Ilyés Krisztinka: Zalán Tibor: A párbeszéd folytatódik

– Sziveri Jánost „mezítlábas-tornacipős, szakadt trikós” korában ismerted meg Hadersdorfban a Magyar Műhely folyóirat találkozóján. Hogyan lett ebből az ismeretségből később nagyon erős baráti kötelék?

– Volt egyszer egy Magyar Műhely folyóirat-találkozó, ahova koraavantgárd korszakomban érkeztem. Addigra volt már könyvem, ami akkoriban ráadásul több díjban is részesült, tehát megülhettem volna az elismeréseken, én viszont, gyanút fogva a túl jó fogadtatástól, el akartam lépni az addig megképzett világomtól, amely a népi szürrealizmus körül helyezte el magát; ezért fordultam az avantgárd felé. A találkozón még magányosan kóboroltam az avantgárdok között, nem voltam összeszokott közösségükben sem szakmailag, sem emberileg otthon. Szerencsére felkeltette az érdeklődésemet két figura: az egyiket Fenyvesi Ottónak hívták, a másikat Sziveri Jánosnak. Ők talán már akkor is a legendás Új Symposionnak voltak a szerkesztői.

És valóban a meztelen láb a tornacipőben tűnt fel először, hiszen itthon még nem láttam addig olyat, hogy valaki így, meztelen lábbal a cipőben jelent volna meg valahol. Érdekes, borzas – első látásra borzalmas – alakok voltak. Odasodródtunk egymás közelébe, és abban a négy-öt napban igazán alaposan megismertük egymást. Itt még nem az irodalmi barátság erősödött meg, hanem az emberi, mert ebben a pár napban kiderült, hogy milyen sok minden összeköt bennünket – mintha már régóta – a pián és szertelenségen kívül. Közösek voltunk az elvadultságban, a kívülállásban, abban, hogy az avantgárdok között is idegenek tudtunk maradni. (Az idei márciusi Forrásban jelent meg Fenyvesinek egy nekem ajánlott verse, amelyben ezekről az időkről emlékezik és tesz fel fontos kérdéseket a mára vonatkozóan – nemzedékivers-érvényű, jelentős alkotás.) Az irodalmi barátságunkat pedig egy különös kapocs erősítette meg, anyagát egy erdélyi figura töltötte ki, akit Szőcs Gézának hívtak. Amikor Szőcs Géza eltűnt (börtönbe zárták, megölték?)  –  akkor még nem tudtuk, hogy Svájcban van –, írtam egy verset Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére címmel. Ezt a verset ugyan az Élet és Irodalom álságosan elfogadta, de csak időhúzás miatt, csillapodjék a Szőcs-ügy, hogy végül ne legyenek hajlandók mégsem leközölni. Ekkor átküldtem Sziverinek, aki viszont leközölte a lapjában.

Majd, amikor fölszámolták a Symposiont, tudomásom szerint ez is ott szerepelt a vádpontok között a felkiáltással, egy magyarországi költő ne Jugoszlávián keresztül üzengessen egy romániai ellenzékinek. Persze, ez azt is jelentette, hogy az akkori szerkesztők – Sziveri János, Fenyvesi Ottó és Szűgyi Zoltán, Balázs Attila és a többiek – tudták, hogy mit kockáztatnak. Nyilván a bátorságukban az is benne volt, hogy a korabeli Jugoszlávia sokkal szabadabb volt, mint az akkori Magyarország. De térjünk vissza az előzőekben tárgyalt, vidám és szertelen időkre! Ha átjöttek, általában hármasban (Szűgyi, Sziveri, Fenyvesi), szinte mindig nálam laktak. Volt egy ötvenegy négyzetméteres lakásom, hozzá két gyerekem és egy feleségem, szűköcske élettér, na, egyszerre csak jön még ehhez befelé a három behemót újvidéki költő, és míg fölér a második emeletre, akkurátusan föllármázza az egész házat. Igazi fiatalkori vad és barbár és határokat se nem ismerő, se nem tartó barátság volt. Amikor a Symposiont felszámolták, én már versszerkesztő voltam a Kortársnál, így most én tudtam a szárnyam alá venni őket, az üldözött, lap nélkül maradtakat. Sajnos harminchat évesen meghalt. Akkor nem tudtam értelmezni, hogy mennyire kevés ez az idő, fantáziabeszédet hebegtem a temetésén arról, mit jelent az, hogy ilyen fiatalon itt hagyott minket. Nem értettem semmit. Lassan hetvenéves leszek, kétszer annyit élek, mint ő. Ma már sejtem, mit jelenthet a második harminchat évet kihagyni.

