Bakoss Géza: Műbírálat

A peremkerületi általános iskola tornaterme melletti öltözőben tartották a fúvószenekar próbáit is. Maga a helyiség érthetetlen módon óriási volt, majdnem akkora, mint a fél tornaterem. Az egykor fehér, málladozó vakolatú falakon fogasok, körben lepattogzott lakkozású tornapadok, a padlóburkolat szürkésfekete. Ablaka nem volt. Az egyik sarokban egymásba rakott székek, mellettük girbegurba alumínium kottatartók halmaza, illetve egy jobb sorsra érdemes kis dobogó. A zenekari próbák azzal kezdődtek, hogy középre tették a dobogót, majd félkörben köré állították a székeket és kottatartókat. Ha végeztek, visszapakoltak mindent a sarokba.

A fúvószenekart Cs. alapította és vezette. Cs. a kerületben működő zeneiskola tanára volt. Minden fúvós hangszert ő tanított: fafúvósokat és rézfúvósokat, a furulyától kezdve a tubáig. Továbbá dobot. Fiatal volt és ambiciózus. Tanítványai döntő többsége általános iskolás, de akadt néhány gimnazista, sőt még egy középkorú férfi is, aki valamiért nagyon szerette volna megtanulni a trombitát. Cs. úgy döntött, hogy nem elég hetente egyszer a félórás egyéni zeneóra, az oktatáshoz zenekarra is szükség van (zseniális pedagógiai fogás). Egyébként tehetséges trombitás volt, több fúvósegyüttesben játszott, és egyéni fellépésekre is gyakran felkérték.

Az összetétel állandóan változott. Ha például egy vadászkürtös vagy egy harsonás végzett az általánosban, többnyire abbahagyta a zenetanulást és kilépett a zenekarból is. Ilyenkor rossz esetben kénytelenek voltak vadászkürt vagy harsona nélkül játszani egy jó ideig. Hasonló volt a helyzet a többi hangszerrel is. Kivéve a klarinétot és a trombitát: ezek valamiért népszerűek voltak a zeneiskolások (vagy szüleik) körében, belőlük mindig volt elég. A kiszámíthatatlan felállás, de a társaság képességei sem tették lehetővé a szigorúan kötött és meghangszerelt, klasszikus fúvószenekari darabok előadását. Sramlit játszottak ezért. A sramli az a műfaj, amikor a sváb falu önkéntes tűzoltózenekara nagyobb ünnepeken kiül a térre, vagy végigvonul a főutcán, és fújja, ahogy bírja. Nem számít a hangszerelés és nem számít az összetétel. Mindenki a képességei szerint. Ugyanakkor dallamos és egyszerű. Populista zene.

Ő stabil harmadik trombitás volt a zenekarban. Az első trombitás a sztár: játssza a dallamot és a bonyolult, több oktáv hangterjedelmű szólókat. Erre egyikük sem volt képes, így az első trombitást Cs. mindig importálta a Zeneakadémián tanuló ismerősei közül, ha nyilvános fellépésre került sor. Csak az ezt megelőző utolsó próbára jött el, onnantól kezdve mindent tudott. A második trombitás is hálás szerephez jut: játssza a dallamot, de nem szólózik. A harmadik trombitások a futottak még kategória: több is van belőlük. A dallamot kísérik, ritkán kerül rájuk a sor, inkább ritmust adnak, hosszúak a szünetek. Hangterjedelmük egy oktávon belül marad. Erre képesek. Általában évente egyszer, majális alkalmával mutatták meg magukat a közönségnek, többnyire a Népkertben.

(Egy rövid ideig ő is volt második trombitás, amikor Cs. a nővérének udvarolt. A korkülönbség jelentős volt, nővére inkább kamasz, tele idealista elképzelésekkel. Belépett az EVIG SE hegymászószakosztályába. Sziklákat mászott, sisakban, kötélbiztosítással, karabinerekkel a derekán. Roppant menő volt. Körülötte kisportolt, szíjas sziklamászó fiúk. Cs. inkább művészalkat volt. A kapcsolat megszakadt. Újra harmadik trombitás lett.)

A sramlizene idővel Cs.-t már nem elégítette ki. Többre vágyott. Zeneszerzést is tanult. Megkomponálta hát a Gyermekdalok ciklust. A koncepció egyszerű: egy gyerekzenekar gyerekdalokat játszik. A téma és az előadók koherens egységet alkotnak. Bizakodott a sikerben.

