Drávucz Zsolt: Egy vasárnapról és más versek

Egy vasárnapról

A lombkoronaszinttel egy magasságban lakom.
Nem sok dolog akad errefelé, ami hiánytalanul
az enyém lehetne. Nagyjából öt dobozban elfér,
ami itt és most én vagyok. Javarészt papír és
száradt nyomtatótinta, dicsőbb időkre
tartogatott alkoholok, egy-két kedves bögre,
kinyúlt pulóverek. Messze kerültem az otthonomtól.
Történetem nem egy modern Odüsszeia, nem véráztatta
kaland, nem is talányos kihívások sorozata. Egyenletes
és visszafordíthatatlan halmazállapot-változás
az én eposzom: szilárddá és torzzá kötök,
akár egy hanyagul öntött gipszfigura.
Nem kívánt göröngyeimet lefaragni
egyre nehezebb, és a kezek,
amik alakíthatnának, idáig már nem érnek el.
Csak az ismerős égtájba kapaszkodhatom.
Ideképzelem a frissen vágott gyepet,
a papucsban csoszogás hangját, a régi
szobám illatát, a húsleves ízét, a távolban
fekvő kert minden bogarát, gyümölcsfáját.

A beépített panelerkélyen nevelt névtelen futónövényt,
mint felmenőim szavait, úgy őrzöm. Néha gondosan,
néha alig-alig, ahogyan a mindennapi figyelemből telik.
Vizsla játszik a locsolók széles vízsugarában. Csörtetve
járja az avart, a városi faunát kutatva. Ennyi itt a boldogság.

Mondjátok meg 

Minek nevezhetném most magam?
Gyarmatosítanak, ha sziget vagyok,
ha erdő, kiirtanak, ha vad vagyok,
lelőnek, ha szelíd, hizlalnak és
levágnak. Repülőkkel karcolják
testem, ha ég vagyok, elhordják
szikláim, ha hegy lennék. Meddővé
mérgeznek, ha földdé leszek, ha tűzzé,
csak gyújtogatnak velem.

Legyek hát takarhatatlan tájseb,
napelemfarm a domboldali búzatáblák
helyén, kólásüveg az óceán árkaiban,
bomló szarvastetem az út szélén?
Legyek az éhség, legyek a szomjúság,
a kapaszkodó tenyér és a taposó láb,
kipiszkálhatatlan húscafat álóriások fogai közt?
Nem tudom, mert nem tudhatom, mondjátok
meg, és megfogadom. Mi legyek én most?

Bennem a tétlenség

Most kiradírozom a tollpihe napokat, hogy helyettük
érdes terméskövekké lehessen a háton cipelendő idő.

Innentől horzsolással járó tortúra minden pihenés:
minél jobban nyújtóztatom tagjaimat, annál mélyebbre
eszi magát nyikorgó fájdalommal
bennem a tétlenség.