem úgy vette, mint egy szívességet. Ami rendben is volt. Nem tudom, ha neked esetleg beszélt róla, mert azt mondta, hogy erről nem fog, de mondtam, hogy nyugodtan beszélhet, akárkinek elmondhatja, hisz ez egy érdekes dolog. Nekem is az. Azt mondta, nem. És ennyi.

– Mi volt ez a sztori?

– Babadagban voltunk. Oda egy budapesti ELTE-s doktorandusszal mentem, felkértek, hogy segítsek, mert a cigányok jelrendszeréről akar dolgozatot írni. Ez azt jelenti, hogy a cigányok, amikor a kóberes szekerükkel utaznak, a családoknak, hozzátartozóknak, közeli ismerősöknek jeleket hagynak hátra, például kerítésekre kötve fűzfaágakat, így vagy úgy csomózva, s a többi. Ezekből olvassák ki az utánuk jövők, hogy merre mentek, hol vannak, mennyire vannak előttük. Már vagy tíz napja úton voltunk, amikor végre találtam ilyen hátrahagyott utasításokat. Megértettem, hogy az előttünk járókat egy kamion leszorította az útról szekerestől-lovastól, emberestől, családostól. Elkrémelte őket. Jöttek a cigányok, elvitték őket, és hogy Babadagban lesz a temetés. Mondtam, hogy nem lesz könnyű dolog ezen részt venni, eléggé komplikált. Nem tudom, hogy vagyok-e annyira jó, inkább úgy mondjam, hogy olyan okos, mert nem csak arról szólt, hogy oda beférkőzzek… Az világos volt, hogy nem oda tartozunk, semmi keresnivalónk ott, de valahogy be kellett jutnunk… Na és ezek a horahánó cigányok, akiket amúgy tatároknak neveznek, nem tatárok, hanem régi, klasszikus szeldzsuk törököt beszélő cigányok, a nyelvük összekeveredett a lovárinak az egyik ágazatával, s lett belőle egy nagyon furcsa cigány nyelv. Az egyik kedvencem máskülönben. Nagyon jó. Na, de mi leértünk oda Gabival, és akkor Géza is megérkezett. Ő nem tudott velünk jönni, mi a mezőn aludtunk a szénakazalban, vagy bekéredzkedtünk a cigányok sátrába. Van egy csomó jó képem is erről. Ő azt mondta, hogy hogy másnap reggel már jön egy autó érte és viszi tovább.

Nos, ekkor történt ez, ki kell emelni ezt a kis történetet az egészből. A vajda egyszer csak üzent értem. Azt, hogy jön valaki, aki szeretne vele és velem beszélni. Nem tudtam, miről van szó. Közben azelőtt való nap este behozták Gabit, török selymekbe öltöztetve, úgy nézett ki, mint egy jelenés. Nagyon-nagyon kiszépítették. S akkor ez az úriember oda jött a fiával, richtig a népmesékből, és válogatott cigánylegényekből álló csapatával, ahogy kell. Leültünk. Ketten beszélgettek, az apa és a vajda. Aztán pont a délutáni ima ideje volt, és az öreg így egészen magabiztosan, a másik előtt rám intett, és azt mondja, hogy kezd. És körülbelül két másodperc alatt neki is kezdtem. Azt akarta, hogy a Koránból az ima elejét kezdjem: Biszmilláhi al-Rahmáni al-Rahími, hogy aztán majd ő folytassa: Al-hamdu lilláhi rabbi-l-álamín – al-rahmán al-rahím – máliki yaum al-dín… („Dicsőség és hála Allahnak, a teremtmények Urának – a Könyörületesnek és Irgalmasnak…)

Amikor vége volt a fohásznak, akkor az öreg ránéz az apára, és azt mondja: mondd el neki, miért jöttél. És könyökig belenyúlt a kabátja belső zsebébe, mintha az valami feneketlen valami lenne, és előhúzott egy lila bársony tekercset, és kitette maga elé az asztalra, rám nézett, és cigányul azt kérdezte, hogy szodé? Azt jelenti, hogy mennyibe kerül. És akkor megint volt már nem egészen két, hanem egy és fél másodperc, hogy rájöjjek, hogy miről van szó. Hát az öreg, a vajda szólt neki, hogyha feleséget akar a fiának, itt van valaki, ilyet nem fog találni s a többi. És itt most Gabit árultuk… Szerencsére mielőtt elindultunk volna, kint az ószeren, Kolozsváron, hallottam a cigányokat egymás között alkudozni, kérdezték egymást, hogy mi, mennyibe kerül, mert van egy ilyen átlag (plusz-mínusz), de hogy mennyibe kerül egy jó feleség. Így tudtam az árát.

