A „játszma vége” népdalainkban
Talán nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az öregség nem pusztán biológiai tény, hanem társadalmi és lelki folyamatok egymást átható szövevénye, és amióta vannak emberi közösségek – vagyis emberré válásunk ősi kezdete óta –, kulturális jelenség; mint ilyen jelen van a magyar népköltészet különféle műfajaiban, s nyomai fellelhetők népdalainkban is. Mindez közismert, megnyilvánulási formáinak közelebbi vizsgálatára, talán éppen e tény közismertsége folytán, mégsem fordult kellő figyelem. Nem érzem magamat a kérdés hivatott kutatójának, s nem is izgatott különösebben, amíg csak egy napon arra nem eszméltem, hogy én is öreg vagyok. Öreggé persze nem egyik pillanatról a másikra válik az ember, viszont a legtöbben egyik pillanatról a másikra döbbennek rá, még ha ezt megpróbálják – akár önmaguk előtt – is letagadni. A szembenézés elhessegetésére szolgálnak a régi és új népi bölcselmek és populáris szentenciák is, valamennyien ismerünk ilyeneket: „Öreg az országút (de nem én)”, „Mindenki annyi éves, ahánynak érzi magát”, „Öreg ember nem vén ember” stb. Az öregségnek azonban mindig és minden társadalomban voltak konfliktusteremtő és tragikus vonásai, még azokban a társadalmakban is, amelyekben valamiféle gerontokrácia uralkodott (esetleg uralkodik), vagy amelyekben általános tisztelet és közmegbecsülés övezte az időseket. Az öregség ugyanis teher. Teher elsősorban magának a megöregedett személynek, de egy idő elteltével teher az őt körülvevő mikro- és makroközösségnek is. Hiábavaló volna tagadni: nincs ez másként a modern és a posztmodern és a posztposztmodern társadalmakban sem.
Történetileg valószínűleg az úgynevezett keservesek képezik népi líránk azon, legrégebbi rétegét, amelyben az öregség tragikus megnyilvánulási formáit tematizálták. A keservesek egykor az egész magyar nyelvterületen ismertek voltak, fiatalok, középkorúak, idősebbek egyaránt énekelhették ezeket a dalokat, ha ki akarták önteni bújukat-bánatukat, mintegy az ének szavával kívánták gyógyítani lelki fájdalmukat. Ahogyan Katona Imre írja: „Mindenkinek megvolt a maga egyéni keservese, melyet emberektől távol: gyaloglás, szekerezés, legeltetés stb. közben énekelt. A keserves csak kevéssé volt alkalomhoz kötve, esetleg virrasztóban, hosszabb munkába indulás előtt, s a férfiak borozgatás közben hallgatónóta helyett énekelhették.” Az időskorral kapcsolatos leggyakoribb panaszokat az alábbi székelyföldi keserves mintegy összefoglalja. A „nem remélt” öregség büntetés, és ki tudja, még mi következik ezután: „Jaj, mit érek még végtére?” Az öregség előrehaladtával fokozatosan csökkenő szexualitás a legelső azon változások sorában, amelyek gyászossá teszik a vén ember életét. Figyelemre méltó, hogy mindezt a magyar népköltészetből és tárgyi népművészetből ismert szerelmi szimbólumokkal fejezi ki: kóróvá vált virág, elfonnyadt zöld ág, amire nem száll madár. A többi csapást viszont nem a képes beszéd eszközeivel fogalmazza meg, hanem közvetlen, mindenki által érthető módon, élén az elhagyatottsággal, a testi erő megfogyatkozásával, amit az elmeállapot gyöngülése, majd a megsüketülés és a látás romlása követ. Ebben az állapotában az öreg embernek valóban nem marad más reménye, mint Isten kegyelmében bizakodni.
Egy vén ember bánatjában
Csak kesereg ő magában,
Ifjuságát ohajtozza,
Öregségét siratozza.
– Mire juték vénségemre?
