Boldogh Dezső: A mester és más versek

A mester

Újra az esti gimi, és a padokban a felnőttek, mint
te is épp most. Várjátok a tanárnőt, helyette betántorog egy
részeg, hajléktalan kinézetű alak, már ott ül a tábla előtt,
obszcén viccein leginkább ő kacarászik. A zöld fatáblán rajz,
talán tiéd, művészies, koordináta-rendszerszerű hálózat sokaságok.
Megjön az asszony, fodrásznál volt, frizurája új, vöröses.
Felismered a részeget, ő a mester, nem tudhattad, felesége
pont a tanárnő. Forogni kezd a krétapor-ábra, kozmikus tér
most benne a lépték,csillagködök, galaxisok tünedeznek elő...
„Figyeljék meg dinamikáját! Az ős-szanszkritok tudománya,
tízezer éve... magasan fejlett nép... mind avatott... írásuk

rejtjelezett csillagkép-struktúra...!” – harsog a mester,
miközben szebbé vált pedagógusnőd mögötted osztálytársaddal
fecserész. Kérnéd, csendesebben, ha lehet, de mosolyogva
csak fölfelé mutogatnak...: Elágazó cső-rengeteg, s hálók a
mennyezet helyén, akár egy sportcsarnokban... Fordulsz vissza,
meglepetésedre az ábra sehol, helyette ismeretlen,
új hieroglifa-rajzolatok alakultak. „Az ős-oszk kultúra üzen...
visszafelé olvasva másképp-ugyanaz... csillagkép-avatottak ..!”
Az asszony dúdolni kezd, majd kiereszti a hangját, meggyőző,
nem is csoda, civilben dzsessz énekesnő... Végre tapasztalhatjátok:
a mester szíve sincs kőből, füle botja fából... – az ének dallamára
rajzol is már, színezgeti a kis vörös kottafejeket.

Háborús idők

I.

Hodályszerű terembe érkezem,
tele régóta ott rekedt, ideges
várakozókkal. Háborús idők,
áruhiány, hónom alatt rozskenyér.
Mondják, aki mégis távozik innen,
súlyosan illuminált állapotokba kerülhet.
Úgy döntünk, ketten megnézzük, mi
igaz a szóbeszédből. Létrákon, lépcsőkön,
poros zugokon keresztül óvatosan araszolva
mászunk át, az újdonsült ismerőssel,hogy
kijuthassunk újra a szabadba. A környék
nyugodt, nem történik semmi, társam
szerint nevetséges képzelődés az egész.
Tűntek a tájból a gerincesek, a moszkitók,
ferdén tűz a nap. Indulnánk is már
visszafelé, amikor meglepődve
látom: pofaszakálla nőtt.

II.

Végül egy angoltól vásároljuk meg a két
kicsi hüllőt. Új divat ez most. Összeereszteni
őket, hatalmas, erős, speciális üvegkádakban.
A filmeken borzalmak: húscafatokat,
belső szerveket tépnek szét, kegyetlenebbek
minden vadállatnál. Otthon zajlik a
veszélyes betanítás. A vaskos ágy a próbatér.
Mutogatja az angol, hogyan is kell bánni velük.
A nyakuknál fogva kapja el őket ügyesen, amikor
épp mászni akarnak. A krokodilok egyre merészebbek,
csusszannának, tátogva közelednének felénk.
Az angol fél térden, befeszül, az utolsó pillanatokban
mindig sikerül visszanyomnia a két kicsi hüllőt.
(Könyvpolc tornyokat pakolunk barikádnak.)

Átlátni

Őstelevények az emberek is
átlátni molekuláin angyalokon
egy hegylakó leszáll a világba
a lélek nem létét gyilkos ösztöneit
a maga módján majd vigyázza

Pusztai nyár tücskök kabócák
korai méhraj közelemben
aranykor nincs csak a valóság
ezt az estét is lassan belengem

Isten jó barát világokkal játszik
arizona füves sziklás mezején
minden szándék örök szándék
bennem minden kozmosz
sejtjeimben robban
magamra vettem a
testet bármit ért

alvó ostoba emberi koromban