Kányádi Sándornak
A kökösi hídon visszafelé halad,
zakatol és izzad szerencsétlen vonat,
csomaggal, küzdéssel jócskán megpakolva
kapaszkodik belé jövendőnk alkonya.
Amíg a hídfő s a talpfa el nem rohad,
ringatja lágyan a vendégmunkásokat,
szívükből a fények lassan mind kihúnynak,
olcsó, híg konyakkal nyomtatják a múltat.
Gábor Áron ne bánd, hogy nem érted ezt meg,
kiket oltalmaztál, önként odébbmentek,
s mintha már a szót is idegen hallanók,
búcsút vesznek tőlünk a székely harangok.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. márciusi számában)
Tudatos reakciónak
tűnik. Mérnöki precizitással eltervezett,
józan önmérsékletnek. Holott zsigeri.
A test menekülésszerű válasza a másik
testre. A bőrre, a hajra, a nyakra, a hátra,
a lecsüngő mellekre, a megereszkedett
hasra, minden résre, minden hajlatra,
ahová az elmúlás savanyú szaga beeszi
magát