Sok búval teljes életre;
Nem reméllett öregségre,
Jaj, mit érek még végtére?
Gyászba borult a vén fejem,
Búra fordult mind örömem;
Nagy jajszóra minden kedvem,
Miért gyakran könnyez szemem.
Mert megutált egész világ,
Hogy kóróvá vált a virág;
Elfonnyadott a szép zöld ág;
Madár sem száll reá immár.
Jaj, egyedül elhagyottan
Barátimból mind kifogytam!
Erőmben megfogyatkoztam,
Szép elmémtől elmaradtam.
Jaj, énnékem már szegénynek,
Nagy bánatban élő vénnek!
Nincs hallása a fülemnek,
Nincs látása a szememnek.
De a világ hadd utáljon,
Csak az Isten el ne hagyjon!
Oly kegyelmet nekem adjon,
Kiben lelkem vigadhasson!
Az öregség nem villámcsapásként sújt le az emberre, megvannak az előjelei már jóval korábban, és sem érzéseinket, sem a kollektív tapasztalatból ránk hagyományozódott tudást tartósan nem lehet becsapni.
Kalapom szememre vágom,
Mellette hervad virágom,
Sírva nézem.
Igy mulik el ifjuságom,
Ma-holnap oda világom,
Oh be érzem!
Fogd meg, pajtás, a vasvesszőt,
Verd meg véle a temetőt,
Mert nem kedvez semmi szépnek,
Semmi épnek.
A vesszőzésnek egykor a magyar paraszti hagyományban kiterjedt szokásköre volt, gondoljunk csak az aprószenteki (december 28-ai) egészség- és termékenységvarázslásra vagy a pásztorok hasonló jellegű szimbolikus megvesszőzésére Ádám-Éva napján. Jellegében ide kapcsolódik A három árva balladatípus temetővesszőzéses toposza is: „a rítus nyomán életre támadás történik”. József Attila Hazám-beli közismert sorai – „azt kutatja, hol lehet majd szolga, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kéne megbotoznia” – ugyanezen mitikus világképhez kapcsolódnak, noha az életre támadás akarásának komplexebb jelentéstartalmával bővülve. Az idézett népdal viszont, úgy tűnik, kevésbé az életre keltés mágikus cselekményeként, mint inkább az elkeseredésből fakadó büntetésként, mintegy tehetetlen bosszúból szólít fel a temető megvasvesszőzésére. Életuntság, megfáradtság a múltban is tipikus velejárói voltak a megvénülésnek:
Meguntam, megvallom, e világon élni,
Ezt a kevés időt búval eltölteni,
Búra termett idő, ködnevelő felhő,
Jaj, de megfárasztott ez a pár esztendő!
Az öregembernek egyetlen öröme maradt még, a kocsma.
Öreg vagyok már én,
Nem dolgozok már én,
Ej, ahol kocsmát látok,
Ej, oda megyek már én.
Az öregség témája tehát korántsem csak a keservesekben jelentkezett: szerepet kapott a műnem más típusaiban is, de mindenekelőtt a csúfolók, gúnydalok bővelkednek a téma kiaknázásában, hiszen vénnek lenni groteszk állapot, a sors tálcán kínálja az embert a domesztikált, esetleg humanizált agressziónak, amit közönségesen szatírának szokás nevezni.
Persze elvileg lehetne ez másképp is, mint a bácskai pásztordal mondja, bár a vágyálom megvalósíthatatlanságának tudatában erről csak keserű szarkazmussal tud beszélni:
De jó vóna mindig élni,
Soha meg nem öregenni,
Soha meg nem öregenni,
Száz dinárér jó bort inni.
Kiürült a buzás verem,
Kutyám, macskám agyonverem,
Kutyám, macskám agyonverem,
Az asszonyt meg elkergetem.
