Axióma
Szétesett kontyod:
szekrényből kifolyó kínai porcelánok,
drága lehetett a fodrászod.
Túl tökéletesek lennénk együtt,
ha itt most leszólítanálak.
Vagy soha nem is találnánk?
Mintha lenne négy gyerekünk,
de egyikük se hasonlítana ránk.
Egy szót sem váltottunk egymással,
és elég valószínű nem is fogunk.
A teraszról figyellek, ahogy
rólam ugyanezeket gondolod.
Kiállítás
Párhuzamtól legtávolabb álló,
szabad kézzel húzott tusvonalak,
pasztellszínek, meg fájdalmas igazságok,
olyan vagy, mint egy Basquiat-festmény.
A melltartód ki van csatolódva,
a copfod egy félmondat,
páratlan zoknit húztál fel,
nézz már magadra.
Így hogy vegyelek komolyan?
De most komolyan,
olyan vagy, mint egy késve,
utólag százszor újraírt hasonlat.
Játszótér
Óvodások voltunk,
amikor a színházzal szembeni
játszótér csúszdáján lecsúsztunk,
a homokozójában pedig
először csókolóztunk.
Nem tudtuk, mit jelent,
meg hogyan kell,
csak azokban a híres
spanyol szappanoperákban láttuk,
amik a konyhából átszűrődő
húsleves-, meg párolthagyma-szaggal
voltak összevegyülve.
Nincs már meg a játszótér,
sem a csúszda.
sem a homokozó,
Elbontották.
Helyére egy albérlet épült,
benne egy válóperes ügyvéd lakik,
aki nagyon sokba fájt.
Tetőpont
Pénteken nálad voltam.
Kora délutántól egész késő estig.
Mondjuk a kettő picit összemosódott,
mint a hosszú aszfalt pocsolyáiban
a kocsik rövidfénye és a szétfolyt motorolaj.
Tél van.
Hamar besötétedett.
Havazott.
Iszonyatosan havazott.
Anyád megígérte, hogy autóval hazavisz.
A hátsó ülésen ültünk meredten,
mint a két kőoroszlán a Lánchídon.
Folyamatosan fel-le nyikorgott
az ablaktörlő, pedig csak segíteni akart.
A két első ülés között előrenéztem
egy ismerős autót keresgélve,
ahogyan te is.
Fejünk összekoppant és felnevettünk –
végre megtörtük a csendet…
Lázálom
Ágyam szélén ülök partra vetve, mint egy vízihulla,
bemostak az élet hullámai az este Budapestre.
Hóharmatos izzadság vert le, rohadt nátha,
megfáztam az este,
hátha holnapra, amire te is ideérsz, legyőz a láz.
Tartsuk meg a távot, mert tömegek várnak
a szürke kórtermemben.
Botorkálok a fővárosban, azt hittem, a kultúráért jöttem,
külföldi sznob egyetemisták körében
vendégségbe kerültem.
Nyüzsgök a Hősök terén, mint egy idegen turistacsoport,
mellékesen, csak vetületként, keresem a nudista strandot.
Árnyékba csöpögnek be a nap sugarai,
mint a perfúzió,
vékony lemezasztalra vetíti a berendezés árnyékait.
Olyan az egész, ha nekem elhiszed,
mintha egy Parkinson-kóros meszelte volna le.
Az átázott félszáraz dohánytól
sajog a fejem, de egyet-egyet beleszívok.
A füst átrohan testem keskeny utcáin, taxiért kiált –
senki se válaszol.
Tokió
Háttérben egy felfordított fagyitölcsér,
tetején a rideg, cukros hó,
mintha egy török árus
csinálta volna a Fudzsi-hegyet.
Lábánál, vagyis inkább a cipője orránál
(100 km délnyugatra)
terül el egy többrészes sorozat.
Akkorában rávetül a kultúra meg az élet,
hogyha képeket nézek, beleremegek.
Folyton kedvem támad a friss eső illatban,
a klisés rózsafák árnyékában
hódolni kedves emlékeknek.
Inog a talaj, valami olcsó japán puding,
földrengés–
tág szakadék.
Felkavarta az érzelmeket, mint elit cukrászok
a szójatejszínt,
majd előmelegítés, esetleges kavarás nélkül,
csak úgy beleöntötték oda.
A szív – vagy lélek, tudatalatti, hívd, ahogy akarod –
örülne, ha ezekben a szakadékainkban
nem halna meg senki sem.
cigarettadoboz
A lírai énem a képen
megfélemlítésként szereplő
elfeketedett szív meg tüdő
és 20 szál piros Marlboro;
amire végigégnek
meghalok.
