A madár mindig én voltam
Csak a szépre akarok emlékezni.
mikor a legrövidebb éj utat ad a világnak
mikor a bolygók mind látni sorakoznak
hogy csendbe születek kiáltásnak.
Csak a szépre akarok emlékezni.
mikor felkelek, s a szőnyegen formálok hegyet
mikor magzat vagyok, kicsiny hegyomlás
hogy pólyában ismerszik az óriás.
Csak a szépre akarok emlékezni.
mikor a Nap fatörzsre ágyaz nekem
mikor nevét mondja, hogy mennyit élt
hangyavonulásba fut át az ér.
Csak a szépre akarok emlékezni.
a melegre, a langyosra, hogy tudtam élni
mikor a törzse hintett ágyba
visszabújok megöregedni.
S ott csak a szépre fogok emlékezni.
mert béke száll az ágról csapzottan
tépett bodzavirág csőrében
a madár mindig én voltam.
Mélabú
Szűk mégis végtelen, teljes tere megkerülhetetlen
mozdulatlan dédelget, de ha néha megmoccan
csak azért, hogy visszatérjen, hogy megpihenjen
s rajtam kötéltáncot lejtsen kínozva és lassan.