Idővel lelki kettősség alakul ki az emberben: továbbra is fiatalnak, ha testi erejében nem is, de szellemi erejében a réginek érzi magát, egója nem öregszik. Viszont naponta lelepleződik önmaga előtt, átélve a tapasztalatot, amit úgy lehetne megfogalmazni, hogy nem ÉN vagyok az öreg, hanem az a VALAKI, akit a többiek szeméből és szavaiból visszatükröződni látok magamról.
Galambom, hallja-e,
Nem t’om, maga tudja-e,
De engem az anyám
Így tanított hajdanán:
Fiatal rózsához
Vén karó sohse jó,
Fiatal asszonyhoz
Öreg ember nem való.
Galambom, hallja-e,
Hát azt maga tudja-e:
Hogy nekem az apám
Csak ez mondta hajdanán:
Fiatal dereka
Hajlik jobbra-balra,
Öreg fa árnyéka
Nyugodalmas, jó párna.
Nem lehet, nem lehet
Elhitetni senkivel,
Hogy a nap télen is
Mint tavaszkor ugy tüzel.
Mutassa bár magát,
Szép fehér sugarát,
Jaj de hát, jaj de hát
Egy csepp meleget se ád.
A kielégítetlen szexuális vágy, de főként a képesség csökkenése, a vén férfi tehetetlensége és elutasítottsága is gazdag tárházát nyújtja a csúfolódó ábrázolásnak, a megvénült férfi szemszögéből láttatott öngúnynak, mint az alábbi – ma már országosan ismert – dunántúli népdalban.
Sárga tyúknak a begye,
Adj egy kicsit, te Bözse,
Dunárul fúj a szél.
A libának a nyaka,
Feküdj mellém, te Kata,
Dunárul fúj a szél.
Nem fekszem én kend mellé,
Mer nem leszek a kendé,
Dunárul fúj a szél.
Öreg vagyok, gügyögök,
A fenének se köllök,
Dunárul fúj a szél.
Eccer-kéccer kapok én,
Rögtön odavagyok én,
Dunárul fúj a szél.
A népdalokban testet öltő közvélekedés ítélőszéke előtt természetesen az idős asszonyok sem jártak jobban, példa rá az alábbi somogyi gúnydal.
Apró murok, petrezselem,
A vénasszony veszedelem;
Alig várom az ördögöt,
Hogy elvigye ja vén dögöt.
Vénasszonnak nem kár volna,
Ha pokolba láncon volna.
Olyan ráncos annak bőre,
Félrehúz a vér is tőle.
A csökkent értékűnek tartott öregkori szexualitás az asszonyokra nézvést is gyakran válik megvetés tárgyává.
Öreg asszony nem jó zsáknak,
Së abrakos tarisznyának;
Uccu, disznó teringette,
Kihull az abrak belőlle!
Az elhervadt asszonyokra, a megöregedett feleségre különösen rájárt a rúd.
Oh, te vasfogu vén bába,
Ki szeretne valójába?
Mikor te előttem jársz
A hideg mindenkor ráz.
Akárcsak a vénlányokra (esetükben ez nem jelentett egyet a biológiai öregséggel), akik rettegve várták a farsangi háromnapokat. De ilyenkor kijutott a csúfolódásból az anyósoknak is. Húshagyókedd éjszakáján Temerinben, de máshol is, amikor rövid időre föltámadt halottaiból a bőgő, a nős férfiak rágyújtottak az anyósnótára:
Ha felülök az anyósom hátára,
Rézsarkantyúm vágom az oldalába,
Rézsarkantyúm betyárosan pengetem,
Eszembe jut, hogy anyósom nyergelem.
Egy Komárom megyei gyűjtésű csúfolódó énekben az öregasszony amellett, hogy verbálisan lóvá fokozódik le, jelképesen szexuálisan is abuzálják – a gyöpön való egyesben szántás jelentése félreérthetetlen.
Öreganyád igen jó:
Télen csikó, nyáron ló;
Ha felül a tűzhelyre,
Onnen mondják: ne, ló, ne!
Kivezetem a gyöpre,
Szántok rajta egyesbe;
Adok neki pozdorját,
Hadd mulassa ki magát.