Nagyon fontos életművet hagyott maga után. Búvópatak életművet, amelyik hol felszínen van, hol visszamerül valahova. Az egyetlen megnyugtató ebben az egészben, hogy mindig újabb és újabb nemzedékek veszik elő, valamiért, tehát, nemzedékről nemzedékre hat, fontos tud lenni. Az is megnyugtató, hogy a Kertész Intézetben létrehozták a Sziveri-archívumot. Mégis van ebben nyugtalanító is, mert így „és Sziveri-archívumként” szerepel. Nagyon remélem azt, hogy egyszer lesz egy olyan különház is, amely – ha nem is olyan szép, mint a Kertész Intézet – csak az övé lesz.

– A barátságotok során, ahogy most is elhangzott, nagyon sok időt töltöttetek együtt. Ez a baráti viszony amolyan szakmabéli barátság is volt. De voltatok ti egymás első olvasói?

– Én nem vagyok az az alkat, aki megmutatja másnak a verseit megjelenés előtt. Ő se volt ez a típus, talán, legalábbis nekem nem mutatta meg az írásait. Az utolsó versét láttam talán egyedül kézírásos formában, a négysorosát. A halála után ezt a verset facsimile közöltem a Kortárs élén.

De voltak olyan barátaim, akik szerették a telefonba beolvasni a verseiket. Például Fodor Ákos, aki szinte kétnaponta hívott fel éjjel, hogy beolvassa az új szerzeményeit. Én pedig ezt soha nem viszonoztam, de nem is volt rá szüksége. Mindketten zárkózott emberek voltak – érdekes, ahogy Fodor Ákos mégis megnyílt felém, úgy Sziveri soha. Mindenki azt hitte, hogy ő egy vagabund, fékezhetetlen ember volt, olyan, aki fölugrik az írószövetség szent asztalára és ott verset olvas és kukorékol. Napszemüvegben és kalapban ordítja a verseit. Ilyeneket is csinált, naná, volt benne színészi extrovertáltság, nem is kevés! De a magánéletében meglehetősen zárkózott, visszahúzódó és sérülékeny volt. Minden sérülékeny eljátssza azt, hogy ő dübörgőn van jelen, de rajta is sokszor láttam, valahol nagyon messze jár, nem közöttük rakoncátlankodik a pohárba kapaszkodva.

– A távolabbról jövő, irodalomszakmától kapott véleményekkel mit kezdett? Beszéltetek arról, hogy érintik őt a kritikák?

– Egy költő sosem érzi magát a helyén. Mindenki fontosabbnak gondolja magát, mint amennyire fontos. Ez nem volt másképp Sziverivel sem. Egyszer hajnalban, nyilván kellő részegen, ültünk Pesterzsébeten a házam előtti járda peremkövén. Akkoriban halt meg Illyés Gyula, akihez költészetileg gyakorlatilag semmi közünk nem volt, tiszteltük őt, de a gondolatrendszerünk is teljesen más volt. Sziveri megkérdezte, szerintem ki lesz az utódja? Akkor döbbentem rá, hogy a zablákat nem ismerő költő ilyenekben is gondolkodik. Megvolt a kellő önértékelése, de sosem beszéltünk a kritikákról, mert fölöslegesnek tartottuk. Kevés visszajelzést kapott, amikor meg már bővebben kapta, a halála idején, már hiába jöttek az elismerések. Egyetlen kritika érdekelte különösebben, egy jeles magyar költő az Alföld folyóiratba írt egy becsmérlő kritikát az utolsó, addig megjelent kötetéről. Ezt még olvasta a halálos ágyán. Nagyon megérintette, el is keseredett. Persze nem ebbe halt bele, de van egy irodalmi példám, ami azt mutatja, hogy ezzel is ki lehet nyírni az embert. Az idős Illyés Gyulát egy híres-jelentős délvidéki irodalmár becsületsértésig hatolóan megvádolta egy szövegben, olyannyira brutálisan, hogy Illyés kórházba is került. Hozzá közel álló irodalmároktól tudom, egyszerre befordult a falnak és három nap múlva meghalt. Azt mondta, nem akar élni. (Ha legenda, akkor is rámutat valami fontosra…) Az a támadó pont azt az embert vádolta meg elvtelenséggel, aki a legtöbbet tette a magyar irodalomért, a magyarságért – akár őérte is.

– Az idők folyamán többször is felemlegetted, hogy sokszor (barátilag) vitatkoztatok arról, hogy egy írónak részt kell-e vennie a közéletben. Sziveri igent mondott, te pedig az ellenkezőjét. Emlékszel arra, hogy Sziveri milyen érveket sorakoztatott fel az álláspontja mellet?

