Bogdán László: A bráni lakoma

Ad notam Arany János

Hős pártfőtitkárunk, Csausz

száll helikopterén.

Hadd látom, él-e, s mennyit ér

az erdélyi remény?

Van-e ott gyár? Vegyi üzem?

Járnak-e turbinák?

Mit csinálnak a magyarok?

Szítnak-e belviszályt?

Hogy él a népem? Értem él

az együgyű paraszt?

Reménytelen-e? Elvtelen

hallok-e még panaszt?

Csausz! Családi haciendád

éke Szilvánia.

Csak ritkán hallik Csíksomlyóról

az Áve Mária.

S a nép? Hát mit is mondhatunk?

Boldog, derűs, kövér;

hite, szíve, orcája is

vereslik, mint a vér.

Hős pártfőtitkárunk, Csausz,

száll helikopterén.

Alant erdők, mezők, hegyek –

 aranykorszaki fény.

Törcsvár a helység neve,

hol megnyugvást talál.

Rabok legyünk? Vagy vámpírok?

Fogadására száll

száz pionír, száz hajadon,

de persze miután

steril fürdőket vettenek,

persze, csak azután,

hogy megvizsgálták őket bölcs,

hű orvostudorok.

Nehogy bajt hozzanak Reá

renegát vírusok.

És ezután következett

a bráni lakoma.

Túrót zabált, és bort ivott.

Hát illett szólnia.

Szemembe ötlött az előbb

egy magas hegyorom.

Bátran tört égnek, nem övezte

alamuszi korom.

Mondták, valaha itt e helyen

Drakula vára állt.

Karós Vládé volt, ősömé,

híre messzire szállt.

És akkor ért bensőmbe’ meg

szerelmes ötletem.

Helyére építtetem fel

vízierőművem.

De Elvtárs! Hegyek tetőire?

Te sem tehetsz csodát!

Hogy viszünk vizet oda fel?

Mi hajtja turbinád?

Erőmű nem? De kell-e még

a magyar egyetem?

Mostanság kétely szúja rág,

emészti a szivem.

Ki rólam énekelne? Még

van-e oly hív dalár?!

Vagy elragadta renitens,

bősz irredenta ár?

Járnak Erdély bús malmai,

zúgnak a traktorok,

elismer Kuba, Korea,

Bokassa, Andropov.

Engem dicsérnek kínai

s nyugati dalnokok.

Hát ti, renitens árulók,

ti pártütő gazok,

mikor zengitek végre el

dicső hőstetteim?!

Költőt ide, s pohárba bort!

Hol van Paun s Vadim?!

Ajtó mögül emelkednek

szájtépő dalnokok.

Nagy vagy, Csausz! Bősz, hős, dicső!

Nem voltak ily korok

történelmünkben tán soha.

A retusált tusák

tablóin vajdák serege

csak árulásra várt...

Elég! – ásítozik a hős.

Hagyjuk! Ezt már unom.

Nincs oly dalár, ki zengené

az aranykorszakom?!

Egymás szavába vágnak a

bájolgó dalnokok.

Neved ki diccsel zengené,

Tárul ezer torok.

Hangzavar takar árulást.

Neptunra! El velük!

Nyaraljanak. Vedeljenek.

Lessék az ihletük.

Ötszáz bizony nyaralni ment,

tengerre hív dalár.

De egy se bírta mondani,

hogy ne éljen a párt!...

De hát a pártom én vagyok,

beste kurafiak!

Hős pártfőtitkárunk, Csausz

orcáján a harag

elomlik. Hát még verset is

én írjak, dögevők?!

Felszántatom a falvakat,

várost és temetőt.

De hah mi zúg? Mily hangzavar,

minő rebellió?

És elragadja hirtelen

Csauszt egy vízió.

S már nem segít Paun, Vadim,

elsodró mánia.

Köré zárul egy látomás:

égő Románia.

Elhagyja Vlad, Emil Bobu,

reviz siserehad.

Száll helikopterén Csausz,

űzi az áradat.

Túl versen, erőműveken,

pártkakofónián:

önmagát látja holtan egy

kaszárnya udvarán.

2000. január 1.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)