Létezni véges állapot. Banálisan szólva talán olyan, mint egy mondat, lehet rövid és hosszú, egyszerű vagy többszörösen összetett, befejezett és befejezetlen, de nem a pont (a halál) szabja meg a mondat (az élet) végét, hanem fordítva: a mondat vége jelöli ki, hogy hol a helye a lezáró írásjelnek. A halál tehát nem önálló entitás, hanem negativitás. Léthiány. Nem kötődik kizárólag az öregséghez, de az öregedő ember, szemben fiatalsága időszakával, együtt él elkerülhetetlenségének állandó tudatával. Függetlenül társadalmi státusától, ami viszont a többiek hozzá való viszonyát minden időkben befolyásolja. Ha hatalma van és gazdag, tisztelettel beszélnek róla, bölcs lesz, hallgatnak a szavára, de még az ilyen ember is azonnal nevetség és gúny tárgyává válik, mihelyt szellemi és fizikai ereje megroggyan – legfeljebb nem a szemébe nevetnek, hanem a háta mögött. Ha az öregség a szegénységgel, netán az ínséggel jár együtt, a helyzet még egyértelműbb.
Hajdu, Hajdu, öret Hajdu,
De nem tudod, hogy mi ja bú,
Eladtad a tehenedet,
Nem ëszël több édës tejet!
– Főzzél, Katánk, tököt, babot,
Attul szarunk nagy vastagot!
Évszázadokon át sokan kéregetésre, koldulásra kényszerültek, akárcsak a városi hajléktalanok napjainkban is, de koldusok – kéregetők – csupán pár évtizeddel ezelőtt még mindennapos színfoltjai voltak még a gazdagnak tartott falvak és kisvárosok mindennapjainak is. Ez az életmód azonban nemcsak szánalmat és olykor szánalommal vegyes tiszteletet, de megvetéssel párosuló (ön)gúnyt is kiváltott, mint a koldusénekek egy jelentős részéből, így az itt idézettből is, ez kiolvasható.
Gecemáré kertben érik a cseresznye,
Adhatnál most néki, ha kérne belőle.
Ó, uram, teremtőm, száritsd meg a kezét,
Hadd adjon a szögénynek cseresznyét.
Lófaszt kaptam, öreg, tegye tarisznyába,
Hogyha hazamegyek, jó lesz a mamának.
A világi hiúság romlandó volta semmilyen szent érzést, még a barátságot sem kíméli. Aki megöregszik, s javai is elfogynak, az végül törvényszerűen magára marad.
Ne készíts nagy palotákat
jó barátid számára,
Kik borodra beköszöntnek,
ott hagynak elfogytára.
Egy kis lóczára mind ráfér,
ki igaz barátod,
S utoljára magad maradsz azon is,
meglátod.
Egy Veszprém megyei népdal szerint azonban ne higgyük, hogy élete viszontagságaitól a halál majd megváltja az öreget. Aki megvénült, annak nemcsak a halálban, de még a feltámadásban sem lehet egyenlő esélye a többiekkel.
Eltemették már az öreget,
Lábához tették a keresztet;
Azt sem tudják, merre a feje,
A pap is a lábát szentelte.
Majd nehéz lesz a feltámadás:
Nem ér oda akkor, mikor más.
IRODALOM
Csorba Béla: Temerini néphagyományok. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988.
Együd Árpád: Somogyi népköltészet. Kaposvár, 1975.
Endrődi Sándor: Magyar népdalok. Franklin-társulat, Budapest, 1906.
Katona Imre: Keserves. In Magyar néprajzi lexikon III., Budapest, 1980, 175.
Kiss Lajos: Gombos és Doroszló népzenéje. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1982.
Lükő Gábor: A magyar lélek formái. Budapest, 2001.
Ortutay Gyula szerk.: Magyar népdalok I–II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978.
Tánczos Vilmos: Folklórszimbólumok. KJNT – BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, Kolozsvár, 2006.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