– Én ma is azt mondom, ahogy mindig, hogy nem kell. Illetve kellett a Kádár-rendszer ideje alatt, de akkor sem voltam az aktív, konkrét politizálás híve… Sziveri más volt, ő radikálisabb elveket vallott. A költészetében viszont nem politizált konkrétan, ezt becsültem benne. Ellenben odaállt a dolgok mellé, harsányan ki mert állni a placcokon az elveiért. Azt gondolom, ha ma élne, nagyon vacak helyzetben lenne. Mert ma minden valamire való író (én nem vagyok az, ezért tartok itt, ahol tartok) odaáll valamelyik oldal mellé. Azt hiszem, őt egyik csapat se fogadná be, vagy ő maga se állna be egyik csapatba se. Sziveri öntörvényű fickó volt, öntörvényű volt a nézeteiben, az elképzeléseiben, a kiállásaiban is. Hogy a kérdésedre is válaszoljak, az összes érve az volt: de kell. Nem sokat lehet ezzel vitatkozni, nem is kell.

– A közélettől, a körülötte lévő emberektől kapott bőven elutasítást, bántást. Ez is meghatározta a költészetének témáit. Azt mondtad, „Sziveri lírája nemcsak tapad a külső ingerekre, de velük szimbiózisban él.” Ezt hogy kell érteni?

– Ahogy említettem, ő másfajta érzékenységgel bírt, mint én. Én lehetőség szerint soha nem reflektálok külső ingerekre, gyakorlatilag csak az emlékezetemből élek, a létező vagy a nem létező emlékeimből. A jelent is emlékezetnek tekintem. Sziveri mindig a létező, a megélt jelenéből dolgozott, és kellően harsány nyelvezetet használt ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet. A költészetben – ahogy a politikában – harsány hangra van szükség akkor, ha valaki a koráról akar valami fontosat mondani, és fontos számára, hogy ezt meg is hallják. Különös, hogy amikor Sziveriről beszélünk, kiderül, hogy nem sokan ismerik ezeket a korai verseket, annál inkább a halálközeli líráját. A korai Sziveri-verseket nagyon szeretem. Persze a Bábelt is, hogyne, örömmel és büszkeséggel közöltem a Kortársban. Érződött, hogy egy korszak- és sorsvers ez, mert a halál közelségét, a halálnak a vízióját, az önpusztításnak a végső stációját közvetíti. De éppen ezért nem tekinthető nemzedéki versnek. Sokkal inkább számít annak az említett Fenyvesi Ottó-vers, amit én úgy olvastam, mint Ginsberg Üvöltésének iróniára és fájdalomra hangolt párversét, mert ő szándékosan annak a nemzedéknek a nevében beszél, akik mi vagyunk, akik túl vagyunk hatvanon, ennek a nemzedéknek a múltját, jelenét és a nem létező jövőjét vázolja fel. Sziverinek nincs ilyen nemzedéki verse, viszont vannak egyéb nagy és emlékezetes munkái.

– „Sziveri kanonizálódni látszik. Ez pedig azt jelenti, hogy mindinkább kiveszik a köztudatból az a Sziveri-kép, amelyik leginkább lefedi őt magát, és a Sziveri-jelenséget.” Milyen ez a Sziveri-jelenség?

–  Jelenségen nyilván ember és mű együttes jelenlétét értve, a Sziveri-jelenséget úgy kell elgondolni, mint a szabad ember jelentkezését és állandó jelenlétét az életben, a műben. Kanonizálódás. Bonyolultabb kérdés. Alapítója voltam ugyan a Sziveri Társaságnak, de sokféle ok miatt kiléptem belőle. Lehet, hogy ugyanez okokból ő is kilépne a nevével fémjelzett társaságból. A címkézhetetlenség az alapkérdése az ilyesfajta írói utóléletnek, mint amilyen Sziverié. Szőcs Géza, Géczi János és Ladányi István létrehozta a Sziveri-intézetet Veszprémben, de kiderült, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Mit kezdjél azzal, aki a kortársad volt? Mit csinálj azzal, akinek a borát ittad, aki a pálinkádat itta? Tedd egy tollát a múzeumba? Amint hivatalossá teszed az emlékét, rendszerezed bonyolult és ellentmondásos életét, abban a pillanatban már nem róla beszélsz. Nem Sziveriről beszélsz. Túl közel vagyunk ahhoz, hogy klasszikusként tekintsünk rá, de túl messze van már ahhoz, hogy kortársként kezeljük. Ez a probléma a Sziveri-jelenséggel is mint olyannal.

– Sziveri halálát követő évben azt írod: „Halála után egy évvel pedig megsűrűsödni látszik körülötte a csend, mintha nem lett volna elég súlya írásművészetének ahhoz, hogy említsék munkáit és emlékezzenek róla, mintha nem lett volna elég modern, amit és ahogyan elmondott.” Ahogy mondod, mára már intézmények, és egy díj is viselik az egykori költő nevét. De ha se ez, se a csend nem jó, mi volna a középút, milyen volna a méltó emlékezés rá?

