– Ide nézz, Klári, meglepetés! – mondta Misi bácsi, akit senkit sem hívott bácsinak, csak Misinek. Ő testesítette meg a szabadságot 1983-ban, hogyan is lett volna ő bácsi. Anya unokatestvére volt, és apa kedvenc ivócimborája.
– Na, nyisd ki a markomat! – mondta nekem Misi. Kisiskolás voltam, barna copfjaim a hátam közepét verdesték. Szerettem a meglepetéseket. Óvatosan kinyitottam Misi tenyerét. Két Túró Rudi volt benne, a kedvencem, egy diós és egy mogyorós.
– Köszönöm, Misi! – mondtam neki.
– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak, alkatrészt pedig a maszekoktól lehetett a legkönnyebben venni.
Épp a Semmelweis utcában, a műhelye előtt álltunk. Misi nagy élvezettel cigarettára gyújtott. A cigaretta doboza is rendkívülinek számított, élénkbordó színű, rajta egy rokokó parókás férfi.
– Misi, ez milyen cigaretta? – kérdeztem tőle.
– Astor – válaszolta. – Nyugati cigi. Mi más is lenne, Klárikám.
Nagyon örültem, ha apa elvitt magával, amikor Misihez ment. Megittak egy-két sört, és megváltották a világot. De ezek nem olyan búsongós beszélgetések voltak, mert Misi maga volt a megtestesült optimizmus. Még a szomorú történeteket is úgy adta elő, mintha főnyereményt nyert volna.
Bementünk a kis műhelyébe. Tele volt nyugati cuccokkal: magnókkal, televíziókkal.
Misi dobozos söröket vett elő. Sosem ivott Kőbányait. Ahogy kipattintotta a dobozt, már bugyborékolt is felfelé a sör habja.
– Azt meséltem, Gyurikám – fordult apához –, mi történt aznap, amikor elvették a cukrászdánkat?
– Azt még nem, Misikém – mondta apa.
– Hogyhogy elvették? – szóltam közbe.
– Az olyan világ volt, tudod, Klárikám, a Rákosi, ő csinálta ezt velünk – válaszolta Misi. – Itt volt egyébként a cukrászda, pont a műhelyem szomszédságában. Szóval államosították apám cukrászdáját. Aznap mentem haza az iskolából, ott volt apám és a bátyám a konyhában. Épp készülődtek valahova.
– Hova mentek? – kérdeztem őket.
– Jössz te is, Misi – mondta apám. – Ma elvették a cukrászdánkat, de nem baj: megyünk a vidámparkba. Úgyhogy ilyen ember volt az én apám – folytatta Misi. – Még akkor is vidámságot vitt az életbe, amikor épp tragédia történt.
– Úgy, mint te is – jegyezte meg apa. – Az örömöt hozod az emberek életébe.
– Ne túlozz, Gyurikám – szabadkozott Misi. – Ez a legtermészetesebb. Fogjuk meg az élet szebbik oldalát, jó cigi, jó pia, szép nők, mi kell még?
– Képzeljétek – folytatta Misi –, aznap felültünk mindenre a vidámparkban, hullámvasút, óriáskerék, nem maradt ki semmi.
– És utána mi lett? – kérdezte apa.
– Az apám otthon sütötte tovább a süteményeket – mondta Misi. – Talpraesett ember volt. Ugye, Hollandiában tanulta ki a cukrászmesterséget, nagyon értett hozzá. Szóval megkeresték őt a törzsvevői, és folytatott mindent otthon ugyanúgy. Persze titokban kellett mindezt csinálnunk, nehogy feljelentsen bennünket valaki.
– Misikém, úgy, mint te is, feltalálod magad mindig – mondta apa. – Nálad a legjobb nyugati dolgok is megvannak, hát hogy csinálod?
Misi hunyorított: – Gyurikám, mindent neked sem mondhatok el. De ha szeretnél valamit, a kérésed parancs, csak mondd, és megszerzem.
– Hát jó – mondta apa. – Meg szeretném lepni a feleségem egy új lemezjátszóval. Tudod, egyfolytában Karády Katalint hallgat. A régi lemezjátszó meg már akadozik.
