Késő őszi délután van, már alkonyodik, amikor a buszra felszállva helyet foglalok egy idős asszony mellett. A jármű szinte teljesen megtelik, mire kihajt a megállóból, és ráfordul a színes falevelekkel szegélyezett főútra. Erős szél fúj, az eső is rákezdi, így a motor egyenletes búgásába belekeveredik az ablaktörlők zaja, amelyek az egyre sűrűsödő cseppeket igyekeznek eltüntetni a szélvédőről.
A táskámmal az ölemben ülve elfojtok magamban egy sóhajt, majd a gondolataimba merülök, s az ablakon kibámulva figyelem a mellettünk elsuhanó tájat. Hosszú napom volt, így kifejezetten fáradtnak és kimerültnek érzem magam, alig várom, hogy hazaérve végre az ágyba dőlhessek. Az idő nyomott hangulata sem segít az állapotomon, az esős-hűvös november szomorúnak és melankolikusnak hat, s még a busz enyhe fűtése ellenére is végigfut rajtam a hideg.
Érzem, ahogy csukódik le a szemem, és tudom, hogy hamarosan el fog nyomni az álom, amit viszont egyáltalán nem engedhetek meg magamnak. Ezért előveszem a korábban vásárolt újságot a táskámból, kisimítom a lapokat, és elkezdem olvasni az első oldalon lévő cikket, amely a kisvárosban történt gyilkosságok sorozatával foglalkozik, és az esetek közötti – nem létező – összefüggést próbálja valahogy felfedni.
– Szörnyűség az egész! – hallok egy gyenge hangot magam mellől, mire kérdőn nézek fel.
Az öregasszony tekintete a sorokon fut végig, majd amikor látja, hogy őt figyelem, vállat von.
– És még mindig nincs semmi nyom, amin a nyomozók elindulhatnának – folytatja, én pedig érdeklődve hallgatom, igazítva a vonásaimon, hogy semmit se lehessen leolvasni az arcomról.
– Így van – bólintok, majd a bennem lévő összes empátiával a hangomban fokozom: – Ki képes ilyen kegyetlenségre?
– Remélem, nem lesz több áldozat! – borzong meg az asszony, majd a fejét rázva elfordul. Látom rajta, hogy eléggé felzaklatta az előbbi párbeszéd, és hogy minden porcikájával igyekszik megszabadulni az újságcikk által kiváltott félelemtől.
Egy apró mosolyt elfojtva visszafordulok a laphoz. A hatalom és a felsőbbrendűség érzése árad szét bennem, és jóleső borzongás fut végig a karomon.
Senki sem tudja. Mert senkinek sem engedem, hogy megtudja.
Hasonló gondolatokkal az agyamban merülök el ismét a sorok között, miközben én vagyok az egyetlen, aki tisztában van azzal, kiről is szól az írás.
Rólam.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
Nagypapa azt mondja, hogy ez egy igazi szép ünnep. Nagyon régen ezen a napon tört ki a dicsőséges 133 nap. Nem pont ezen a napon, de majdnem. Fellobogózták az egész várost piros, meg piros-fehér-zöld zászlókkal. És mindenki a Kádár János bácsit várja, aki direkt az ünnep miatt jön el hozzánk. Nem úgy hozzánk, hogy a nagyiékhoz vagy az anyuékhoz, hanem hozzánk, a városba. Nem igazán tudom, ki az a Kádár János bácsi, de nagypapa azt mondja, hogy kedves ember, és majd én is köszönhetek neki.
– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak,
Egy a diákokkal tartott íróolvasó találkozón kellett megtudnom: nincs szükség tanulásra. Valamelyik irodalommal kapcsolatos kérdésemre egy fiatal, pulifrizurás fiatalember, akinek a lelógó haja miatt nem láthattam a szemét, sőt mi több, az arcát sem, flegmán közölte velem, hogy bizony „minden”, amire neki szüksége van, benne van a mobiltelefonjában.
Valami értelmetlen háború folyt. Ki ki ellen és miért? A telefonvonalak pedig szinte égtek. Menekülj mihamarabb, amíg tudsz, hogy gyerekedet vagy akár téged be ne hívjanak! Nappal csak az asszonyok tartózkodtak a házban, lakásban, mert a hadkötelesek padlásokon vagy éppen a rokonságnál bujkáltak. Szabály lett, csak ne legyél a bejegyzett címeden. Mert ha jönnek azok a bakancsos, gumibotos, kigyúrt fiúk… A politikusok, vállalati igazgatók, vezető beosztású orvosok, mérnökök, neves ügyvédek és egyetemi tanárok gyerekei már régen nem tartózkodtak az országban, s ezeket hiába keresték személyesen vagy telefonon.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.