Czegő Zoltán: Sommer ballada

A munkanélküli nem oszt, nem szoroz.
Nem libazsíros egyetlen zakója.
Ha magyar, elég, mint tapló füstölögve.
Csak élt, mint bánya mélyén a napóra.

A munkanélküli csak ritkán ünnepel.
Kalász-gondjait holdsarló vágja.
Karácsonykor van ingyen eledel.
Ilyenkor ima nő benne: – Úristen, hátha...!

Van úgy, hogy dolgozik kapkodva.
(Lányával így szeretkeznek a gazdagok.)
A törvényeket mind, mind ismeri.
A Corpus Juris megvonta tőle az asztagot.

A sommer igazságot csak álmában teszen.
Pünkösdkor a vállán fekete talár volt.
Majd önmagát álmodja a letűnt végeken,
és kardosan ébred a test, a lerágott.

A lélek is kihúzza magát ilyenkor,
s fölkél az egykori honvéd a sárból.
Összetapadnak akkor a dolgok is rendre
a szívben, a zászlón, a csókban, akárhol.

Néha egy-egy nemzeti ünnepen
nyakkendőt köt. Övéi köpnek utána.
Undorral nyugtázza: túl van a negyvenen!
S még sosem vitt terítőt az Úr asztalára.

Hát elvénült, s immár minden mindegy.
Sosem rajongott, és így ma sem vádol.
– Ez a kevéske rossz lassan eltelik. –
Vigyora ítélet nemzete javáról.

Meg-megfáradó asszonya kerüli,
s igen a bába, az orvos, a halál.
Kövekkel dobálta a menny boltozatját.
A körmenetben Nagyasszonyára talál.

Erkölcsi passzusának nincs híja, szeplője.
Ívfény fején az éjfél, dele kútsetét.
Évgyűrűi a két szeme közt sorjáznak.
Nem jár ki neki a szentbeszéd.

Mellén pörkölve égett a szerelem.
Mára csak hegek. És csönd ott legbelül.
Irgalmazz neki édes Istenem!
Fonnyadt ágyéka már föl sosem hevül.

Bizonyos, hogy eljön az utolsó óra.
Didergő Celsius herceg hozza el.
Temető árkán kereszt, menóra.
S fönn egy század csontbaka énekel.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 7-i számában.)