Bogdán László: Egerek, erődök, őszirózsák, garnizonok

2020. július 14., 12:03
Sárosi Csaba: Látszat-jellem

A világ amint éppen él. Mutatja másik arcát.

Hátrálunk az időben. Még megvan a régi ország!

Fa alatt ülsz 14 évesen, szilvás kertben.

Hallgatod két nagyapád. „Igen, egeret ettem.

Elvágtak három hétre, a századunktól. Megettem

bakancsom, derékszíjam, s bármilyen hihetetlen,

végső szükségünkben már egereket is fogtunk.

Az élelmünk elfogyott, félhülyén lapítottunk

a lövészárok mélyén. Időnként persze lőttünk.

Jöttek a taliánok. Már azt is hittem, végünk!”

„Egy költő is volt velünk. Csak egyetlen éjszakára

küldjétek ide őket, hörögte, kiabálta.

Nem nyomta el ágyúszó, srapnelek sivítása

a hangját. Most is hallom. Elkísér a halálba.

Özönöltek a muszkák, és vívták az erődöt.

Przemysl, az volt a neve. És megjelent az ördög

közöttünk, akik védtük, az utolsó golyóig,

hogy adjuk meg magunkat!” – szól nagyapám, a másik.

„Vizünk volt, szerencsére, az árokban volt egy forrás.

40 fokos melegben is elkerült a rontás.

Még volt öt-hat golyónk. Hogy azután mi lesz,

elképzelni se tudtam. Nem szóltam senkihez.

Vacogtam, deliráltam. Hadnagyunk is lelőtték.

Vakított fejünk felett a doberdói kék ég.”

„Elfogyott a golyónk is, szuronnyal fogadtuk

a részeg oroszokat. Magunkat meg nem adtuk.

Egyetlen éjszakára, hörögte Achim Géza,

küldjétek ide őket, a lángoló pokolba.

Hívta az uszítókat! Könnyű a hátországban

pofázni helytállásról. Együtt estünk fogságba.

Tölts egy kis bort, Lacuskám. Ragadjon el a mámor.

Tűnjön fel előttetek a krasznojarszki tábor.”

 

Töltöttem a veresbort. És a vitézek ittak!

Pörgött hőstörténetük, majd tovább okítottak.

 

„Hát ezekkel mi történt? Egy orvos hajolt fölém.

Élnek még! Hihetetlen. S míg élnek, van remény!

Hordágyra tettek rögtön, itattak, bekötöztek.

Vizük volt szerencsére. De csoda, hogy meg nem vesztek.

Védték a harcállásuk. Magukat meg nem adták.

Még volt három golyójuk, szuronyuk, szorították!”

„De hogyan kerültünk mi, vesztünkre az erődbe?

Mért volt olyan fontos, százhúszezer ember védte!

A golyónk elfogyott és betörtek a várba.

Akkor került sor a vad, szörnyű kézitusákra.

Hogy tűzi szuronyára ember a másik embert?

Ki mit sem vétett néki, és akit nem is ismert!

Ha nem te őt, ő téged! Egyszerű a képlet.

Te is tudod, Lajoskám, didergőzik a végzet!

Az oroszok egyre jöttek. A felmentőink késtek!

Valahol fenn az égben már készült az ítélet!”

„Az ezredes rám nézett. Mit ettetek, fiam?

Bakancsot, derékszíjat, egeret! Ami van,

azt eszi meg az ember. Élni akartunk, élni.

Jelentem, alázattal, bármi áron túlélni!

Így kaptunk eltávozást. S bronz vitézségi érmet.

Kicsi vagy még, Lacuskám, de egyszer majd megérted!”

„A főparancsnok döntött, és megadtuk magunkat.

Napokig nem ettünk csak kenyérhéjat, moslékot.

A várbéli disznókat halálra ítéltük,

és leöldöstük őket, húsukat nyársra tűztük.

Bort is kaptunk, vedeltünk, iszonyún bezabáltunk.

S jöttek a muszka hősök, kikre mindig is vártunk.

Bakafántoskodtak, de végül ők is ettek.

