Álom-íz
Mesterkélten és mélázva mámorít,
borát iszom, füstjét arcomba fújja.
Tudatom mélyét áztatja álom-íz,
libabőröm körberajzolja ujja.
Remegő, moly szabdalta lámpafényben,
merlot illatban andalgunk álmatag,
közel húz magához a járdaszélen
egy esőfüggönyben foszló árny-alak.
A közös álomtól foszt, virraszt velem
távoli éj alatt, tömbház-tengeren.
Körém lepedő gyűrődések fagynak:
utolsó apály nyoma a tegnapnak.
Csupasz bőrömön sóhajok hamvait
társtalan holdfény fedi el hajnalig.
Alusszák lidérces álmaik
Edward Munch Szerelem és fájdalom
festményére
Tarkóját lávafolyamok perzselték,
füstszagú, fahéjillatú csermelyek.
Reszketve, izzón könyörgött estenként:
égessék ki belőle az életet.
Vállaira hulltak férfihomlokok:
ki melegségért, ki mert belefáradt,
szikkadt ajkú szomjazók, s mind túl konok
meglátni a kést, s hogy épp rá vadásznak.
Ő vánkosukként szolgált, álmot ígért,
hogy körbefonja őket a semmiért.
Alakja fűszeres halotti lepel,
másvilágok nyelvén gyászdalt énekel.
Kezei között a test már csak szobor,
szelíd futótűzként tovább kóborol.
Foszlányok
Meghúzom magam csöpögő esőben,
betakarózom tejköd rostjaiba,
félek, szárazon mi válik belőlem.
Szélnek szirmaimra kell bontania,
s majd dohos szobában hulló törmelék
leszek, álmaim között nyomdahiba.
Riaszt egy pohár bor, de még töltenék,
talán karcos cseppjei majd felelnek:
hogyan fizessek el nem sírt könnyekért?
Bolygatnám, mit csitítanak a percek,
lennék üldöző, babérfává nőnék,
kifulladnék árnyékában a hegynek.
Használt kacajokból gyűjtenék rőzsét,
s míg az ég súlya vállamra nehezül,
vacogva a múlt lángja mellé dőlnék.
Féltem szeretni, de most rossz egyedül.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)