Póda Erzsébet: Emlékek ünnepe

2023. december 21., 01:50
Aknay János: Emlék (akril, vászon, 100 × 80 cm, 2017)

Ebben a hasadozott, információkáoszos világban sokszor úgy tűnik, semmi sincs már a helyén – és valóban nincs is. Eltűnnek az emlékek és a hagyományok, szétbomlanak a családok, évezredek tudása és bölcseletei válnak pillanatok alatt elfeledetté, átírtakká, újraértelmezettekké. Nem találjuk a helyünket, s lassan már azt sem fogjuk tudni, fiúk vagyunk-e vagy lányok… Ez a ránk erőltetett helyzet pedig bizonytalanná, neurotikussá tesz, hiszen tudjuk, az ember akkor van igazán harmóniában, akkor tud értékes és hasznos lenni, ha egyensúlyban van önmagával, ha ismeri a gyökereit, tudja, hogy hova tartozik.

Itt az esztendő vége, ilyenkor sok minden megjelenik a karácsony témájáról: millió elhasznált, de mutatós frázis, a valóságtól elrugaszkodó kijelentések és megállapítások, „pozitív” képek. Valójában csak a novembertől tartó rohanási és bevásárlási láz utáni összeroskadás az, amit ünnepnek hiszünk. Az ajándékokba évközben is „belefulladunk”, és nincs semmi, ami meglepetést szerezne, vagy amivel másokat meglephetnénk. Persze az előbbi mondat írói túlzás, mert vannak még meglepetések, és vannak szépen megtartott ünnepek. A hozzánk elérő világhírek és napi információbombák azonban szétrombolják a lelki békénket, kifelé irányítják a figyelmünket. A figyelmünket, amit már nem vagyunk képesek tartósan és hosszabban fenntartani az agyunkba hatoló programozás miatt.

A karácsony a csillogás és a nagy evés-ivás-bulizás hármasán kívül a magány ünnepe is. Mert ezek a zajos külsőségek nem jók semmire. Nem vigasztalják meg a lelket, nem adnak feltöltődést, nem csillapítják lelki viharainkat, nem élesztik fel a kihűlt szerelmeket és nem támasztják fel a megszűnt szeretetet sem. Talán csak ideig-óráig. Persze meglehet, manapság már ez a rövidke idő is okozhat némi vigaszt.

Amikor karácsony szóba kerül, elsőként mindig gyerekkorom emlékei bukkannak fel. Amikor az egész konyhát betöltötte anyukám süteményeinek mennyei illata, s az ünnepet beragyogta izgatott, kedves arca, szőke hajfürtjeinek aranysága. Amikor Ádám, Éva délelőttjén átszaladt hozzánk a szomszéd néni, hogy hozzon egy bögrével a saját termésű öregbabjából. Mire nagyanyám egy tarisznya pucolt diót öntött szomszédasszonya kötényébe. Csacsogtak kicsit az utcakapuban családról, főzésről, ünnepről, erről-arról. Tenyerüket dörzsölgették a hidegben, aztán békés ünnepeket kívánva elváltak egymástól.

E napon dél után már nem volt ildomos más házát fölkeresni. Nem is jött az ünnepek alatt hozzánk az esti mendikásokon kívül senki sem. Igazi zárt családi ünnep volt az a régi. Együtt készülődtünk, várakoztunk, beszélgettünk. Nagyanyám almaillatú szobájában a régi kalendáriumokból olvasott, vagy az emlékeiből fölbukkanó történeteit osztotta meg velem. Miközben szavait hallgattam, el is felejtkeztem arról, milyen kíváncsi vagyok az ajándékomra, s hogy csak arra várok, hogy a másik szobába angyalszárnyán berepüljön az igazi Jézuska – akit persze édesanyám gondos kezei segítettek... Szebbek és értékesebbek voltak azok a percek minden más ajándéknál. Felejthetetlen pillanatok, melyek varázsát nem hozza már vissza semmi, csupán az emlékek őrzik hűségesen. Az emlékek, amelyeket módszeresen próbálnak kimosni a tudatunkból a „nemistudomkik”…

 

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)