És kinyitotta a lila bársony tekercset, amelyben gyönyörű, csillogó Ferenc József-aranyérmék voltak…
Nem tudom, hogy miért lehetett ez ennyire drága, mert közöttük ugye más az értékrendszer. Harminckét aranytallérba került volna Gabi. Hát el tudod képzelni, hogy éreztem magam. Kiszámolta. Néha rásandítottam Gézára, de csak úgy, hogy lássam. Mert nem mertem hozzászólni, nehogy azt higgyék, hogy neki is köze van ehhez az egészhez, hogy ő is bele van vonva vagy valami. Az elején nem is akarták, hogy ott legyen. De mondtam nekik, hogy ő miattam jött ide. Egy jó barátom, s bízom benne, akármit beszélgethetünk, nem probléma. Egy; kettő pedig, hogy úgyse fog érteni semmit, úgyhogy ne aggódjon. Kiszámolta a harminckét tallért, és odanyomta elém az asztalon keresztül. Életemben először történt ilyen velem. Nem nyúltam a pénzhez, hanem azt mondtam, hogy mielőtt megegyezünk, meg kell vizsgálnunk ezt a dolgot a máhrimé követelménye szerint. Ez egy nagyon erős, cigány taburendszer. Eszerint itt lehetnek problémák, mert ugye nálatok az nagyon fontos, hogy a menyasszonynak szűznek kell lennie, és hogyha nem az, akkor másnap az egész cigány társaság megkéseli egymást – úgyhogy ez most rajtuk múlik, de nem hiszem, hogy jó ötlet. Az öreg föltekintett, hogy biztos vagyok-e benne, mondom, hogy biztos vagyok, mert együtt utazunk már tíz napja, és néha együtt hálunk. Ami nem volt igaz. Én sajnáltam a legjobban, de akkor egymásra néztek, és nem beszéltek, csak úgy a szemöldökük mozgott fel s le. A másik megköszönte, akkor a főnök azt mondta, hogy majd a barátoddal is foglalkozz, és akkor kaphat egy jó török kávét, hogyha szereti. Mondtam, jó, azt nagyon szereti.

– Jól sejtem, hogy a legtöbb közös élményetek ilyen?

– Persze. Van egy másik, aminek igazából semmi köze Gézához, de nagyon meg szerette volna írni.

Egyszer megkerestek engem, amikor hazajöttem az egyetemről Amerikából. Tanárok az ottani egyetemről. Nem jöttek fel az irodámba, mert nagyon személyes dologról volt szó. Négy házaspár. Ez akkor volt, amikor a forradalom volt, vagy minek szokták nevezni, ’89-ben. Gyerekeket akartak adoptálni. Azért jöttek, hogy foglalkozzam velük. Hosszú sztori, el kellett menni Kolozsvárra, le kellett adni a papírokat. Édesapám régen ügyvéd volt, és azt mondta, hogy szívesen segít. Amikor mindez megvolt, elvittük a tanár kollégákat Bécsbe, majd béreltünk négy autót, mindegyiket megtöltöttük pelenkával meg egyéb cuccokkal, és elindultunk Románia felé.

Közben az történt, hogy az NBC amerikai tévéadó bemutatott egy filmet a romániai adoptálásokról. Bemutatták, hogy az árvaházakban sorban fekszenek a gyerekek a betonon, állati körülmények között. Ekkor Iliescu [az akkori államelnök] borzalmasan felmérgelődött, és azt mondta: vége, Romániában több ilyen örökbefogadás nincs. Kész. De mi ezt nem tudtuk, és már ott voltunk a határon. Mindegyik házaspárnak odaadtam a belépéshez szükséges papírokat, amiket ki kellett töltenünk, beleírva a beutazás célját is.  Ott álltunk már nyolc órája a sorban. Óriási kiabálás, veszekedés hallatszott, hát kiszálltam és közelebb mentem. Épp visszafordítottak egy amerikai házaspárt egy autónyi pelenkával meg mindennel, akik ugyanilyen céllal akartak beutazni. Meg volt beszélve az árvaházzal, hogy jönnek. A katonák kivették őket a sorból, visszafordították, és mondták, hogy takarodjanak.

