Honnan tudom, hogy felnőttem? Nos, a bizonyítékok száma egyre csak növekszik. Amikor gyerek voltam, minden télen korcsolyázni jártunk a családommal. Hasítottam a jeget, mintha nem eshetnék pofára, mintha nem korcsolyázhatna át a nyakamon egy másik korcsolyázó, mintha nem törhetném el a kezem, a lábam vagy egyéb csontom. Őszintén szólva, abból a 206 csontból, ami a testemben van, lehetne válogatni. Engem persze csak a száguldás meg a korcsolyapálya melletti büfében kapható, túlságosan édes, vulkanikus hőmérsékletű tea érdekelt. Bezzeg, amikor papíron felnőtt lettem, és úgy mentem el korcsolyázni! Ahogy óvatosan rácsusszantam a jégre, hirtelen millióféle halálnem furakodott a gondolataim közé. Még olyan is, hogy beszakad alattam a jég, holott éppen egy műjégpályán siklottam. De ugye bármikor elnyelheti az embert egy víznyelő, ami a semmiből jelenik meg.
Gyerekkoromban eltört az ujjam, a lábam, a kezem, majd a változatosság kedvéért még egyszer a lábam. Egyáltalán nem viselt meg a dolog, sőt, amikor a kezem törött el, nem akartam orvoshoz menni, mert akkor lemaradtam volna az állatkerti kirándulásról. Így aztán felkötöttem a kezem, bejártam a bajmóci kastélyt és az állatkertet, hazafelé pedig megálltunk a sürgősségin, ahol kiderült, hogy két helyen is eltört a csuklóm. Ehhez képest felnőttként már attól megcsap a halál szele, ha belerúgok a kanapé lábába, vagy ne adj’ isten elalszom a nyakam.
Sokan mondják, hogy a karácsony a gyerekek ünnepe, ők szeretik a leginkább. Szerintem ez csak azért tűnik így, mert egy felnőttnek kevesebb az energiája, mint egy gyereknek. Arról nem is beszélve, hogy a felnőttek decemberi feladata elhozni a karácsony varázsát, míg a gyerekek pusztán élvezik a csodák időszakát. Tulajdonképpen mi, felnőttek vagyunk a Mikulások. Igaz, szakáll meg piros gönc nélkül – jobb esetben a hordóhas is hiányzik a képletből –, de ez van. A ránk szabott szerepkör miatt nehezebben vesszük észre az ünnepek varázsát, mert a kulisszák mögött dolgozunk.
Én, a felnőtt egyed ezt most novemberig el is hittem. Ugyanis az egyik szekrényünk tetején van egy doboz, amiről a szüleim azt állítják, hogy a karácsonyi ajándékomat rejti. Halvány elképzelésem sincs arról, mi lehet benne, ráadásul eléggé nagy dobozról van szó. A tudat, miszerint vár rám egy meglepetés a karácsonyfa alatt, azzá a gyerekké varázsolt, aki nem félt a jégpályán, aki nyafogás nélkül bírta a csonttörést, ugyanakkor van bennem már némi felnőttes beütés, mert a gyerekkori énemmel ellentétben megálljt tudok parancsolni annak az erős vágynak, hogy kiderítsem, mi lapul a dobozban. Megéri, mert a legjobb ajándék a meglepetés, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lelkesít a karácsonyfa alá pakolt ajándékok látványa.
Ebben a gyűlölködéssel teli világban őszintén kívánom mindenkinek, hogy legalább decemberben olyan emberekkel találkozzon, akik elővarázsolják belőle ezt a félig gyerek, félig felnőtt valamit. Így lehet valóban boldog karácsonyunk.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
Alaposan szétaprózta magát a 140 éve született Sziklay Ferenc, aki Aranyidán született, Kassán nőtt fel, Kolozsvárott szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet, de első tanári állása Pozsonyhoz kötötte. Ezt követte Szatmárnémeti, majd az akkori legdélibb magyar település, Fehértemplom, míg végül a kör bezárult, s ismét visszatért Kassára. Tipikus monarchiabeli pályasors.
A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.
A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.
A Német Nyelvtudományi Társaság (Gesellschaft für deutsche Sprache) 1977 óta választja ki a német nyelvben az év szavait. Jómagam az 1980-as évek végétől dokumentálom az év magyarországi szavait. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport 2010 óta több kategóriában és mindig nyelvi magyarázattal teszi közzé javaslatait. A fokozódó hírverseny miatt az év szavainak kiválasztása és kihirdetése már ősszel elkezdődik. De ez nem baj, mert ha egy szó decemberben bukkanna föl, igazából már csak a következő évben lehetne felkapott szó. Ahhoz ugyanis idő kell.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.