Csurka István azon alkotóemberek közé tartozott, kik nem tudták, s bizonyára nem is akarták kivonni magukat a politikai életből: „Vélt igazságait sosem rejtette véka alá, politikai pályafutását földrengés kísérte, hiszen türelmetlenül küzdött, azonnali változásokat akart, a diplomácia finomságai nem az ő robusztus alkatához illettek.” [1] Szenvedélyes igazságkeresése, közéleti éleslátása már a diákéveiben megírt novelláiban is érzékelhető volt, mint ahogy az is, hogy e gondolatok kifejezésére végsősoron a dráma műfaja adta meg számára a legideálisabb formai keretet. „Alkatilag predesztinálva vagyok, hogy dialógusokat írjak.” – mondja. [2] „Hirtelen bezárul a tér, és a novella színtere színszerűvé válik. Erre hajlamom van – és miért fékezzem a hajlamomat?” [3] A Nász és pofon című fiatalkori novellájában már vannak erre utaló jelek, s ezt főiskolai tanára, Czibor János is rögtön felismerte. Regénnyel is próbálkozott, ám próbálkozásaiból mindig csak egy újabb színdarab született. S bár a társadalomkritikával átitatott rövid prózaszövegeit – kiemelve az ’56-ban megjelent Tűzugratás című kötetét – elismerően fogadták a szakmabeliek, mégis úgy tűnik, az átütő sikert végtére is a színpadra írt darabjai hozták meg.
Ki lesz a bálanya? című első drámáját sokáig nem engedték a színházak közelébe, mondván: „túlságosan átvérzik rajta ötvenhat”, így aztán a Szájhős és Az idő vasfoga című drámáival próbált utat törni magának és a bálanyának, amit végül a Tháliában mutattak be először. „Ritka eset, hogy egy dráma alig negyedszázaddal megszületése után újra teltházakat vonz.” – írja a Kritikában Nagy Péter, aki a következőképp summázza a dráma sikerét: „Mi a titka Csurka darabjának? Könnyű lenne rávágni, hogy az absztrakciója, végeredményben a Ki lesz a bálanya? a játékos csoport lélektanának éppúgy kitűnő lekottázása, mint ahogy négy fél fiatal értelmiségi játékosi magatartásainak. Ez benne van a műben, s nem kis mértékben kétségtelenül a sikere oka, de a mű nemcsak ez, s a siker oka sem pusztán ebben rejlik. Mert a zöld asztal fénykörében pókerező négy ember látszólag időtlen közegben mozog – de csak látszólag. Filigránban – de sűrű rajzzal – körülveszi őket a való világ, a „hic et nunc”, a saját életük, a mi életünk. S a siker mélyebb, igazibb oka ebben rejlik.” [4]
Csurka minden művéből – legyen az dráma vagy próza – erős társadalomrajz olvasható ki, kitűnő érzékkel vetette papírra a valóságot, a hétköznapi ember tengődéseit. Szerepet vállalt továbbá a tárca műfajának felélesztésében, miközben politikai szerepvállalása egyre erősödött. A nyolcvanas évek közepétől mondhatni teljesen átadta magát ennek a világnak, alkotói énje háttérbe szorult, hogy helyet adjon egy új vállalásnak. Ezt azonban nem érezte terhesnek, meggyőződése volt, hogy egy írónak nem szabad megkerülnie a politikát. Az egyik vele készült interjúban a következőképp vet számot írói és politikusi énjével: „Minden politika, az egész élet politika. Attól pedig nem félek, hogy emiatt az utókor számára elavulok, és nem tudok örökérvényűeket írni.” [5]
Felhasznált források:
Szakonyi Károly, A nehézfiú = Írók lámpafénynél, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2023.
[1] Csurka István emlékére, Kapu, 2012. február, 25. évfolyam, 2. szám, 5. o.
[2] I.m., 7. o.
[3] Uo.
[4] Nagy Péter, Csurka István: Ki lesz a bálanya?, Kritika 13., 1984, 11. szám, 34. o.
[5] Csurka István emlékére, Kapu, 2012. február, 25. évfolyam, 2. szám, 5. o.
