Megannyi ajtó, s rajtuk a kilincs
Amennyi lehetne, pont annyi
Nincs.
Gondolataim holdpályát fonnak,
Mégis az ösztönt hívom
Bolygómnak.
S ő is kering, hogy hozzá a világ
Egy helyben álló, örök és
Szilárd.
Vérem; világ változó visszhangja
Súlyos fenyőfának fagyott
Magja.
Gyűrött arcú földkéreg,
szárnycsapások történnek.
Fénygőz felett ráng a lomb,
aláfolyt a napkorong.
Oldalamban fűzfaér,
fogam összetörtfehér.
Nedves talajszintemen
elnyúlok hosszan, fejem
halántékomon hever,
vasszagot szív, port lehel.
Húsba bújó fémfogak
ölelgetik csontomat.
Fájdalomtól tág torok,
önvéremben táncolok.
Rozsdamartan érzi magát,
s úgy érezve általam.
Ülve feszül meg a teste;
utat mutatni válltalan.
Este székben cigarettát
emészt, arca füstben áll.
Torka korttyá lényegül,
konyhában, ha sört talál.
A környezet most összement,
májzsugornyi szemparány.
Peremébe kapaszkodni –
egyedüllét, nem magány.
A kalászlé, ha elfogyott,
magát tölti a habra,
homokból fújt falak között,
formálódjon alakja.
Míg önnön torkát marja bent,
kinn, kezében húr zörög,
s az időtlenség dallamán
elfolynak a füstkörök.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 13-i számában.)