Alkonyat
A sötétebb sötétségre vannak eszközeink, hogy kezeljük,
a világosabb sötétség az, amely összezavar minket,
a nem tudás homálya, a szürke méregetés,
a várakozás, rejtett és elrejtő,
a nem nap és a nem éj és az undorító
megállás, a fantomok lassú meggondolatlan tette.
A csónakot megtöltő köd rosszabb, mint a víz.
Láttam, ahogy néhányan hisztérikusan kimerték,
mintha kikényszeríteni tudnák a kiszámíthatatlant –
nem tudják. Oh a türelem látszatát kell mutatnod
még akkor is, ha a türelmet olyan nehéz felvonultatni.
Hamarosan látsz vonakodó démonokat elenyészni;
biztosan valami olyan, amit ki nem állhatnak; kígyóznak
ellenséges fájdalmukban, de átlátszóak,
idomítják őket, valami könnyebbel vannak megtöltve,
megöli őket valami, ami most csak
a napfény lehet, igen a sötétség hiánya, a horizont
olyan, mint egy gubó, kipukkanva átadja
egy vörös olvadó tüzes domború gyümölcs-fejét,
megrakva a hullámokat azokkal az újra felajánlott ígéretekkel
a világosság felé vezető utakról és legjobb partra érésekről.
És olyan hangos szél tölti meg a vitorlákat, melyekkel
önmagunkkal kérkedünk a nappali fény világába,
kötelekbe, és permetezünk, és a felhők egyre úsznak és úsznak.
Egy fukszia
A szemétből mentettem ki három évvel ezelőtt.
Félig holtan, petyhüdt, esetlen köríve a letépett
zöldnek, ott feküdt virág nélkül, hogy ajánlja
és valahogyan, mint egy forrás vagy egy kígyó, amely provokálja
a vertikális logikáját, visszautasította
a cserépbe ültetést; de én megerősítettem, kikaróztam, vártam.
Egyszer kopár, máskor bokros; kitartóan próbálkozik.
Az idén nyáron elhatározta, hogy sűrű lesz,
ejtőernyőket hajtott, rózsaszín és bíbor lógókat,
remegve amint a kamionok eldübörögtek,
majdnem bólogattak, hogy azt mondjam, szeretem őket,
és én így teszek, hallod, te furcsa növény, te,
ez igaz. Te nem szeretsz engem, de én valamit érzek –
nem, nem tévedhetek, ez majdnem érzékelhető –
meg vagy hajolva, egy lefelé fordított csészefül, és feltámasztás nélkül
összeesnél a földbe, ahonnan származol
nos miért kell állandóan olyan bátran virágoznod –
nem tehetek mást, minthogy azt gondolom, ez nekem szól, az életed
megrakott hajlata a bájnak, mely állandóan hord.
de a legjobb termés, a legjobb virágzás morális,
és ha ez nem lehet – ki vagyok én, hogy ezt mondjam,
a klorofil olyan buta – legalábbis én sugárzom,
mint egy antenna – nem rázkódom, nem a rovarokra értem –
a bátorítás hullámai, összetartása a
harcnak, hálának még a képzelt
háláért, bár aki tudja, hogy egy fukszia
mit érez, kitépve a szeméthalomból és a porból, a pokolból
ebbe a nyugati konyhaablakba, esti sugarakba
és az emberi tekintetek rejtelmesebb fényébe.
Lámpák
És ha valaki elmesélné a kalandjainkat,
jegyezd meg, hogy a világegyetemben vannak távolságok,
valamint formák – szakadékok, sivatagok, falfülkék,
távolságok idő nélkül, mint házaló,
hogy elhozza neked, ha vársz, magyarázatokat.
Nem, láttuk, amit láttunk, de gyakran
van egy üres hely, melyet nem szabad szörnyekkel kitöltened.
Mindez azért van, aminek utána kell jönnie.
Ez a biztos szándék kiásására van, az utazás,
melyet egy férfinek, nőnek és nekik tenni kell, és te csendesen
de remegve a székedben, felállva, követve
a fényt, amit meglátsz, himbálódzik, de sohasem tűnik el,
nagy mélységekbe, a sisaklámpáink, hívogatnak.
Arany almák
Bradbury, mi mindannyian a napra akarunk menni, ember!
Ez az ereinkben van, tisztára akarjuk kimerni –
mindent, ami lehetetlennek tűnik, mi azt akarjuk –
összegabalyodni azokkal a pazarló kiválóságokkal,
azt a meleget enni, egy arany védőkesztyűt szerezni,
a szívünket letenni az ügy közvetlen középpontjába.
Milyen neutrinó fürdő, nem fog minket megtisztítani?
És a héliumszárnyak, melyek átrepítenek minket a mozdulatlanon?
Azt mondják, mindez a gáz, de ez tényleg valószínű?
Kell találnunk valami módszert a lábnyomaink rögzítésére
mint táblákat a feketébb tűzbe a tűzben. Ott kell
lennünk, ott voltunk, visszatérni ha
valamikor kellene. Mi a szabadság –
otthonülők az évezred végén,
egy szerencsejáték cédula, egy kocsmai szónoklat, Szomszédok?
A mesterségnek durván egymillió fokozatot kell kiállnia.
Durván állni vagy durván egymillió? Mindkettő,
garancia nélkül! Ez nem tudományos fantasztikum.
A laterális gondolkodás megtisztítja a hűtést
mint az egyetlen reményt. A Főniksz és a szalamandra
hőségre utal, melyet legyőz az élőhely,
nem kivédi. Milyen halak viselnek esőkabátot?
Látok tengerészeket égni, mint a költőket,
Forrni, mint a Pikteket egyetlen öltés nélküli páncélban,
csavarok a kék színből indulók és nem kékbe érkezők,
maguk mind itt és nem itt, aranyak és nem aranyak,
nem olvasztottak, de olvadnak, bámulva, az
energia ligetekbe, a feltámadás szállásaiba.
És hol máshol lehetnének, a mi kormányosaink?
Fordította: Turczi István
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