A Gyermekdalok első próbáján röviden vázolta elképzeléseit a zenekarnak. Kiosztotta a kottákat. Rengeteg munkája volt benne, hogy minden egyes hangszernek kézzel megírja a saját szólamát. Az Egyszer egy királyfival kezdtek.

(Ezt a balladát Bartók Béla gyűjtötte 1918-ban Újszászon. Egy királyfi szegény kocsisnak öltözik, megkéri a gazdag bíró lányát, aki értelemszerűen kidobja, ezután elmegy a szomszédba és megkéri a szegény kosárfonó lányát, akinek bejön, újra ruhacsere, morális igazságtétel, végül happiness. A ballada így néz ki:

Egyszer egy királyfi
Mit gondolt magában,
Hihihi, hahaha,
Mit gondolt magában. 

Fel kéne öltözni
Kocsisi ruhába,
Hihihi, hahaha,
Kocsisi ruhába.

És így tovább. A második és a negyedik sor mindig egyforma, a „hihihi, hahaha” minden versszakban ugyanott, a harmadik sorban ismétlődik. A versszakok első két sora szóló, az adott szereplő – narrátor, királyfi, gazdag bíró lánya, kosárfonó lánya  – énekli, a kórus pedig felel rá a harmadik és negyedik sorban. A zenekari feldolgozás is ezt a koncepciót követte a maga sajátos módján.)

Cs. felállt a jobb sorsra érdemes dobogóra, majd beintett. A zenekar pedig rázendített:

Egyszer egy királyfi – csak néhány fafúvós, piano.

Mit gondolt magában – belépnek a vadászkürtök (akkor éppen volt belőlük kettő is), de visszafogottan, lágyan, mezzopiano.

Hihihi, hahaha – itt valamiféle drámai hatás kedvéért a fúvósok elhallgatnak. Dobszóló következik, kicsit variálva, cifrázva a vers ritmusát: dum dum dududum, dum dum dududum.

Az utolsó sor totális forte fortissimo, az összes rendelkezésre álló hangszer fújja, ahogy a csövön kifér. Még hajlítottak is rajta: Mit gondolt magá-á-ban.

Cs. leintette a zenekart. El akarta mondani, hogy így, csak az első versszak eljátszása után min kellene javítani, de nem tudta. A zenekar ugyanis ösztönösen nevetni kezdett. Ilyet még nem pipáltak. Mindannyiuk által ismert, óvodában és alsó tagozatban sokszor énekelt, mostanra kicsit idétlennek tartott, lenézett dalocska szólal meg teljes fúvószenekari hangszerelésben. Ez akkora ellentmondás volt számukra, hogy nem tudták másképp feldolgozni. Először csak nevettek, majd az elkerülhetetlen öngerjesztő hatás miatt már röhögtek. Egyre hangosabban. Még a hetedikes, libbenő szőke hajú, karcsú, mindig komoly és megbízható fuvolás kislánynak is – akibe egyébként reménytelenül szerelmes volt – hullottak a könnyei.

Cs. először megdöbbent. Reflexből már nyitotta a száját valami orbitális letolásra, de aztán elgondolkodott. A zenekar eddig mindig együttműködött vele, fegyelmezési problémái nem voltak. A röhögés ezért nem a személye elleni dac, utálat vagy lázadás. Magát a művet minősítik! A gyerekeknek írt gyerekdalokat röhögi ki az azokat előadó gyerekzenekar. Hát kell ennél hitelesebb és őszintébb kritika?

– Egyszer egy karmester, mit gondolt magában, hihihi, hahaha… – futott át rajta, majd sírva fakadt. Nem nézett fel, mereven bámulta a partitúrát. A sírásból rövidesen zokogás lett.

A zenekar megdöbbent. Elhallgattak, és értetlenül meredtek Cs.-re. Erre azért nem számítottak. A letolást könnyebben kezelték volna. Sokkal könnyebben. Zavart csendben ültek, amit csak Cs. egyre halkuló zokogásrohamai törtek meg néha.

Végül Cs. erőt vett magán. Megtörölte a szemét és egy szomorkás félmosollyal ránézett a zenekarra.

– Kottacsere – mondta. Újra sramlit játszottak. Onnantól kezdve mindig. Da capo al fine.