Majd vonatokra raktak, s Szibériába vittek.”

„Háború volt. Egy dombért harcoltunk három évig.

Hogy az értelme mi volt? Elmondom egyszer végig!

Elfoglaltuk, de mindig vissza is foglalták.

Harc közben elveszett hátunk mögül az ország!

Te is tudod Sándorom. Amire hazatértél

messzi Szibériából, Romániába értél.”

„Kijártunk a városba. Ó, a Tánya befőttje!

Ó, az a málnabefőtt, s a parancsnok térképe.

Mutatná meg Chicagót, kértem, s ő megmutatta.

Nekem ott kéne lennem. Nézett, mint egy hibbantra.

Már beszéltem oroszul, hát mindent elmeséltem.

Feltűnt megint a vasgyár. Véletlen az ittlétem.

Még nyolc hónap, s megkapom az állampolgárságot.

Hazalátogattam. Honvágyam volt, átok.

De Gavrilo Princep lőtt, és a behívó várt rám.

Ez nem az én háborúm. Most rögtön abbahagynám.

Berontottak a részeg, vad, marcona kozákok.

Hívtak, változtassuk meg a bajlátott világot!”

 

Csak önmagamban bízzak, és senkinek se higgyek!

Mondták a hős nagyapák. Átvernek, megvezetnek!

Így hangzott körülbelül kettőjük igazsága

korunk távirati szkizofrén stílusában.

Monológjaik végül össze is keveredtek.

Nem maradtak örökre álomnak, képzeletnek!

 

Egyszerre jött a parancs. Indulhatunk haza.

Megérkeztek a bolsik. S a vérveres éjszaka!

Pesten az őszirózsás forradalom fogadott.

Ukrajnában ismertem meg a kozákokat.

Nem tudni, kinek higgyünk, Kun Bélának, Leninnek?

Annak, amit látunk, vagy a képzeletünknek?

Őszirózsák lobogtak, és lángolt Oroszország.

Ezen a földön senki nem kerülheti el sorsát.

Ne lássak több katonát. Így egy hadügyminiszter.

A csendes Don is vérzett, a Néva, Volga, Dnyeszter.

Tisza Istvánt megölték. Ady már haldokolt.

Játszott velünk egy gonosz, elvetemült kobold.

Szamuely elindult a páncélvonatjával.

Öldökölt, mint a bolsik, pisztollyal, géppuskával.

Csapajev és Gyenyikin vörösek és fehérek.

A legutolsó hajók Odesszából! A végzet

bús fekete madara, Bú-pesten, Péterváron.

Mindenütt gyilkolásztak, és nem szűnt a rémálom.

Ő Odesszában szállott az utolsó hajóra!

Ő vonaton, gyalog, kocsin érkezett virradóra

a román királyságba! Változtak a határok.

Város és utcanevek, hadvezérek, királyok.

Nem tette le az esküt a román vasutaknál.

Chicago távolodott, de várta a textilgyár.

Ő nem lett Secheiescu. És Bukarestbe mentek.

Egy miniszter vette fel Erzsit szakácsnőjének.

Ő lakást kapott a gyár mellett. Meg is becsülték.

Ő a miniszter lovait gondozta. Megfizették.

 

Párhuzamosan zajlott két nagyralátó élet.

Minek következtében én így vagy úgy, de élek!

Rigmusokat firkálok, fejfára, sírkeresztre.

Idézem kósza árnyuk, míg el nem nyel az este.

Vagy a nagy sötét erdő. Violát is hívhatnád!

A derengő tisztáson, ki tudja, kik várnak rád?

„Lógni fogsz, nem nagy ügy, nem nehéz megjósolni –

hallom, rekedten nevet. – Innen is meg fogsz lógni!”

„Ne zavarjad – hallottam Jellasics feddő hangját. –

A nagy háborút idézi és két vitéz nagyapját.

És ellógni? Ugyan, hova lóghatna innen?

Hisz a nagy sötét erdő tulajdonképpen nincsen

sehol! Hova mehetne? Seholból a seholba?”

„Egy született túlélő. Másképp már ő se volna!”

 

2019. december 23-24.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)