Almási Balázs: Versdebüt

2022. április 03., 07:57
Kádár Tibor: Csodamalom

Fogságban született

Dombok között heverek,
minden irányban emelkedő.
Erőt veszek magamon:
újból magasra török,
hogy a gyerekkort
üldözőbe vegyem.

Súlyom alatt szánakozva nyögnek a faágak,
csonkerdőre eszmélek:
szétmállott a környezet,
csak én maradtam a régi.

A dombtetőn kalicka ül.
Rozsdás vasai közé telepedve
megtelik élettel a látkép.

Azt hiszem, hiba volt kiengedni
– vissza? –
a vadonba.


Molnár

Gondolataim között osonsz.
Rajtakaplak, pózba vágod magad:
mintha mindig is itt lettél volna,
márványból kifaragva.

Rád találtam, de amint félrefordulok,
eltűnsz a tekervények között.
Lépted az agykérgen kopog,
fogócskára invitálsz.

Így mindig te jársz a fejemben,
falakat döntök le, közelebb jutok,
játszótérré bontom az útvesztőt,
aminek mésztéglái fogva tartanak.

Felőrölsz: beszorítasz köveid közé,
és hagyod, hogy gondolataim folyója
elvégezze a piszkos munkát:
szálló porrá zúzzon.

Molnár, tiéd vagyok már teljesen,
egykori börtönfalad lágy lisztpor,
fehérre színezi bronzbőrödet,
márványba önti szobortested.


Ítélőszék

Tudod, ha téged meg lehetne írni,
olyan karakter lennél, aki meghal a végén.

Mindvégig reménykedne az olvasó,
vénái gyöngyöző indulattól feszülnének,
várná a tetőpontot, a jó diadalát feletted.

Persze az megkímélne, mert ketrecjelleme
zabolázza a nyers valót.

Csalódás, majd felismerés.

De nem hagynám magára olvasómat
ösztönei szorításában:
vesztedbe futnál
kielégülése egyetlen útján.

Végérvényesen nem a te történeted.

Fogaskerék épülő gépezetben:
merev, formázhatatlan konstans vagy.
Hajlani nem, csak törni tudsz.