fák állnak sorba a ruhatár előtt
úgy mint amikor véget ér egy előadás
pedig csak tél volt két felvonásban
számozott bilétáért levélkesztyű jár
gyökereimben érzem a hasonlóságot
a várakozásban és türelemben
ugyanúgy fázom a sorban állva
ami kígyózik az idő hegygerincén
csak nem tudom hány tél lehet még
mielőtt kiürül egy embernyi felhő
a reménység úgy áll rajtam
ahogy egy jó kalap meg egy kabát
nem akarok az évszakokhoz igazodni
átvenném egy csillagkép alakját
én lennék a nyugodt egyenes vonal
amivel összekötném magam veled
hogy utána kisétáljunk az utak szélére
egymással szemben várni addig
amíg megjön aki felold a bénult várakozásból
és lombkoronáink összeérnek a nyári tűzben