Bálint Tamás: Versek

Vászon halakkal

A meg nem nyugvók útja már kiadva, messzire

húzódjon, aki összébb nem − az ultimáta szóla,

akár a füttyögést is elnyomó harang, minek

vörösen elbukott a tornya. Nyárra, virradóra

feltűnik a tenger, s odébb kihalt halászfalu

kis kikötővel, hol a szükségesnél nincs több korlát.

Az áramlat kedvező, és a horgony sincs sehol,

mi a reményt megtartaná, hogy ne bontson vitorlát.

A kökösi hídon, kettőezertizenhétben

A kökösi hídon visszafelé halad,

zakatol és izzad szerencsétlen vonat,

csomaggal, küzdéssel jócskán megpakolva,

kapaszkodik belé napjaink alkonya.

Amíg a hídfő s a talpfa el nem rohad,

ringatja lágyan a vendégmunkásokat,

szemükből a fények lassan mind kihunynak,

olcsó, híg konyakkal nyomtatják a múltat.

Addig tart az út is, míg nem érjük ezt meg,

kiket eddig löktek, önként odébb mennek,

s mintha már a szót is idegen hallanók,

búcsút vesznek tőlünk a helyi harangok.

Utoljára a tengeren

Már nem feszül a vászon, és nem fodrozódik

a felszín, és akár a szél, pihen a toll, ecset,

morajlik a mélység s a korhadó hajótest,

kísértetek lakják be az üres fedélzetet.

A tengernek nincs partja, nincsen széle, hossza,

üdvözlésül sirálycsapat zajongva nem fogad,

de játszik a hajnali fény a gálya mellett,

míg az ostort szorítva várom a hullámokat.

Mondanivaló nélkül

A döbbenettől nem tudtam ránézni.

A világot tartó bizalom reszketett,

míg az a néhány csepp a szemem alatt

összegyűlve lassan megindult lefelé,

kikerülve az orrcimpámat, elért

a számig, és megéreztem az ízét.

Egy szemvillanás, és visszaköptem,

ugyanúgy, ugyanoda, a szeme közé.

Száműzetés

A hóhatárral a felhők is összeérnek északon

a nyári hónapokban, télen úgyse látni messze,

ilyenkor a honnan lehetne csak biztos, ha napokig

pehelynyit sem havazna, s csupán a szélcsend követne.

A sivatagban a meleg, mint tükröződő délibáb

aszalja az agyam, s minden homokszem megcsikordul

talpam alatt; bár a nyílt tengeren se jobb: a zaklatott,

bús lélek akkor is eltéved, ha magába fordul.

Hibalista

Szeretném,

ha a dolgok, ahogy szeretném,

úgy alakulnának, de egyre-másra

a saját korlátaimba botlom.

Néha nagy ívben esem pofára,

néha zavar a mások hibája,

holott panaszra nincs nagy ok,

semmi nincs foltok nélkül,

én is hófehér dalmata vagyok.

Örökmozgó, mely csak állt ott,

ígéret, a be nem váltott,

az adott szó – uzsorakamatra kölcsön –

bár tisztázandó: csapvizet a csorba

pohár mellé ki öntsön.

Egy madárijesztő, melynek

tenyeréből a madarak esznek,

s talán jól is van ez így.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 20-i számában)