Csongor Andrea: Versek

2021. február 28., 09:36
A kolozsvári Sétatér szökőkútjának egykori szobrai - Fotó: Bolygó Márton/irodalmijelen.hu

Nőalakok

Nem elszakított országrészekről beszélek,
– már arra is emlékeztetni kell, hogy emlékezzek –,
csak a szoborról szólok. Szobrokról.
Kettő készült ugyanis, egy teljes női alak, meg egy torzó,
teremtésükben egymás mellé szánva.
Ajándékba kaptuk, hát rendelkeztünk felettük.
Igényt támasztottak rá, kellett másnak is,
ezért szétszakítottuk őket
– és még mindig a műalkotásról szólok.
Üvölt az egyes szám.
A nő arcán fájdalom – extázis? (értelmezték később így is),
járás közben nem suhoghatott ingerlően a szoknyaalja,
lassan ringó léptek nélkül, némán és pőrén
más eszme szolgálatába állt, a fürdőző nő
ábrázolása lett egy strand előtt, már nem allegória.
Torzó párja először egy félárbócra eresztett nemzetzászló mellé került,
később szenvedő arcában „húsos, élveteg ajkat” láttak,
gömbölyű, telt alakjában a polgári ízlést,
így raktárba került.
Negyven év után közös alapot tervezünk számukra,
ha kell, ehhez beolvasztjuk a Tanácsköztársaság bronzait.
Vagy Lenint, maradt belőle elég.
Nem beszélek országcsonkító döntésről,
aláírt papír valami kéjlakban, most nem ez a téma.
A két nőalak újra áll,
még mindig távol egymástól,
és én csak a kőbe vésettről, bronzba olvasztottról írtam.


Nyolcadik nap

A műhely már sötét.
A fűrészpor leszállt, a gépek állnak,
kislámpám tisztása csak az asztalon.
Leülepednek lassan a munkazajok.
Nem készül, nem termelődik,
nem javul most semmi,
munka - , darabok,
se fózolás, se nútolás,
az élek nem záródnak,
nem ácsol ma este senki.
A semmiből nem lesz valami.
Időtlenkedik az eshetőség.

És mégis, a sarokban, a léceken
észrevétlenül szárad a festék.