Félórányira voltunk már csak a határtól, összeszedtem a papírokat, kitöltöttük, de oda, hogy miért megyünk, nem írtunk semmit. A határőr kapitány borzalmasan fel volt hergelve, és kérdezte, hogy miért jövünk. Ezt volt az a pillanat, amin minden múlott. Mondom neki, hogy szeretnénk felmenni Moldovába, a kolostorokhoz. A húsvéti ünnepre. Pentru Înviere, mondom. Megörült a kapitány, és azt mondja, hogy mindenki ezért, meg azért utazik be az országba, s bezzeg ezért senki, pedig ez az egyik legszebb dolog itt. Azt mondja, én is mennék, ha tehetném, de dolgozom. Fogta a tollát, és beírta ő, hogy Înviere. Ez nagyon fontos volt, mert akkor, amikor az örökbefogadás megtörténik, ezzel a lappal indul. A bíró ezt nézi meg, hogy miért engedtek be minket az országba. Végül mindegyik házaspár talált magának egy-egy gyereket. Ez egy könyv lehetne magában. Három hónap volt, mire apámnak sikerült valahogy törvényszékre juttatni a dolgot. És akkor jöttek a bírók, és nézik a papírokat. Azt mondják, maguk miért jöttek? Mondom, pentru înfiere. A románok így mondják az örökbefogadásnak – Analfabéták! – morogta a bíró, és akkor ő kijavította az înviere -t înfiere-re. Ezen múlott annak a négy csecsemőnek a sorsa.

– Ezt akarta megírni Géza? Mert akkor ez is elmaradt…

– Nagyon meghódította ez a történet. Egy-két évenként rákérdeztem: Na, Gézuka, lesz valami ebből? Csak kíváncsi vagyok. Nem kérem, te mondtad. Azt felelte, még nem tudta eldönteni, hogy ez egy nagyon hosszú vers lesz, vagy egy történet. És aztán magával vitte. Azért nem akartam, hogy megjelenjen, mert a hatóságokkal babráltam ki ezzel a dologgal, és lehet, hogy ez így közöttünk jónak tűnik, de nem veszik jó néven, tudom. Azt mondta, majd gondolkozik azon, hogy ezt hogyan csinálja, hogy nekem se legyen bajom.

– Félretéve a barátságot, miben látod Géza igazi jelentőségét?

– Nincs egy bizonyos dolog, amire ilyenkor gondolok, hanem arra, hogy mindenkinek van valakije, aki valamikor segítette. Annak idején Göncz Árpáddal dolgoztam együtt, amikor még nem volt világos, hogy van ellenzék és hogy milyen. Azért szeretett volna velem dolgozni, mert segítséget akart abban, hogy Magyarország diplomáciához jusson volt kommunista országokkal. Ami Dél-Koreát illeti, az volt a legkönnyebb, mert a feleségem koreai, voltak kapcsolatok az országgal. Tajvan volt a legnehezebb, mert ott jártam iskolába, a doktori tanulmányaim egy részét egy részét kínaiul végeztem, kínaiul is védtem meg, és tudtam, hogy mit jelent Tajvannal jóban lenni Magyarországnak. Megoldottuk. Géza is ilyen volt. Nekem is jó volt, hogyha valaki kellett, akkor felhívhattam és megkérdeztem, de kérni soha nem kértem tőle semmit. Ha a kultúrával kapcsolatban kellett segítség, nagyon-nagyon nehéz volt akárkihez is fordulni, vagyis a politikusokkal nem lehetett szóba állni. Át is vertek, hazudtak is, és százszor annyiért akartak cserélni. Tényleg így van. Géza volt az egyetlen, aki azonnal megértette, hogy miről van szó. Megígérte, és előbb-utóbb teljesítette, amit megígért.

– Követted a költészetét?

– Igen. Még azóta, amikor írt egy hatsoros verset nekem abból az alkalomból, hogy kicsaptak az iskolából.

– Nincs meg?

– Nincs. Kerestem. Valószínűleg ott maradhatott az egyenruhám zsebében.