– Kezet rá – mondta Misi. – Olyat hozok nektek, hogy elképzelni sem tudod. Sztereó hangfalakkal.
Kezet ráztak, apa és Misi.
– És mennyibe fog kerülni?
– Nem lesz drága, Gyurikám, rokoni alapon számítom neked.
– De a hivatali telefonomon hívj, amikor meglesz – mondta apa. Nehogy gyanút fogjon Kati, azért ne az otthonin hívj.
– Mi is a hivatali számod?
– 311-500, és a 103-as melléket kérd.
Misi felírta a számot. Szavatartó ember volt. Egy héttel később már mehettünk is apával a lemezjátszóért.
Ott állt a műhely ajtajában, cigarettázott, mint mindig.
– Klári – mosolygott rám. – Na, milyen meglepetés van most neked? – nyújtotta ismét ökölbe szorított kezét.
Ez a mi játékunk volt csak. Kinyitottam a tenyerét, és egy számomra ismeretlen papírpénzt találtam benne, rajta szintén egy parókás alakkal, úgy, mint az Astor cigarettán.
– Milyen pénz ez, Misi? – kérdeztem.
– Dollár, Klárikám. A tied. Menjetek el apával a dolláros boltba, vegyetek valami finom csokit.
– És hol fizetnek dollárral? – kíváncsiskodtam.
– Amerikában. Tudod, az szabad ország, ott mindent lehet kapni a boltokban. Ott nem a szocializmust „építjük” – tette hozzá ironikusan. – Itthon meg a dolláros bolt az a sziget, ahol meg tudod venni a nyugati termékeket. Menjetek a Kígyó utcába.
– Misikém, hogy sikerült dollárhoz jutnod? – kérdezte apa. – Mindenkire érvényes a korlátozott valutakeret, még az olyan életművészekre is, mint te vagy. Nehogy bajod legyen…
– Jaj, Gyurikám, ne aggódj – mondta apának Misi. – De tudod, mindent nem mondhatok el. Na, kerüljetek beljebb, próbáljuk ki a lemezjátszót!
Bementünk a műhelybe, és Misi elővett egy csodás lemezjátszót. Toshiba – betűztem a feliratát.
– Igen, Klári, jól olvasod, ez nem Videoton.
Még egy piros szalaggal is át volt kötve a lemezjátszó, azt is varázsolt valahonnan Misi.
– Legyen anyukádnak sok öröme benne, és neked is. Hallgassatok ám rajta Creamet is, ne csak Karádyt – fordult felém Misi. – Ajánlom az I feel freet, a kedvencemet.
Pár hónappal később hajnalban szólalt meg a telefon. Már akkor is tudtam, az sosem jelent jót.
– Halló – mondta anya, aztán csak a vigasztalhatatlan sírását lehetett hallani, majd apa sietős lépteit és a hangját:
– Mi történt? – kérdezte anyát.
– Meghalt Misi – mondta anya.
– Micsoda? – hüledezett apa. Anya addigra letette a telefont.
– Ez képtelenség – mondta apa. – Mi történt?
– Azt mondta a bátyja, hajnalban tartott hazafelé a törzshelyéről, a Forum Hotel bárjából. És elütötte egy autó a zebrán. Pedig a gyalogosoknak volt zöld. Misi nem lehetett hibás.
– Ez nem lehet igaz – hallottam apa hangját. – Nem tudom elhinni.
– Elment az apja után ő is. Ilyen fiatalon. Ez annyira igazságtalan – folytatta anya. Aztán már csak a sírást hallottam. Nem mertem kimenni a gyerekszobából. Levettem az éjjeliszekrényről a sárga elefántos csoki papírját, amit abból a dollárból vettünk apával, amit Misitől kaptam. És a számban éreztem újra a csokoládé ízét, amely olyan volt, amilyet még nem ettem korábban sosem. Azután is még hetekig úgy aludtam el, hogy a csokipapírt szorongattam. Most, negyven év távlatából is fel tudom idézni a csokipapír színeit és a barátságos kis elefántfigurát rajta. És emlékszem, hogy akkor arra gondoltam, képtelenség lesz megbarátkozni azzal a világgal, amelyben Misi már nincs jelen. Ezt elfogadnom valójában mind a mai napig nem sikerült.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
