Ebben a hasadozott, információkáoszos világban sokszor úgy tűnik, semmi sincs már a helyén – és valóban nincs is. Eltűnnek az emlékek és a hagyományok, szétbomlanak a családok, évezredek tudása és bölcseletei válnak pillanatok alatt elfeledetté, átírtakká, újraértelmezettekké. Nem találjuk a helyünket, s lassan már azt sem fogjuk tudni, fiúk vagyunk-e vagy lányok… Ez a ránk erőltetett helyzet pedig bizonytalanná, neurotikussá tesz, hiszen tudjuk, az ember akkor van igazán harmóniában, akkor tud értékes és hasznos lenni, ha egyensúlyban van önmagával, ha ismeri a gyökereit, tudja, hogy hova tartozik.
Itt az esztendő vége, ilyenkor sok minden megjelenik a karácsony témájáról: millió elhasznált, de mutatós frázis, a valóságtól elrugaszkodó kijelentések és megállapítások, „pozitív” képek. Valójában csak a novembertől tartó rohanási és bevásárlási láz utáni összeroskadás az, amit ünnepnek hiszünk. Az ajándékokba évközben is „belefulladunk”, és nincs semmi, ami meglepetést szerezne, vagy amivel másokat meglephetnénk. Persze az előbbi mondat írói túlzás, mert vannak még meglepetések, és vannak szépen megtartott ünnepek. A hozzánk elérő világhírek és napi információbombák azonban szétrombolják a lelki békénket, kifelé irányítják a figyelmünket. A figyelmünket, amit már nem vagyunk képesek tartósan és hosszabban fenntartani az agyunkba hatoló programozás miatt.
A karácsony a csillogás és a nagy evés-ivás-bulizás hármasán kívül a magány ünnepe is. Mert ezek a zajos külsőségek nem jók semmire. Nem vigasztalják meg a lelket, nem adnak feltöltődést, nem csillapítják lelki viharainkat, nem élesztik fel a kihűlt szerelmeket és nem támasztják fel a megszűnt szeretetet sem. Talán csak ideig-óráig. Persze meglehet, manapság már ez a rövidke idő is okozhat némi vigaszt.
Amikor karácsony szóba kerül, elsőként mindig gyerekkorom emlékei bukkannak fel. Amikor az egész konyhát betöltötte anyukám süteményeinek mennyei illata, s az ünnepet beragyogta izgatott, kedves arca, szőke hajfürtjeinek aranysága. Amikor Ádám, Éva délelőttjén átszaladt hozzánk a szomszéd néni, hogy hozzon egy bögrével a saját termésű öregbabjából. Mire nagyanyám egy tarisznya pucolt diót öntött szomszédasszonya kötényébe. Csacsogtak kicsit az utcakapuban családról, főzésről, ünnepről, erről-arról. Tenyerüket dörzsölgették a hidegben, aztán békés ünnepeket kívánva elváltak egymástól.
E napon dél után már nem volt ildomos más házát fölkeresni. Nem is jött az ünnepek alatt hozzánk az esti mendikásokon kívül senki sem. Igazi zárt családi ünnep volt az a régi. Együtt készülődtünk, várakoztunk, beszélgettünk. Nagyanyám almaillatú szobájában a régi kalendáriumokból olvasott, vagy az emlékeiből fölbukkanó történeteit osztotta meg velem. Miközben szavait hallgattam, el is felejtkeztem arról, milyen kíváncsi vagyok az ajándékomra, s hogy csak arra várok, hogy a másik szobába angyalszárnyán berepüljön az igazi Jézuska – akit persze édesanyám gondos kezei segítettek... Szebbek és értékesebbek voltak azok a percek minden más ajándéknál. Felejthetetlen pillanatok, melyek varázsát nem hozza már vissza semmi, csupán az emlékek őrzik hűségesen. Az emlékek, amelyeket módszeresen próbálnak kimosni a tudatunkból a „nemistudomkik”…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
Alaposan szétaprózta magát a 140 éve született Sziklay Ferenc, aki Aranyidán született, Kassán nőtt fel, Kolozsvárott szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet, de első tanári állása Pozsonyhoz kötötte. Ezt követte Szatmárnémeti, majd az akkori legdélibb magyar település, Fehértemplom, míg végül a kör bezárult, s ismét visszatért Kassára. Tipikus monarchiabeli pályasors.
A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.
A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.
A Német Nyelvtudományi Társaság (Gesellschaft für deutsche Sprache) 1977 óta választja ki a német nyelvben az év szavait. Jómagam az 1980-as évek végétől dokumentálom az év magyarországi szavait. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport 2010 óta több kategóriában és mindig nyelvi magyarázattal teszi közzé javaslatait. A fokozódó hírverseny miatt az év szavainak kiválasztása és kihirdetése már ősszel elkezdődik. De ez nem baj, mert ha egy szó decemberben bukkanna föl, igazából már csak a következő évben lehetne felkapott szó. Ahhoz ugyanis idő kell.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.