Volt még egy kis idő a film kezdetéig, gyorsan betértek a helyi cukrászdába. Ez volt az első komolyabb randijuk, közös mozizással, amire az apja még otthon mosolyogva legyintett, hogy úgyse a film lesz ott a fontos.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
Csodák csodájára ahogy beszélgetni kezdtek, s ő gyorsan kinyögte, mit szólna Mucika egy közös mozihoz, a lány mosolyogva bólintott, hogy rendben, rajta ne múljon semmi ebben az életben. Így kerültek néhány nappal később a kissé lepukkant, bár bizonyára hajdanán patinás Sellő nevű cukrászdába. Már a hely cégérén is együtt nevettek, a zöldre festett táblán egy hatalmas, félmeztelen, halfarkú nő integetett feléjük, mindkét kezében egy-egy süteményt tartva.
Mucika csak egy kávét, majd némi rábeszélésre egy termetes női szeszélyt választott. Ő egy krémest, és két deci szódát kért. Szótlanul ettek, majd Mucika, ki tudja miért, így szólt:
– Jenőke, hány krémest bírna egy ültő helyében megenni?
Hosszan gondolkodott a válaszon, miközben rágcsálta a sütemény tetejét.
– Hatot-hetet biztosan – nyögte ki nagy nehezen.
– Van még annyi időnk. A kedvemért megeszik hetet?
– Hetet?
– Igen, hetet, mint a gonoszok. Vagy nem bírja?
Gyorsan és idegesen kérte ki a hét darab krémest. A pincérnő, mintha csak direkt csinálná, a legnagyobbakat tette egy hatalmas porcelántányérra.
Szó nélkül nekilátott, Mucika rajongva nézte. Megette mind a hetet, csak egy kis szódát ivott a negyedik után.
– Maga egy hős – puszilta meg a krémeses szája szélét Mucika –, de most már szaladjunk, nehogy lekéssök a filmet.
Így mondta, nehogy lekéssök.
Éppen a filmhíradó végére értek be a nézőtérre, a jegyszedő elemlámpával világította meg először a székeken ülő nézők fejét, majd az üléseken található számokat. Végre leültek. Ő azonnal megkaparintotta Mucika kezét, és szorongatni kezdte. A film valami szovjet partizánfilm volt, éppen eldördültek az ágyúk, amikor érezte, hogy baj van. Kedvesen rámosolygott a lányra, majd gyorsan kiszaladt a teremből, és a mellékhelyiséget kereste. Csak tíz perc múlva került elő, sápadtan támolygott vissza a helyére, de ismét megfogta Mucika kezét. A lány a vállára hajtotta a fejét, s súgott valamit, de hogy mit, azt ő már nem hallotta. Addigra már újra a mellékhelyiségben ült, folyt róla a víz, átkozódni sem volt ereje.
Amikor visszament, Mucika gyanakodva nézett rá, s mintha egy kissé odébb is húzódott volna, amikor a fiú átölelte. Megpróbált a lánnyal foglalkozni, de nem ment, teljesen lekötötte a hasa zuborgása, ami időnként már túlharsogta a filmet is. Amikor negyedjére jött vissza az illemhelyről, Mucikát nem találta a helyén. Várt egy darabig, nézelődött erre-arra, de a lány nem került elő. Szégyentől pirosló arccal rohant ki a mozi elé, arra gondolva, hátha a filmszínház előtt várja, de hiába, Mucika szőrén szálán eltűnt. A partizánok vihették el, futott át az agyán, miközben búsan hazaindult.
Otthon apja cinkos mosollyal fogadta, na milyen volt a film, kérdezte. Egyáltalán nem láttam a filmet, kezdte a fiú, de apja a vállára tette a kezét. Ez ilyenkor természetes, mondta vidám mosollyal. Tiltakozni sem volt ereje, rohant ki a mellékhelyiségbe.
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.