– Van középút. Amikor ezt írtam, még nem fogtam fel, hogy ez a csend nemcsak Sziverinek szól, ez mindenkinek szól. Csend van Weöres Sándor körül, csend van Szabó Lőrinc körül, Szentkuthy vagy Határ Győző körül, csend van Orbán Ottó körül, Nagy László és Petri György körül is csend van, bár ez utóbbi szerző is bekerült hagyatékával a Kertész Intézetbe. A most élők mintha csak magukról lennének hajlandóak beszélni. Ez most az irodalom, ez az időszak talán a leggonoszabb, amit valaha átéltem az irodalmi változások/változások során. S ha már szóba került Sziveri és a búvópatak is, akkor érdemes kiemelni, hogy a Kertész Intézet megjelentetett egy Sziveri-válogatás kötetet, amelyet Terék Anna és Melhardt Gergő szerkesztett. Ennek a válogatásnak a címe A szélherceg – emlékezetem szerint én neveztem el Sziverit szélhercegnek az egyik Papírváros-regénykötetben, mert amikor megismertem, olyan vékony volt, mint akit elfújhat a szél –, amikor pedig a betegség elfogyasztotta, tényleg ugyanúgy nézett ki, úgy botozott az utcán, akár egy vézna herceg. Ezt a válogatást tehát két fiatal költő és irodalomtörténész szerkesztette, ami azért jó, mert ők nem úgy fordultak Sziverihez, ahogy én tudnék vagy a nemzedékem tudna fordulni hozzá. Nem azt a jelenséget keresték, akivel együtt éltek, küszködtek, írtak és piáltak, hanem azt a Sziverit keresték, aki fontos a nemzedéküknek. Nagyon sok olyan verset kihagytak, amelyek számomra nagyon sokat jelentenek, fontosak. De ezzel a szelekcióval egy másfajta Sziveri-arcot mutattak fel nekem is, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Olyan versekre hívták fel a figyelmemet, amelyek szinte kivesztek a látókörömből. Így lehet egy jelenséget, egy arcot megőrizni – hogy nézünk rá, és csak rá nézünk.

– És te, most, Sziveri hetvenedik születésnapján hogyan emlékszel vissza a barátságotokra?

Sokféleképpen, mert sokat gondolok rá – és sokszor. Van mire emlékeznem. Talán lehetne érdekes, hogy elképzeltem őt hetvenévesen, ami valójában elképzelhetetlen, mert ha valaki harminchat éves korában elmegy, akkor úgy marad meg az emlékezetben, fiatal bolondságában. Még az sem változtat az emlékeimen, hogy az utolsó időszakában a betegség szétrágta, alig lehetett ráismerni a határozottan szép vonásaira.

Hiányzik. Így emlékezem. Ilyenkor, amikor rá kell koncentrálnom, nem azt érzem, hogy hiányzik, hanem, hogy van. Időként kibotorkálok hozzá a Farkasréti temetőbe, néha viszek egy üveg whiskyt is magammal, és megisszuk a sírnál, együtt. Sziverivel. Igaz, hogy együtt sose ittunk whiskyt, mert nem volt rá pénzünk. Meg akkoriban még a pálinkát szerettük jobban. És ilyenkor a párbeszéd folytatódik. Vagyis a beszélgetés folytatódik.

– Van tőle kedvenc versed, írásod, vagy olyan gondolat, amelyik végigkíséri a te utadat is?

– Nincs. Nem tudom. Nem töröm most a fejemet ezen. Szerintem arról lehet izgalmasabb beszélnem, hogy mit kérdeznék most tőle, ha élne. Mert számomra örök dilemma marad valami. Soha nem hitt Istenben. Pogány ember volt, ez is különbség volt közöttünk, bár én sem koptatom a templompadokat. Mégis, amikor haldoklott, és tudta, hogy meg fog halni, papot kért, gyónni szeretett volna. Bátor ember volt, nem hiszem, hogy ennyire megijesztette a megállíthatatlanul közeledő halál.

Ugyanis, a betegsége miatt, úgy fél évvel az utolsó napja előtt, letette a tollat. Észrevette, hogy a morfium miatt nem tudja ellenőrizni már a helyesírását sem. Akkor viszont megválaszolandó kérdés, miért írta meg halála előtt egy héttel azt az utolsó négysorost, amelyben – szinte egyértelmű, hogy találkozik Istennel? Ebben a versben látomásérzetről beszél. Vagy valóságos találkozás volt? Mi történhetett azokban a napokban? Sűrűn látogattuk Szőcs Gézával, soha nem beszélt nekünk arról, hogy félne a haláltól, sem arról, hogy kapcsolatba került volna Istennel. Ezt a verset viszont megírta, több hónapos kihagyás után, egyetlen hiba nélkül, rezzenéstelen tollal. Ezt kérdezném meg tőle. Sziveri János, te valóban találkoztál, még életedben, Istennel?